A dolgok rendje.

Egy bokor alatt bújtak össze. Ott fészkelték be magukat miután a ketrec szűknek bizonyult. Édesen alszanak, bár esetükben ez éber alvást jelent, mint a nyulaknál általában. Jó helyük van. Száraz, meleg, és védett. Még a szomszéd kutya is csak messziről tudta őket szaglászni amikor egy alkalommal beszabadult a levelespostás által nyitvahagyott kiskapun. De ez már történelem. Mint ahogy történelem már a fészek is aminek alján kilencen bújtak össze a nagy megérkezés után. Történelem már Anya is, aki olyan szorgalmasan gondozta, védte őket az első huszonegy napon, mígnem  hirtelen elapasztotta a tejét, mert már az új alom érkezésére spórolta minden energiáját. A nyuszikák egyre gyarapodtak. Minden nap friss zöldet, és illatos takarmányt kaptak. Boldogok voltak. Mint most is. Már megszokták új helyüket, a "rabichálóval" bekerített füves kertet, ahol oly szorgalmasan helyettesítették a fűnyírót.
Ott alszanak, hallgatják a szomszédos udvarok kutyaugatását, a baglyok szárnysuhogását. (Olyankor szorosabban bújnak össze, s pici szívük ijedten dobban nagyokat míg meg nem nyugszanak kicsit)
Még nem sejtik, hogy ez az utolsó éjszakájuk ebben a paradicsomban. Holnapra megüresedik a bokor alja, s egy kicsivel kisebb lesz a hely a fagyasztóban. Mert rend van. Ez a dolgok rendje.
Holnap átveszi tisztüket az új generáció.
Egy kis időre.

Szójátékok

A technika ördöge.
Gyakran mondjuk, ha valami "szükségszerűen" elromlik. S ezzel a dolog el is lenne intézve, persze ha van műszaki megoldás a hiba elhárítására.
De feltehetjük kérdésként is: A technika ördög-e?
Igen! Határozottan állítom, hogy ha van ördög, akkor az a technikában teljesedett ki. Be kell látnunk, hogy a technika fejlődésével egyenesen arányos az emberi kapcsolatok romlása, legalábbis nem a megszokott erkölcsök szerinti változása. Lehetne vitatkozni rajta, hogy mi helyes, és mi nem. Hogy ezek a változások természetesek-e, meg, hogy mi a természetes egyáltalán. Jó-e nekünk minden esetben a dolgok "természetes" megváltozása? Miért van a fejlődésnek több iránya, s ki melyiket tartja jónak. Ez persze mindenkinek magánügye. Nem lehetnek a dolgok mindig mindenkinek megfelelőek.
Mostanában pl. sokan emlegetik, hogy "bezzeg amikor még nem volt televízió"... Mert akkor a Zemberek összejártak esténként, vagy hétvégeken, és együtt ütötték el az időt. Ki kártyával, ki romantikával, (értsd: szex) ki túrázással, ki kocsmai bunyóval stb.stb. Mostanára eljutottunk a virtualitásnak olyan szintjére, hogy  kezdünk megcsömörleni. Politikától, szextől, társas együttlétektől, és mindentől egyáltalán. Egyre inkább kívülállóként "élvezzük" az élet eme finomságait. Ülünk a TV előtt, (rágcsálunk valami szart) vagy a laptop előtt, és szeretjük, hogy a technika elhiteti velünk, hogy részesei vagyunk mindannak amit egészséges kapcsolatoknak neveztünk nem is olyan régen.
Persze meglehet, hogy hamarosan már csak homályos emlékek maradnak fenn azokról a tudatlan régi korokban élő "ősemberekről" akik a "természetes kapcsolatokat" még nem is ismerték, mert a technika azt még nem tette nekik lehetővé.
A technika ördög-e?
Igen!
Szeretném is ezért jól pofánvágni. De egy pofátlan (ör)dög!

A farm ahol élnék...

A legjobbak is...

A legjobbak sem tökéletesek. Ők is tudnak gyengék, elesettek, hazugok, sőt akár gonoszak is lenni. Nekik sem könnyebb az életük. Marhatja a szívüket irigység, féltékenység, bánat, düh, és kételkedés. Lehetnek önhittek, tudálékosak, de még rosszindulatúak is.
Akkor miért is ők a legjobbak? Mert úgy élnek, hogy ezek a tulajdonságok soha ne uralkodhassanak el rajtuk.
Ha mégis, akkor senki ne szerezzen tudomást erről...
A két dolog majdnem ugyanaz...

Hőhullám

Amikor a szívverésedet a torkodban érzed,

amikor izgatottságod érinti az eget,

amikor a tükörben egy idegen arcot látsz reggel,

akkor tudhatod, hogy nem vagy beteg,

csak a fiatalságod jutott éppen eszedbe.

Élvezd!

Ha most belépnél

Ha most belépnél az ajtón, megállna a lélegzetem.

Felállnék székemből, és átölelnélek.

Beszívnám hajad illatát, és csodálnám a valóság ízét.

Óvatosan tapintanálak, nehogy elillanj ismét 

mint gyermekkéz érintésétől a szappanbuborék.

Ha most belépnél az ajtón...

nem múlik

Ó! Hol van már az idő, amikor testedért is szerethettelek?
Ölelésedért, szuszogásodért éjjelente, szerelmedért,
s mindenért amit a való élet megadott nekem Belőled!
Hol már az idő amikor még félelem ülhetett szívemre a gondolattól, hogy elveszíthetlek?

És hol van már az idő, amikor mindezeknek a hiánya elképzelhetetlen volt?
Most egyre nagyobb távolságból, egyre nő a hiányod.
Nem igaz a mondás, miszerint az idő mindent megold.
Talán csak a nyelvemet, hogy elmondhassam újra, meg újra, hogy szeretlek!

Van az úgy

Van az úgy, hogy az ember csak tesz-vesz az életében, barangol, teszi a dolgát, és már-már kezdi magát egészen jól érezni a bőrében, amikor becsap a ménkű! Ez a ménkű általában nem az égi eredetű meteorológiából ismert fizikai jelenség, hanem egy másik ember képében ölt alakot. Bárcsak ne tenné! Mert az igazi ménkű elkerülhető. Megfelelő ismeretek birtokában, és megfelelő óvatossággal egészen minimálisra csökkenthető az ütőképessége. Szemben az emberarcú ménkűvel, aki akkor vág nyakon amikor egyáltalán nem számítasz rá. És ez a nyakleves fájdalmas. Nem a fizikai valója, hanem az a lelki sérülés amit maga után hagy. Mert ha mondjuk egy olyan "ménkű" hagy cserben amikor éppen a legnagyobb szükséged lenne rá akiről ezt nem feltételezted volna, az mindent visz. Viszi a nyugalmadat, a kiszámíthatóságot, a boldogságot, romba tudja dönteni az önbizalmadat, és még sok hasonló pajkosságot tud.
Aztán az ember első indulatában nem érez mást, csak a frusztráció dühét. Dühös az egész világra, és benne arra az "emberarcúra" aki éppen most bizonyította be, hogy nem akar méltó lenni a belé fektetett bizalomra. Még nagyobb károkat tud okozni, amikor magyarázatokat ís fűz a dologhoz, és ráadásul még ő tetszeleg a megbántottság szerepében. Persze nem is ez a lényeg.
A lényeget az ember akkor látja amikor már aludt rá egyet. Olyankor egészen más képet fest a dolog. Nyugodtan átgondolva mindezt akár úgy is értékelheti, hogy kapott az élettől ismét egy nagyon fontos leckét. Tehát végeredményben egészen jól járt. Ha mindezt el is hiszi, akkor még akár hálás is lehet a "ménkűarcú" embernek. Bár hálásról ezesetben szó sem esett...
Van az úgy, hogy akkor lát jobban az ember, amikor becsukja a szemét. Kinyújtott karokkal keresi a másikat, és csak sokára jön rá, hogy nem itt kell keresni. Ha rá akar találni, akkor érte kell menni. Csak semmi magyarázkodás! Csak egy baráti beszélgetés, és az adott, és kapott sebek hamarabb gyógyulnak mint a soha el nem varrott szálak nyomai.
Van az úgy, hogy az ember úgy tanul, hogy közben még saját magát is át tudja értékelni.
Meg a kapcsolatát.
Aztán csak tesz-vesz az életében, barangol, teszi a dolgát, és már-már kezdi magát egészen jól érezni a bőrében amikor...

Ennyi

Az eszed tiltakozik mikor a szíved jót akar tenni.

Eszed szerint nem szabad szeretni.

Végül a szíved győz mindig, nincs mit tenni.

Józan ésszel nem lehet szeretni. 

Ennyi.

Reggel

Reggel fél hét. Csendes a város. Most értem haza éppen Belfastból, ahová barátaimat vittem a repülőtérre. Bezárom a kocsit, és fordulok hazafelé amikor egy autó fékez mellettem. Látom, rendőrautó. Nyílik az ajtó, és az első ülésből ki sem szállva rámmosolyog egy szimpatikus fiatalember. Nézem a helyi szokásoknak megfelelően állig becsatolt golyóálló öltözetét, a rengeteg mindenféle ráakasztott fegyvernek látszó tárgyat, és elcsodálkozom. Valahogy olyan mulatságos a helyzet. Sehogy nem illik ahhoz az öltözethez az a kedves mosoly.
- Mi a neved? - kérdezi tőlem, amint közelebb lépek a kocsihoz szolgálatkészen.

És akkor kibújt belőlem a kisördög:
- Gábor. És a tiéd? smile hangulatjel
Mosolya hirtelen még szélesebbre tárul.
- Én a Rendőr vagyok, és a munkámat végzem.
- Én meg egy magyar önkéntes vagyok, és éppen most fejeztem be a munkát. - mondom, és kitartóan nyújtom felé barátságos jobbomat. Ekkor kiszáll a kocsiból, és megrázza a kezem.
- John - mondja, és most már akkora a mosoly az arcán, hogy félek, rá sem fér mindjárt - Keresünk valakit. De az lengyel. - közli, majd hozzáteszi mintegy csak önmagának: - Te magyar vagy... Szeretem a magyarokat.
Ezzel mint aki jól végezte a dolgát (jól is) beszáll a kocsiba, és int a társának, hogy "mehetünk"
- Én meg szeretem az íreket. Ötven százalékuk nő...
Még sokáig hallom nevetésüket ahogy nagy ívben visszafordulnak az üres szombat reggeli utcán. Vidáman integetnek, majd elhajtanak. Keresni egy lengyelt valamiért.
Szegények! Pont engem találtak meg helyette...

Gyuszi hopp!

Kukkoltam egy jót. Azaz kettőt is, mert tegnap is, és ma is egyet. A tegnapi lány könnyen adta magát. Belépett a fiú életébe, körülnézett, bekukkantott minden sarokba, de nem ismerkedhetett sokáig a környezettel, mert a fiú csendesen mögé került, majd hirtelen elkapta, és magáévá tette.

A dolog hirtelen történt. A lány még fel sem ocsúdott egészen amikor a fiú már régen messze járt. Valahol a hatalmas álomvilágban lebegett boldog kimerülten. Horkolását az égiek hallották csak...

Aztán ma ugyanott álltam a tegnapi kukkolóponton, és figyeltem a fiú készülődését. Figyeltem ahogyan rutinosan előkészíti a terepet. Aztán megérkezett a mai lány. Semmiben nem hasonlított a tegnapihoz. Izgatott volt. Minden idegszálával készült az elkövetkező aktusra. Olyannyira, hogy nem várt a fiú kezdeményezésére. Egyszerűen lerohanta, és bemutatót tartott neki, hogy ha eddig nem tudta volna, most megtanulhatja mi a dolga ilyen esetekben. Aztán persze megadta magát sorsának. A sors ezúttal a fiú képében teljesült be rajta aki szokatlanul hosszan élvezte a pillanatot. 

Legalább három másodpercig. Ahogy ez már csak a nyulaknál lenni szokott...

Katám

Tíz év. Nem nagy idő. Életemnek egy hatoda csupán. Mégis fontos nekem, hisz tíz éve már, hogy megérkezett elsőszülött unokám.
Nagyapa lettem. Egy nagy törés után az egész család segített, vigyázott rám, s eközben sok sok nehézség, és küzdelem után Firenzében megszületett Katám. S akkor valami kicserélődött bennem. Egy nagy üresség kisebb lett ezzel, és egy napon azt vettem észre magamon, hogy újra terveim vannak.
Valamikor fiatal apaként az volt az álmom, hogy ha minden rendben megy, akkor negyvenes éveimben nagyapa lehetek, hatvanasban déd, nyolcvanasban ük, s ha vigyázok magamra, akkor százévesen szép... Aztán múltak az évek, és ott fent az égiek úgy döntöttek valamiért, hogy megvárják míg megérkezik hozzájuk a segítség, hogy együtt óvhassák, menedzseljék az unokák megfogantatását, és eljövetelét. Talán ennek köszönhetek mindent. Így lehettem "Papi". Így kaptam az élettől egy újabb esélyt (s azóta Máté révén még egyet) a boldogságra. Boldogan tudatosul bennem, hogy szép már soha nem leszek...
 Soha nem felejtem a "fiatalok" szemében a fényt ahogy oldódott bennük a feszültség a sok megpróbálatás után. Soha addig el nem tudtam volna képzelni, hogy mekkora boldogság nagyszülőnek lenni!
Tíz év nem nagy idő. De ha Katára nézek, boldog örökkévalóság...

élni...

Ma ismét  leckét kaptam emberségből, barátságból. Megsemmisültem tőle. De boldoggá is tett. Az szó,hogy hála, szinte semmit nem fejez ki érzéseimből... Olyan jó élni! Olyan szép az élet! csak legyen annyi amiben meg tudom hálálni mindezt!

Időjárás

Otthon harminc fok. Itthon tíz. Nekem a különbség pont elég is lenne éven át...

facebukkan

https://www.facebook.com/orbigabi

Egy kis politikai meditáció

Megpróbáltam kiüríteni az agyamat politikailag. Nem volt könnyű. Eléggé tele volt már mindenféle mázzal...
Aztán a mélyből hirtelen felmerült egy képlet. Magam előtt láttam a régi világot, amiben azok privilégiuma volt a politika, akiknek volt elég vagyonuk, hogy ne a napi megélhetésről kelljen gondoskodniuk. Így aztán a régi urak jól-rosszul, de nem pillanatnyi érdekeik, hanem a nagy közösség, a nép, az ország érdekeinek figyelembevétele mellett döntöttek súlyos kérdésekben. Ha vita volt, az csak azért, mert mindenki másként akarta tolni ugyanazt a szekeret. Volt aki előre, de néha volt aki hátra is. Ilyenkor szavaztak, és a többség akarata érvényesült. De mindenki szavazott! Nem csak az éppen szavazók többségének a véleménye döntött.
Azután jött a nagy fene szocializmus, amikor politikusaink felsorakoztak egy eszme mellé. Ha nem tették, akkor nem volt sorakozás. Szibériába pedig egyirányú közlekedés volt annak idején. Tehát sorakoztak. Generációkon át kialakult egy "politikai elit" akiknek nem volt más dolga, mint beletanulni a politikába, irányítani az ország dolgát, és élvezni annak az irányításnak hasznait. Tehát semmi nem változott az előzőekhez képest, csak a politikusok személyének kiválasztása. Ugyanúgy bele kellett nevelkedniük mint elődeiknek annak idején.
És akkor eljött a nagy rendszerváltozásnak nevezett valami.
Nos itt történt meg az, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Az addigi jogos háttérbe szorultságból előtört a SELEJT!
Mert bizony akárhogy is szépítjük, ezek az "urak" eddig nem azért nem politizáltak mert félreállították őket, (bár szinte kivétel nélkül erre hivatkoztak) hanem azért, mert nem fértek be a szocializmus elitjébe. Egészen egyszerűen hülyék voltak. Jó. Ez lehet, hogy túl erős kifejezés. Akkor nevezzük őket tehetségtelennek. És amennyivel kevesebb volt a tehetségük, annyival nagyobb volt bennük a hatalomvágy, és a "magabiztosság"
Szóval példaként állították maguk elé a talajvizet, és jól feltörtek. De mint ahogy a mondás is megjegyzi "a szar mindig a felszínen úszik", amikor kiderült a tehetségtelenségük, hiába került akkori pártjuk (pártjaik) a süllyesztő jótékony feledésébe, ők, és kiválasztottaik mindig a felszínen maradtak. És akarnak is maradni amíg van mit rabolni az új idők új módszerével, a MEGÉLHETÉSI POLITIZÁLÁSSAL."
Lehetne még ezen rágcsálni hosszasan, de nem teszem. Mindenkinek a józan megítélésére bízom. Mindenki döntse el magában, hogy meddig akarja még eltűrni, hogy a gátlástalanoké legyen ez az egyre elszegényedő ország! És ha sikerült döntésre jutni, akkor azt is el kell dönteni, hogy mit kell tennünk azért, hogy jobbíthassunk a helyzeten. Mert kritizálni könnyű! És egyébként csak úgy érdemes, ha rögtön a kritika mellé állítjuk az előre vivő javaslatokat is.
És akkor talán eljő majd, de legalábbis eljöhet végre a KÁNAÁN!
Vagy mi...

Tápiószelén csak lassít a szerelvény...

Vonaton ülök. S miközben a lelkem issza be a száguldás édes zaját, gondolataim messze járnak már. Mi az mit hátrahagyok, s mi vár majd rám ha célba érkezem? Hol a határ? Mi kerít majd jobban hatalmába amikor odaérek? Azon a ponton egyformán hiányzik majd minden. Valahol félúton lesz talán ahol az itthon-otthon fogalma váltani fog. Otthonná lesz az itthon, és itthonná az otthon. És a káosz ami ezzel jár, elönti majd a szívemet. Eddig csak egy hazát hagytam el amikor utaznom kellett. Most bárhová utazom, mindenhol otthon, és otthontalan vagyok. Azt gondolhatnátok, hogy fájdalmas ez a megosztottság. De nem! Mindig a megújulás, a boldog vágyakozás lengi be hűtlenségemet.
Kinézve az ablakon, egy orgonabokrokkal ölelt kis települést látok éppen. Körülötte szántások ameddig a szemem ellát. Úgy ül a földek közepén ez a kis település, ahogy én élek ebben az összevisszaságban. Mint aki nem tudja, hová is tartozzon?  Hát csak megbújik a barázdák között. S a szem megszokja. Egy idő után ott a helye. És senki nem törődik vele, hogy miért. Senkit nem érdekel, hogy mióta, s meddig még.
De robog a vonatom, s én utazom. Itthonról - haza...

Madárdal se künn, se bent nem hallatik

A tegnapi nyarat felváltotta az ősz. Kezdem azt hinni, hogy az éghajlat készakarva foszt meg bennünket a kiszámíthatóság kellemes kényelmétől. Kimaradnak évszakok. Észak-Írországban dúl a tél, hó, havaseső, fagypont alatti reggelenkénti hőmérséklet. Magyarországon fagy ugyan nincsen, de jobb ha nem kiabálom el. Most is , amikor e sorokat írom, a szél hatalmas erőfeszítéseket tesz, hogy megfossza a házat a tetejétől. Ez már nem is erő, hanem tetőfeszítés. Ami mozoghat, az mozog, ami szabad, az száll. Recseg, ropog minden. Ahogy kell. De hát pont ezért nevezzük az áprilist bolondnak. Egyik nap nyár, másik nap nyárfadöntés.
Az egyetlen biztos pont ebben a kavarodásban a snooker világbajnokság. Bár Ronnie O'Sullivan két "frémes" rémes hátrányban vonult el pihenni. Csak jól pihenje ki magát! Mert mégsem hullhat a győzelem holmi "gyüttment" ölébe csak úgy! (ez legalább benti szórakozás)
Odakint közben még a madarak is hallgatnak...

Hazám, hazám Te mindenem! :-)

Különös érzés amikor az embert szeretik. Eleinte hihetetlen. Aztán jön az a pillanat amikor úgy érzem: Ehhez könnyen hozzá tudnék szokni.
Lehet, hogy mindenkinek kicsit "el kellene mennie" ahhoz, hogy visszatérve hirtelen a szeretet övezze? Persze éreztem én azt előtte is, de most olyan jólesik! Minden barátom ott folytatta velem, ahol a dolog megszakadt. Semmi smúz, semmi máz, semmi magyarázkodás. Minden a természetes mederben folyik. Mint ha kitérő nem is lett volna. Még az utca emberei közül is engem választottak riportalanyul egyetemista fiatalok, akik egy reprezentációhoz kerestek alanyokat minden korosztályból. Valamelyikbe úgy látszik belefértem, de nem tudtak válaszolni (nem mertek) amikor kérdeztem, hogy melyikbe. A kérdés amit mindenkinek feltettek: "Hogyan érintette Önt a renszerváltás?"
Az első válaszom egy kérdés volt:
- Melyik?
- Háááát...
Aztán a mesémet hallgatva olyan jól szórakoztak, hogy azt sem vették észre, hogy már egy jóideje szerepcsere történt. Én kérdeztem, ők válaszoltak mindenre. Megjegyzem kiválóan látják a problémát. Bár az a kis koreai lány talán nem értett meg mindent, mert még angolul is hibásan válaszolt a magyar kérdésre, de mindent összevetve jól szórakoztam ismét. Mire a barátom - akire vártam - megérkezett a találkozónkra, hosszú felvétel készült egy diktafonnal. Vigyorgok amikor magam elé képzelem az arcaikat amint saját véleményeiket hallgatják vissza. Persze mindenre azt a választ adták amit szerettem volna, mert kérdezni ugyebár tudni kell... :-)
Aztán a barátommal (később az összessel) tényleg ott folytattuk ahol régen abbahagytuk egy percre. Ő az Armani öltönyét, én a kis sportos macinacimat viháncoltuk gyűröttre miközben a régi tábori emlékeinket elevenítettük fel a "börgerkingben". A felosztás is maradt, én kértem valamit, ő meg teljesített, sőt, túlteljesített már megint. Szóval senki nem változott semmit. Csak a járda lett hosszabb az évek során az Astoriától a Kálvin térig...
Persze jöttek az sms-ek sorban amint kiszagolták, hogy elérhető vagyok. Nálam boldogabb persze nincs is.
És anyukám. Ő korának megfelelően reagál mindenre. Rengeteget kérdez. Kíváncsi mint mindig is volt. Csak mostanában többször egymás után ugyanarra. Hiába! Ismétlés a tudás atyja! Vagy anyja! Vagy mi...
Szóval folyik a sör, a bor, és a homok az órában. Egyre kevesebb az időm amit ebben a környezetben szándékozom tölteni. Még vár rám egy osztálytalálkozó, vagyis inkább én várom nagyon. Aztán majd a nyáron...
Finom ez a kis badacsonyi olaszrizling. Úgy megered tőle az ember nyelve. Meg az ujja. Szóval értitek! (remélem nem félre!)

Magyar...

Ma hazautaztam kicsit Édesanyám már nagyon vár. Holnap hozzá utazom. De ma érdekes utam volt Dublin Airport felé. Felszállt egy fiatal pár az autóbuszra. Ránézésre is érdekes volt, hogy "dzsogging", fehér zokni, és fehér műNike cipő, (kínai, vadonás új kemény műanyagból) öltözetben virított a fiú. A leány is melegítőben, edzőcipőben. Messziről lerít, hogy "magyarok". Hát igen. Egész úton azt hallottam, hogy a lány próbál beszélgetni, de a fiú csak felröffenni, mordulni, stb. volt képes. Persze nagyterpeszben hanyatlott az ülésbe, és nagyon el volt telve magától. Olyan Norbis feje vót neki... Nem mertem magyarul megszólalni, nehogy azt gondolja valaki, hogy összetartozunk.
Tudom, most sokan gonosznak gondoltok, de sajnos ezekről ítélik meg a magyart...

Loccs!

Behunyt szemmel is látom bódító mosolyát, 

míg jobbal meglocsolom, ballal derekát fogom át.

Blúza alatt mint madár kit kalitkába zárt,

szíve veri a szép tavasz őrjítő ritmusát.

Ordítani szeretnék, de nem jön hang torkomon,

száraz a szám, s lüktet az ér halántékomon,

fülébe remegve ünnepi rigmust suttogok,

ma este - látom - aludni sokáig  nem fogok.

Szerelmes vagyok.

Nyussz

Egyik nyuszikám elkezdte építeni a fészkét. Aztán kitépkedte a hasán a szőrt, hogy azzal bélelje ki. Remélem ez nem álvemhes mint az előző volt, mert akkor megy a levesbe. Vagy pöribe.
Most van pár napja, hogy bizonyítson. Remélem él a lehetőséggel, és akkor hamarosan annyi nyulam lesz, hogy azt sem tudom, hová tegyem őket. Talán a mélyhűtőben lesz még elég hely addigra, ha jól gazdálkodom.
Hajrá Nyussz!

Nyugi van!

Érdekes érzés amikor egy "másik" ország ajánlja meg neked azt amit hazádtól várnál. Nagyon felemelő, hogy odafigyelnek rád. Nem hagynak az "út szélén". Rendszeresen be, és visszahívnak orvosi kivizsgálásokra, ellátnak erőn felül minden jóval ami az egészséges, nyugodt élethez szükséges. Mindezt "ingyé" teszik veled. Még az orvosság is ingyen van amit az orvos felír neked. A  szükséges műtétekre felhívják a figyelmedet, és ha nem ellenkezel, akkor el is végzik rajtad. Szintén grátisz. Nem számít, hogy milyen nemzetiségű vagy. Nem számít ha nem beszéled jól a nyelvet. Esetleg hívnak hozzád tolmácsot, akit szintén ők fizetnek. Csak, hogy te egészséges legyél. És támogatnak a munkakeresésben, a lakhatásban, ha kell az utazásban is. Valóban csak az kerül az utcaszélre aki ott akar élni. És ha elérted a kort, akkor felhívják a figyelmedet, hogy elég náluk beadni a nyugdíjkérelmet, majd ők intézik a többit minden olyan országgal ahol valamennyi jogosultságot szereztél. És amikor eljön a nap, akkor behívnak az hivatalba, kitöltenek egy papírt, te aláírod, és ezzel megkezdted a nyugdíjas életedet. Az ügyintéző feláll a székéből, kezét nyújtja, és gratulál. Majd boldog BÉKÉS nyugdíjas életet kíván.
És te állsz ott mint Bálám szamara, és nem igazán mered elhinni, hogy mindez valóság. Valahol a ruha alatt kékre csíped magad, és a próba szerint éber vagy. Csodálkozol. Hiszen nem ehhez szoktál. Eddig ha valami rád nézve előnyös dologhoz közelítettél, az azonnal megszűnt, átalakult, neked nem járt, vagy eleve lehetetlen volt. Azon töröd a fejedet, hogy oké, ez most talán összejön. De vajon meddig fog tartani? Nem is hiszed el, hogy életed végéig. Nem ehhez szoktál.
És akkor közlik veled, hogy mennyi is az annyi. Csak csodálkozol, hiszen magasabb az állami nyugdíjnál. Hát persze - mondják - hiszen beszámították az otthoni jogosultságot is, amit onnan kapsz majd, csak mivel megalázóan alacsony az az összeg amit több évtizeden át végzett munkádért otthonról adnak majd neked, hát ők kiegészítik azt olyanra, amit ugyanannyi munka után itt kellene  (kell) kapnod.
Érdekes érzések fognak el amikor arra gondolok ezután, hogy hol is van az én hazám. Hol is törődnek velem, hol szeretnek igazán, hol vagyok fontos bárkinek is. Hát persze, hogy hiányoznak az otthoniak. Az emberek, a tájak, szeretteim stb. De már itt is barátok vesznek körül. Itt is "valaki" lettem. Itt is (illetve csak itt) nevemen szólít az ügyintéző, pedig két éve nem látott.
Ma nekem is eljött ez a nap.
Valahogy még nem tudtam elhinni, hogy mindez valóság. Valahogy még nem fogtam fel.
Érdekes érzés úgy hazátlanná válni, hogy új hazát kaptam.
Európát. És itt nyugi van. Ezentúl nyugdíjjal...

Évszakok

Nyár

forróság, nyaralás, egy gyors zápor utáni friss esőillat

nyaralás, pihenés, fellángolások, véget nem érő nappalok

esti sörözés a tücsökmuzsikától hangos teraszon

akkumuláció ami jólesik nagyon

Ősz

barnuló láthatár,köd, szüret, gyümölcsök, betakarítás

befőzés, készülődés a télre, hosszú séták

a kihagyott nyaralás kétségbeesett pótlása

horgászkalandok, pálinkafőzés, tüzelő gyűjtögetése

Tél

csodálatos séták a csendes havazásban, hólapát, füstölgő kémény

kártyacsaták baráti társaságban, a nyári emlékek felemlegetése

töltöttkáposzta, halászlé, beigli, ünnepek, 

üldögélés a kandalló mellett a hosszú téli esteken

Tavasz

Tedd a kezedet a szívemre!

Érzed?

Erről nem kell többet mondanom...

Az élet örök körforgása

van az a szegénység ami boldoggá tesz

van az a boldogság ami elégedetté tesz

van az  az elégedettség ami lustává tesz

van az a lustaság ami szegénnyé tesz

van az a szegénység ami boldoggá tesz

van az a boldogság ami elégedetté tesz

van az  az elégedettség ami lustává tesz

van az a lustaság ami szegénnyé tesz

van az a szegénység ami boldoggá tesz

van az a boldogság ami elégedetté tesz

van az  az elégedettség ami lustává tesz

van az a lustaság ami szegénnyé tesz

van az a szegénység ami boldoggá tesz

van az a boldogság ami elégedetté tesz

van az  az elégedettség ami lustává tesz

van az a lustaság ami szegénnyé tesz

van az a szegénység ami boldoggá tesz

van az a boldogság ami elégedetté tesz

van az  az elégedettség ami lustává tesz

van az a lustaság ami szegénnyé tesz

van az a szegénység ami boldoggá tesz

van az a boldogság ami elégedetté tesz

van az  az elégedettség ami lustává tesz

van az a lustaság ami szegénnyé tesz

van az a szegénység ami boldoggá tesz

van az a boldogság ami elégedetté tesz

van az  az elégedettség ami lustává tesz

van az a lustaság ami szegénnyé tesz

van az a szegénység ami boldoggá tesz

van az a boldogság ami elégedetté tesz

van az  az elégedettség ami lustává tesz

van az a lustaság ami szegénnyé tesz

ésatöbbi, satöbbi, s a többi néma csend...

Tea

Egy kancsóban találkoztak a hozzávalók. Szépen sorban egymás után. Forró víz, cukor, teafilter,(fanyalgóknak itt a helye a fintorgásnak: "filter?!...") és egy fél citrom kifacsart leve. Miután felkevertem, állni hagytam egy ideig. Amikor már mindent átszőtt az a jellegzetes illat, akkor öntöttem ki az első csészényit az íróasztali lámpa alatt. Lassan, élvezettel csorgattam vékony sugárban, hol egészen alacsonyan, hol magasra emelve a kancsót. Figyeltem amint a csészébe csavarodik az aranyszínű ital gyémántmintás sugara. Elvarázsolt az illata, miközben a finom gőzfelhőt lassanként teljesen magába szippantotta a kis forró lámpaernyő, majd a kéményhatás a tetején lökte ki azt mint egy ósdi nagykerekű nílusi gőzhajó valami gyermekkori olvasmányomból.
Lassan, élvezettel kortyoltam. Ablakom alatt egy feketerigó dallal köszöntötte az estét.
Újra végigjártam gondolatban mai napomat.
Nincs megállás - gondoltam - holnap folytatódik minden. Ott ahol ma abbahagytam. Csak a tea várat magára estig minden nap. "Jutalom a nap végén" ahogyan egy másik ital reklámja mondja.
- Még! - súgta egy belső hang.
Hm! Elcsábulok egészen...

Tiszta égbolt

Pipulkát olvasva jutott eszembe az a régi történet amikor egy barátom rácsodálkozott a mátrai égboltra, mert Bp. közelében olyant nem lehet ám látni a fényszennyezés miatt. Aztán kiült a teraszra, és órákig leste az eget, s az ég megszámlálhatatlan csillagrengetegét. Egyszercsak felkiáltott:
- Nézd! Az ott mozog!- és olyan izgalomba jött, mint a szűz tinédzser az első szeretkezés előtt.
Néztem a műholdat amit naponta rengeteget lát az aki az eget is látja, és nem akartam elhinni, hogy komolyan mondja, hogy neki ez az első. Hiszen egy tapasztalt emberről van szó. De a kisördög ott bujkált bennem, és azt találtam mondani, hogy ha jó a szeme, akkor még a napfényben úszó nyitott antennákat is láthatja a műhold körül. És lőn csoda! Egész este azt hallgattam, hogy most is látja, meg ennek is van... Nem volt szívem kiábrándítani. Féltem, hogy megharagszik ha kiderül, hogy a bolondját járattam vele. Ma is a fülemben cseng a "Nézd! Az ott mozog!" Tehát hallgattam. Azóta is hallgatok. És csendben remélem, hogy legalább megőrizte annak a szép estének a hangulatát jóemlékezetében.

Sokszorosan összetett

Azokat, kik előttem jártak,

kik a semmiből csodát csináltak,

azokat, kik semmit sem változtak

miközben mindent feláldoztak,

azokat, kik bírták erővel

amikor küzdöttek vagyonnal, ninccsel, nővel

azokat követem majd én is emelt fővel

de még várok kicsit. 

Majd csak idővel...

Ölelés

Ölelni kéne egy nagyot! 

Karjaimat szélesre tárva, keblemre húzni a világot. Benne a jókat, rosszakat, csúnyákat, és szépeket, tárgyakat, embereket, az állatokat, és a gondolatokat, mindenkit aki érdemes, és azt is aki érdemtelen.

Ölelni kéne egy önfeledtet! 

Visszaölelni a múltamat, magamhoz szorítani minden fontos emlékemet, s a jövő reményében a jelenembe ölelni minden szerettemet. Ölelni, hogy szavak nélkül is megértsenek.

Ölelni kéne egy jó nagyot! 

És belezuhanni ebbe a nagy ölelésbe. Elveszni benne boldogan, és elfelejteni minden bánatot. Felfedezni ismét a gyönyört, a régi szerelmeket kik mindent hátrahagyva itt hagytak engem. 

Ölelni kéne egy hatalmasat! 

Felnyalábolni azt a sok jót ami csak egy ilyen mozdulatban lehet, gyógyítani vele a menthetetleneket, segíteni a szegényeket (tudod, akik rászorulnak) és nem kérdezni, semmit csak hagyni, hogy meséljenek.

Ölelni kéne egy igazi boldogat! 

És felölelni egy titkos helyet, ahol igazán otthon érezhetem magam. Szeretni kéne. Benneteket. És érezni, hogy ez nektek is jó lehet. Szerető öleléssé kéne tenni a világot, hogy cselekedeteink értelmet nyerjenek!

Ölelni kéne! Csak úgy. Akár helyettetek.

Mindig, és mindenhol. És ha rám néztek, vagy akár csak gondoltok rám, ne jusson eszetekbe más csak az ölelés. És az, hogy erre még itt vagyok nektek.

Aki szeret benneteket. Ölel... és...

Nóta

Falu határában két szál aranyvessző

Babámat nyelte el a nagy sötét temető

Két szál aranyvesszőt már a szél sem fújja

A babám szíve sem dobban nekem újra

Kihalt utcákon egy kóbor kutya kószál

Szomorú a szívem amiért elhagytál

Szomorú a világ, szomorú az ég is

Szomorú a lelkem, megyek lassan én is.

Refr.

Szomorú a szívem, megyek lassan én is.

(De nyugi! Ez itt még nem a nóta vége! :-) )

Mese-mese mátka, nem éppen pillangós...

Volt egyszer egy sűrű, sötét, kerek rengeteg.
Ebben a rengetegben élt az Egészség.
Kisfiú elhatározta, hogy felkeresi, és tanácsot kér tőle,
hogy hogyan kell élni, és táplálkozni egészségesen,
Az erdő nagyon sűrű, hatalmas, és sötét volt.
Akármerre fordult kíváncsi szempárok meredtek rá
De Kisfiú nem félt. Tudta, hogy ebben az erdőben
az Élet ereje, az Egészség varázsa vár rá.

Ahogy haladt egyre beljebb, úgy érezte magát jobban, és jobban.

 Egyszercsak találkozott a C vitaminnal!

Te ki vagy, és mit csinálsz itt? - kérdezte tőle a C vitamin.

- Én a Kisfiú vagyok, és az Egészség varázsát keresem.

Na mosolygott erre egy nagyot a C vitamin! 

- Akkor éppen jó helyen jársz öcsém! - mondta nevetve, 

majd útbaigazította Kisfiút.

- Menj tovább ezen az ösvényen! Amikor már annyira

összeszűkül az erdő körülötted, hogy járni is nehezedre esik, akkor

 megérkezel oda,ahol az Egészség varázsa tanyázik. 

Megismered majd a helyet hatalmas csillogásáról! - mondta

majd tovább ment az ösvényen, vissza sem nézett.

Kisfiú ment, csak ment tovább. Három nap, 

és három éjjel ment egyfolytában megállás nélkül.

Akkor aztán elfáradt. Le akart ülni, hogy megpihenjen. Körülnézett, 

de nem talált alkalmas ülőhelyet sehol, bármennyire kereste is.

- No akkor itt pihenek le, ahol éppen állok! - gondolta, és leült a földre.

Azaz, csak leült volna, de nem bírt. Az erdő már olyan sűrű volt körülötte, hogy 

hiába engedte el magát, az ágak megtarották a testét álló helyzetében. 

No el is aludt azon nyomban úgy ahogy volt, 

és egy szempillantás alatt úgy kialudta magát, hogy csak na!

Hatalmas ragyogásra ébredt!

Most látta csak, hogy egy hatalmas márványterembem áll, 

s körülötte ott nyüzsgött mindenki aki az Egészség birodalmában élt!

Csak állt, és a szeme káprázott a nagy ragyogásban. Valaki hirtelen a 

kezébe adott egy linket.

majd ha hazaérsz, olvasd el amit ezen a linken találsz! 

Kisfiú nem tétlenkedett. Azonnal útnakindult, kezében a linket szorongatva.

Úgy sietett, hogy a szél csak úgy fütyült a hóna alatt!

Amint hazaért felkereste azt a weboldalt amire a link hivatkozott, 

és csak ÁMULT, csak ÁMULT, 

Azóta is ÁMUL, ha csak meg nem unta az ámulatot, és el nem aludt ágyacskájában.

De elaludt valószínűleg, mert aki arra jár ezt hallja mindig:

Phűű....phűű...phűű...

A világ rendje

Egy madár gubbaszt az antennán. Fázósan borzolja a tollát. Bele- belekap a szél, s olyankor erősebben markolja az alumíniumot. A hajnali köd harmatja csapódik ki mindenen. Csillog a világ az apró vízcseppektől. Csillognak a kopasz fák ágai, csillognak a háztetők, és csillog annak a kisteherautónak a lökhárítója is ami éppen most kanyarodik be a sarkon. A madár egykedvűen üldögél a szélben. Neki nem kellemetlen ez a nyirkos világ. Megszokta már.
Kis idő múlva mellételepszik egy másik, majd egy harmadik is. Talán csak mert társaságban gyorsabban megy az idő. Csak ülnek mint akik csak a végzetüket várják.
A végzet ebben az esetben egy kistestű sólyomféle képében érkezett. (Falco columbarius) Olyan hirtelen csapott le áldozatára, hogy megijedni sem volt ideje szerencsétlennek. Egy villanás, és a sólyom máris a harmadik ház fölött cipelte zsákmányát. Hanyagul, egy lábbal markolva lóbálta a levegőben, majd pillanatok alatt eltűnt vele a házak között. A többi madár csak nagy ritmuskéséssel kapott fel a levegőbe. Ijedten szárnyaltak a szélrózsa minden irányába, bár ijedségük már teljesen fölösleges volt. Talán fel sem fogták mi történt. Csak menekültek rémülten amilyen messze csak bírtak.
Nézem az üresenmaradt antennát. Árván hintázik a szélben, mígnem egy újabb kismadár száll le rá mit sem sejtve a világ gonoszságáról. Tollait a szél borzolja.
A Nap lassan bújik elő a felhők közül. Sugarai kíváncsian pásztázzák végig a világot, és mindent rendben találnak.
Mindent rendben találnak...

Értékek

Ilyenek voltunk, s mivé lettünk mi is? Ez a gondolat foglalkoztat mindig, ha ilyen képeket látok.
És látok benne még sok-sok szeretetet, sok reményt, sok-sok huncutságot.
Látom benne a folytatást, a küzdelmeket, és azt a lehetőséget, hogy ő a mi tapasztalataink alapján már nem bukdácsol olyan sokat fölöslegesen. Könnyebben veszi majd az akadályokat, kiegyensúlyozott környezetben, komoly felnőtté válik majd. Na persze ezt a komolyságot senki ne vegye komolyan, mert éppen elég ha a szülei komolyak. Talán éppen ezért remélhetem, hogy neki könnyű lesz olyan komollyá válnia, hogy közben megőrizheti gyermeki lelkét, humorát, huncutságát.  S ha így lesz, majd jól megtanítom, hogy mindezt hogyan viselje el. Hogyan viselje majd a barátok árulását, a nők vonzalmát, hogyan viselje kudarcait, s majd a megérdemelt sikereket. Hogyan maradjon Ember a szó igaz értelmében. Mert most, amikor itt alszik előttünk, és szépeket álmodik csendről, babusgatásról, ciciről, és mindenről ami később, sokkal később is nagy fontossággal bír majd az életben, most még olyan ártatlan. Olyan tiszta. Babaillatú, bűntelen, olyan irigylésre méltóan rengeteg lehetőséggel bíró, olyan törékeny, és mégis hatalmas. Hatalmas, hiszen övé a jövő! Övé lesz egyszer minden amiért mi már megküzdöttünk. Övé lesz őseink minden öröksége. Jók, és rosszak egyaránt. A mi dolgunk mindössze annyi, hogy segítsük nevelésében, hogy majd különbséget tudjon tenni mindezek között.  Hogy az érték érték legyen a szemében, s hogy értékrendjében azért a pénz is szerepet kaphasson majd. Persze csak a helyén.
Ilyenek voltunk, s mivé lettünk mi is?
Mennyi örömöt, s mennyi bánatot okoztunk szüleinknek, és szeretteinknek? Mennyi fölösleges kínlódás volt osztályrészünk, csak mert nem hallgattuk meg tanácsaikat? És lesz- e valaha olyan pillanat amikor mindezért nem furdal majd a lelkiismeret?
Vajon mennyit sikerült átadnunk örökségül gyermekeinknek? Vajon érzik-e, hogy amit kaptak az több mint a világ minden aranya? Mert mi ezt csak nagyon későn értettük meg. Csak remélhetjük, hogy mindezt még időben sikerült továbbadnunk gyermekeinknek,  És mire unokáink tudatába beépülnek tapasztalataink, addigra nyugodtan pihenhetünk meg egy csendes helyen, boldog álomba szenderülve. Mint ez a gyermek itt a képen.
A második unokám.

Falak

Van az úgy, hogy az ember elvan a saját világában. Ebbe a világba beletartozik sok ember, és sok dolog amik a hétköznapjait, és ünnepeit kitöltik. Boldog. Teszi a dolgát nap-mint nap, járja bejáratott útjait, és igyekszik megfelelni minden követelménynek. Még ha nehéz is.
Aztán egyszer amint befordulna egy olyan sarkon ahol mindeddig járni szokott, hirtelen egy falba ütközik. Puff! Ez fájt. Fájt, mert váratlan volt. Fájt, mert nem számított rá. Sőt! Kis idő múltán úgy érezte, hogy direkt neki építették oda. Emberünk eleinte csak a nyakát nyújtogatja, és megpróbál a fal mögé kukucskálni, de nem látja, hogy mi történt-történik odaát amiért ez a fal kinőtt a földből.
Ismeri a helyzetet. Valamikor ő is növesztett falakat. De mára már tisztán látja, hogy felesleges volt. Eredményesebb lehetett volna egyszerűen csak megbeszélni az okokat. Tisztább, becsületesebb. És célravezetőbb. De most értetlenül áll a fal előtt. Kérdései süket fülekre találnak. Tehát lassan megfordul, és elballag. Na nem messzire, de ezen a sarkon többé nem akar befordulni. Nincs miért.
Van az úgy, hogy az ember elvan a saját világában, aztán ez a világ változik hirtelen, és rádöbben, hogy eddig sem csak az övé volt. Mert világ csak egy van. Abban van el mindenki. Ugyanabból a világból hasít egy szeletet magának. Csak akkor találkozik másokkal, ha ugyanarra a szeletre kerülnek véletlenül. És ma már tudja, hogy labilis a világ. Nagyon kell vigyázni az egyensúlyokra, ha boldogan, nyugodtan szeretne élni.
Van az úgy, hogy az ember egyszer csak rájön, hogy nem is a világ változott meg. Csak ő látta, akarta látni másként a világot. És tudjuk, hogy amit keresünk, azt előbb-utóbb megtalálja a szemünk.
Óvatosabban kellene keresgélnünk a világban!

Variációk

Arcomat a szél fújja, fejem felett felhők tornyosulnak,

az óceán a bőrömbe bújik, gerincemen borzongás futkároz.
Csak bámulom minduntalan újra, hullámai mindjárt rám borulnak,

a vízpermet fejemre hullik, s én a világot ölelem át most...

Arcomat a szél fújja, fejem felett felhők tornyosulnak,

csak bámulom minduntalan újra, hullámai mindjárt rám borulnak.
Az óceán a bőrömbe bújik, gerincemen borzongás futkároz.

a vízpermet fejemre hullik, s én a világot ölelem át most...

Bevésődés

És eljött a pillanat, amikor az újszülött fiú mélyen anyja szemébe nézett, és megállapította magában, hogy:
" Na ő az akinek a hangját hallottam, éreztem hangulatát, aki táplált eddig is, s aki óvott mindentől. Ő az akire annyira kíváncsi voltam már! És most is itt van velem."

Miért?

A fontos napokon sosem tudom reggelig kialudni magamat. Négykor kidob az ágy...

Nem semmi dolog

Nem semmi dolog kétszeres nagyapának lenni!
Már az első unokám is maga a boldogság. Minden vonzatával együtt. A születése körüli bonyodalmaktól kezdve a közel tízéves nagylányságig eltelt idő minden történése megerősítette bennem az érzést: Boldog vagyok.
Boldoggá tesz a tudat, hogy részem lehetett benne. És itt nem csak a felmenőségem "jelentőségére" gondolok, hanem arra a rengeteg apró, vagy nagyobb élményre amik közelebb hoztak minket egymáshoz. Unokát a nagyapjához, apát a lányához-vejéhez, s annak családjához.
Legszebb pillanataim azok melyekben felidézem a kicsi karok ölelését amint a nyakamba csimpaszkodik, és fülembe súgja: "Papi!" Olyankor kap értelmet minden ami idáig vezetett. És alig várom hogy újra érinthessem, újra a közelemben érezhessem, és újra elhihessem, hogy ez örökké tart...
És most megérkezett a második. De csak sorban az. Mert bármilyen furcsa is, semmivel nem kisebb az öröm, a szeretet foka, csak egészen más. Más történet, más emberek, más érzés, de semmivel nem kisebb. Ez is úgy indult mint az első. Nem sima eset volt. Rengeteg fájdalom, szenvedés, szeretet, várakozás előzte meg. De végül mindent kárpótolt az érkezése. Könnyen született. Már ha lehet ilyen jelzőt használni egy születésre. Őt ugyan erről nem faggatta még senki, de elnézve  gyönyörű vonásait, kisimult arcát, formás testét, olyan nagyon nem szenvedte meg azt az utat az anyaméhből a nagybetűsbe. És most itt van! Nyugodt baba. Eszik, alszik, néha kommunikál kicsit, mosolyt varázsol az arcokra, szóval teszi a dolgát ahogy illik. Van!
Szóval nem semmi dolog kétszeres nagyapának lenni, én mondom! Egészen más mint apának lenni volt amikor lányaim érkeztek. Egészen más. Másként szép, és másként nehéz. Olyan ez mint amikor valakit a magasban látok egy veszélyes ponton állni. Elfog a félelem, és szeretnék a helyében lenni, mert ha én állok ott, az nem félelmetes nekem. Amikor én voltam AZ APA, akkor enyém volt az öröm, és enyém a szülői felelősség is. Most "csak" az öröm az enyém. Minden felelősség nélkül. Pedig de szívesen venném le a majd ezután következő sok terhet, felelősséget a szülők válláról! Hiszen nekem már van ebben tapasztalatom. De azután azzal nyugtatom magam, hogy most ők következnek. Ezek a nehézségek majd nekik teszik széppé az életet. Még ha kemény is lesz olykor. Ez az élet rendje. Nekem, a "Papinak" pedig marad a kibic szerepe. És csak remélhetem, hogy hamarosan eljön az az idő is amikor majd a kisebbik is a fülembe súgja titkait. Lesz még olyan amikor csak ketten leszünk, és én megtaníthatom minden "csibészségre". Mert igazából ez a "Papik" sorsa, szerepe az unokák életében. Olyan ismereteket, olyan szeretetet adni az unokáknak, amiket csak tőlük kaphat meg "az a gyerek"
Nos ezért mondom: Nem semmi dolog kétszeres nagyapának lenni!

Máté

Jan. 22.-én 20-15-kor 3640 g súllyal, 60 cm testhosszal megszületett Máté, a második unokám.

Boldog vagyok.

Medvebőr

Míg golyód nem lyuggatta, 

s lábad nem taposta szőrét,

míg tetemét  kutyád nem ugatta

ne áruld a málnavadász bőrét!

Ha  trófeáddal hencegni szeretnél,

fogj inkább egy bálnát,

Ez a medve nem a te szerencséd 

ha előre ittad áldomását!

hajnal

Ez az a hajnal amikor minden évben felébredek korán. Csak bámulom a plafont, s külvilág neszeire próbálok visszaaludni, de nem sikerül. Nem sikerül, mert ezen a hajnalon minden évben fokozottan törnek fel az emlékek. Újraélem gondolatban azt az igazán hosszú, és szép időszakot, azokat a felülírhatatlan pillanatokat, és mindent amit Tőle kaptam. Szeretetet, szerelmet, támogatást, összetartozást, hitet, reményt, családot...
Ezeken a hajnali töprengéseken úgy érzem, nem érdemeltem ennyi jót. Foglalkoztat a kérdés: Vajon Ő mit kapott tőlem "cserébe"? Aztán általában azzal áltatom magam, hogy nem maradtak elvarratlan szálak, hogy nem maradt érzelmi adósság, s hogy nincs miért bocsánatot kérnem tőle most már, amikor amúgy is lehetetlen lenne. Csak azt bánom, hogy életében talán nem elégszer köszöntem meg mindazt a sok jót amit kaptam Tőle.
Gondolataimra a plafon szokott reagálni. Árnyak, később fények suhannak át a szobán. Bizonytalan eredetűek. Sok esetben nem is tudom, valóság-e vagy csak a képzeletem játéka. Talán azok a fények térnek vissza ilyenkor a szobám falán, amiket akkor, azon a hajnalon nem is tudtam felfogni. Egy autó állt be az udvarba. Mentősök beszédfoszlányait hallom, érzem ahogy a hideg futkároz a hátamon, ahogy minden idegszálam tiltakozik a valóság ellen, de hiába.
Valaki azzal vigasztalt akkor, hogy majd az idő segít.
Ki kell ábrándítsalak benneteket! Az érzések nem múlnak el soha! Sem a szeretet, sem a hála, sem a fájdalom.
De jól van ez így. Ezektől lettünk azok akik vagyunk. Belénk épültek.
Csak a fények, árnyak gyarapodtak, s gyarapodnak azóta is szüntelen azon a " hajnali plafonon". Felsorakoznak oda az azóta egyre erősödő új valóság villanásai, Amikért, akikért érdemes maradni. Érdemes folytatni. Szeretteim. Anyám, lányaim, unoká(i)m, és mindenki aki szeret, és akiket szerethetek.
Ez a hajnal semmiben nem különbözik a többitől. Talán másnak nem is mond semmit. De nekem segít ébren tartanom emlékeimet.
Aztán felkel a Nap.

Valami ötlet?

Kinek van esetleg valami ötlete, hogyan lehet megélni 

ma Magyarországon havi 19995 Ft-ból?

Ennyi...

Meteorológiai jelentés

Eső mosta az éjjeli tájat,

szél szárítja a reggeli világot.

Csak egy ittfelejtett pocsolyán

csillan a téli Nap tétován...

Anyácska

Talán nem is emlékszel már, milyen volt amikor Te voltál olyan édes "Kismaszat".

Az volt a legszebb kapcsolat amikor marokra fogtad egy ujjamat,

és úgy sétáltunk kéz a kézben, belefeledkezve a boldogságba egészen.

Talán nem is emlékszel már, milyen volt amikor arcod kipirulva

első igaz szerelmedről meséltél szinte dalolva.

Még a lábad is reszketett a boldogságtól, s én a háttérbe olvadtam e ragyogástól.

Talán nem is emlékszel már, milyen volt, hisz mindez már olyan távol,

egészen más képed van ma már arról a rég letűnt világról.

Anyácskád az égből óvja minden lépted,  így segít boldog anyává lenni Téged.

2015

Baromi lassan, de ez is eljött! Ma van 2014 utolsó napja. Mindenkinek boldog új évet (azaz sok boldogságot az új évre is) kívánok!
Azt üzenem azoknak akik ezt itt most olvassák, hogy NAGYON FONTOSAK VAGYTOK NEKEM!
Szeretlek Benneteket!
Vén

Tojásdobálók

Mostanában a környékünkön is megjelentek a tojásdobálók. Így hívja őket a rendőrség jobb híján, hiszen a személyük egyenlőre találgatás tárgya.
Módszer:
Az autó halad célja felé, vezetője mit sem sejtve adja át magát az álmosító monotóniának. A motor halkan zümmög, a táj pedig mint egy film jön szembe vele. Semmi szokatlan. Illetve csak az a másik autó amelyik már harmadszor előzi meg, majd marad el mögötte kicsit. Most is éppen előz. És ebben a pillanatban a szélvédőn szétcsattan egy tojás. Szinte teljesen eltakarja a kilátást! Ablaktörlő surran, bár ne tette volna, mert ettől válik átláthatatlanná a kép egészen. Fék. A megállás pillanatában egy másik autó ütközik a kocsiba hátulról. Vezető kiszáll megnézni mi történt. Már éppen szabadkozna, hogy azért kellett ilyen hirtelen megállnia mert... amikor a hátsó autóból kiugrik három férfi, egyikük egy késsel hadonászva ordítozik az orra előtt, a másik kettő pedig a kocsi ajtajait feltépve egy pillanat alatt kipakol belőle mindent. Táskákat, kamerát, gps-t stb. majd visszaszállnak a saját autójukba, és mint akik jól végezték dolgukat, elhajtanak... Mitagadás, jól végezték. Nem maradt utánuk semmi a szélvédőn folydogáló masszán kívül. És a döbbenet. A sofőr egy darabig csak áll, nem is érti talán, hogy mi történt, majd amikor összeáll a kép, akkor kezdi megtisztítani a kocsit, megnyugtatni a feleségét, (akit annyira sokkolt a dolog, hogy kórházba került később) és elindult feljelentést tenni a legközelebbi rendőrségen.
A rendőrök hümmögve veszik fel a jegyzőkönyvet. Nem először találkoztak most ilyen esettel. Csak annyit tehetnek, hogy megindítják a nyomozást "ismeretlen tettes ellen", és tanácsokat adnak arra az esetre, hogy mi a teendő ilyen esetben: "Ha tojást dobnak a szélvédőnkre, soha ne indítsuk el az ablaktörlőt! Keressünk egy kis tiszta kilátást, és ne álljunk meg a következő benzinkútig, vagy rendőrségig!)
Amikor elmeséltem az esetet Olaszországban élő barátomnak, csak így reagált: " Oda is elért ez a módszer? Nálunk már évek óta ad ki közleményeket a rendőrség, hogy mit tegyünk ha..."
Tanulság:
Az ördög nem alszik! Tehát. Ha szembe jön velünk, vagy éppen megelőz valaki kialvatlan álmos szemekkel, tojással a kezében, akkor az valamilyen ördögi aljasságra készül, tehát azonnal tegyük ártalmatlanná. Pl. dobjunk rá egy bombát, szamurájkarddal vágjuk le a fejét, vagy csak egyszerűen kiáltsuk oda neki: "De barátom! Ez már csacsiság!" Ezen aztán úgy szétröhögi magát, hogy azalatt lesz alkalmunk elinalni...
Na kb. így...

Megmacskásodtam

Az ölembe bújik, dorombolni kezd

orrát arcomhoz nyomja

Ez a szeretet - gondolom

 s hallom, korog a gyomra.

A cica csak éhes ,

nekem túl nagy az ágy,

közelebb hozott minket 

egymáshoz a vágy.

Macska

Napforduló

Bár a meteorológiai tél (az északi féltekén) hivatalosan már december elsején elkezdődött, a csillagászati tél kezdete mindig a téli napforduló, ami ebben az évben december 22.-re esik. Egész pontosan három perccel átcsusszan 22.-re. Ettől a naptól kezdve június 21-ig egyre hosszabbak lesznek a nappalok. Persze nem kell örömmámorban úszni, hiszen ez eleinte alig észrevehető lesz, s csak később gyorsul fel. De a tudat! Az, hogy minden nap hosszabb lesz a nappal, több lesz a világos órák száma, az már eleve boldogsággal tölti el pici szívemet.
Ahogy a régiek mondták:  "Január, február, itt a nyár!"

Karácsony a vízcsapból is

Egyre kevésbé szeretem a karácsonyi felhajtást. Azt mondják, ez a szeretet ünnepe. Persze! Meg a rátelepülő üzleté. Ráadásul ez tipikusan a giccs, és az ajándékozási kényszer ünnepe. Egyik sem a kedvencem. Miért kell nekem pont ezen a napon, ezen az EGY napon kinyilvánítani a szeretetemet? Ráadásul akármerre megyek, ott lihegnek a nyakamban az ilyenkor szokásos ingyenélők. Minden nagyobb üzletben elállják a kifelé menők útját a mikulássapkás kéregetők, akik egy "karaokigéppel" teszik hangsúlyosabbá igényeiket, és mindenkinek az orra alá dugják a kéregetés eszközeit, u.m. tányér, kiskosár, dobozka, nyitott tenyér stb. De legalább ne kornyikálnának! Rettenetes! Mindenhol ez a baromság! Karácsonyi énekek szólnak a rádióban, a benzinkúton, az áruházakban, az orvosi váróban, de még a kezelő helyiségben is. Felkavarodik a gyomrom ha hallom. Minden túlzást utálok. Persze régen amikor nekem is kicsi lányaim voltak, volt még benne izgalom is. A várakozás öröme, a meglepetés, a gyermekszemek boldog csillogása... De ma már hetekkel előbb felállítják a karácsonyfát, a kölkök benyújtják igényüket a meglepetésre, és ha nem azt kapják, akkor jön a hiszti. S ha már így van, akkor minek megvárni a szentestét az ajándékozással. Szóval ez a karácsony már nem az a karácsony. Nem szeretem. Lehet, hogy csak velem van baj?