hajnal

Ez az a hajnal amikor minden évben felébredek korán. Csak bámulom a plafont, s külvilág neszeire próbálok visszaaludni, de nem sikerül. Nem sikerül, mert ezen a hajnalon minden évben fokozottan törnek fel az emlékek. Újraélem gondolatban azt az igazán hosszú, és szép időszakot, azokat a felülírhatatlan pillanatokat, és mindent amit Tőle kaptam. Szeretetet, szerelmet, támogatást, összetartozást, hitet, reményt, családot...
Ezeken a hajnali töprengéseken úgy érzem, nem érdemeltem ennyi jót. Foglalkoztat a kérdés: Vajon Ő mit kapott tőlem "cserébe"? Aztán általában azzal áltatom magam, hogy nem maradtak elvarratlan szálak, hogy nem maradt érzelmi adósság, s hogy nincs miért bocsánatot kérnem tőle most már, amikor amúgy is lehetetlen lenne. Csak azt bánom, hogy életében talán nem elégszer köszöntem meg mindazt a sok jót amit kaptam Tőle.
Gondolataimra a plafon szokott reagálni. Árnyak, később fények suhannak át a szobán. Bizonytalan eredetűek. Sok esetben nem is tudom, valóság-e vagy csak a képzeletem játéka. Talán azok a fények térnek vissza ilyenkor a szobám falán, amiket akkor, azon a hajnalon nem is tudtam felfogni. Egy autó állt be az udvarba. Mentősök beszédfoszlányait hallom, érzem ahogy a hideg futkároz a hátamon, ahogy minden idegszálam tiltakozik a valóság ellen, de hiába.
Valaki azzal vigasztalt akkor, hogy majd az idő segít.
Ki kell ábrándítsalak benneteket! Az érzések nem múlnak el soha! Sem a szeretet, sem a hála, sem a fájdalom.
De jól van ez így. Ezektől lettünk azok akik vagyunk. Belénk épültek.
Csak a fények, árnyak gyarapodtak, s gyarapodnak azóta is szüntelen azon a " hajnali plafonon". Felsorakoznak oda az azóta egyre erősödő új valóság villanásai, Amikért, akikért érdemes maradni. Érdemes folytatni. Szeretteim. Anyám, lányaim, unoká(i)m, és mindenki aki szeret, és akiket szerethetek.
Ez a hajnal semmiben nem különbözik a többitől. Talán másnak nem is mond semmit. De nekem segít ébren tartanom emlékeimet.
Aztán felkel a Nap.