Hús-vét

Elgondolkodtató. Mi ez a káosz itt a húsvéti szokásokkal?
Miért jön a Nyúl? És miért Tyúk tojásait hozza? És azok nagyrészt miért nugátból vannak? Jobb esetben csokoládé. Miért a kisgyerek építi neki a fészket? Ha meg nem akarja, mert ő tudja, hogy ez hülyeség, miért csinál fűfészket helyette egy néni? Miért kell büdösvízzel elrontani a nők gyönyörű illatát? És ha ezért pénz, vagy ajándék jár, nem lehetne azt enélkül megkapni?
Miért kell idióta rigmusokat skandálni közben? Csak mert ünnep?
Hát nem is tudom! Én inkább csak mellébújnék annak a nőnek akit sokáig meg szeretnék tartani, és csendben szeretném. Finoman.
Sokáig...
A többit meg locsolja más!

Lia

ma is látlak amint átlépsz fölöttem a fürdőkádban
szívverésem azóta sem csitult le teljesen
érzem az ízeket a számban
s illatod is feledhetetlen nekem

és amikor anyád ránknyitott a kisszobában
kezében egy tál pogácsa gőzölgött
ilyen ijedt "kislányt" még nem láttam
ki oly gyorsan öltözött

rég volt, talán több mint negyven éve
azóta minden megváltozott
csak bennünk maradt minden úgy mint régen
a szerelem emléke az határozott

A messzi égbolton fecskék cikáztak

A cseresznyét mostad éppen. Lenge ujjatlan nyáriruhádat emelgette a huzat. Elbűvölő látvány voltál. Meglepődtél amikor mögéd lépve váratlanul átöleltelek. Nem tiltakoztál. Hátad ívbe feszülve, fejedet hátrahajtva viszonoztad csókomat. Hosszan hallgattam élvezettel a mosogatóban ütemesen összekoccanó üvegpoharak szemérmes tiltakozását. Halk sikkantásaidat messzire vitte a délutáni szellő, s a vén eperfán szerelmesen felbúgott egy vadgalamb.

Mit találok túl a vonatablakon?


madarat, őzet, autót, embereket,
mezőket, fákat, gépeket, utakat,
szürke eget, hegyormán várakat,
megállókat, utazó ezreket

füstölgő kéményt, hirdetéseket,
friss tavaszi szellőt, bódító illatokat,
boldogan legelésző állatokat
lassan lehulló harmatcseppeket,

függőcinke fészkét, kis patakokat,
nyíló virágokat, örök barátságokat,
torkokban dobogó gyermekszíveket

a lassuló időt, régi szerelmeket,
zeneiskolát, zsongító dallamokat
szóval: néhai önmagamat

Pipulka balladája

 A tévedések elkerülése végett, ez nem egy felülnézeti fotó!

Ez pedig talán egy facebookos hirdetés eredménye (is lehetne)

 ( Készült e nemes mű megrendelésre, Maszat-Pipulkának  nevettetésére. )


Elmondom énekét
Maszat Pipulkának
ki igaz hű leánya
széles e hazának.

Egyszer ez Pipulka
ki tudja, hogy miért,
sziklamászásra
adta csinos fejét.

Olthatatlan vágya
szenvedéllyé dagadt,
Maszat Pipulkára
e kórság  ráragadt.

Kereste is módját
kivel is tehetné,
de nem lelé párját
ki ebben követné.

Haj! Nem lelé párját
társát csak nem lelé!

De a sziklamászás
páros cselekmény,
egyedül művelni
nem épp jó lelemény!

Megvette kötelét
mi kell a mászásra,
társ nélkül feltette
szépen a padlásra.

Maszat Pipulka
kiállt az udvarra
ott várta a csudát
kezeit  kitárva.

De biza az nem jött
váratott magára
Szomorúan nézett
ezért a világra.

Haj! Szomorúan nézett,
társát nem találta.

Pipulka a búját
igencsak elunta,
országos bánatát
Facebookjára írta.

Lássatok csudát
ezután mi történt,
mind aki olvasta
jelentkezett tüstént!

Nincsen bánat többé
nincsen bú azóta,
boldogságban úszik
szép Maszat Pipulka!

Haj! Boldogságban úszik,
facebookos Pipulka!


:-) :-) :-)

Úgy gyere

úgy gyere

osonj be hozzám mint a pirkadat
surranj be mint hajnali lenge huzat
vonulj be mint győztes hadvezér
úgy gyere hozzám mint aki hazatér

legyél nekem szigorú parancsolat

kötelesség mit tagadnom nem szabad

legyél mi határokat szab: édes fájdalom
vagy hatalom minek magam megadhatom

bármi lehetsz csak legyél nekem
hadd emésszen el forró szerelem
borítsa szememet gyönyörű álom

legyél kitől mindezt nem sajnálom
osonj be hozzám mint hiú gondolat
mint ami létemnek új értelmet ad

Köllesz

Köllesz

mint tiszta forrásvíznek a szomjúság

mint aranynak a határtalan emberi kapzsiság

mint válaszoknak a kérdések sora

mint vetett ágy ha nincsen vacsora

mint hajnali harmatnak kell a mező

mint kielégüléshez a friss férfierő

mint a szerelem, úgy kell a falat kenyér

mint Napra az Ég, úgy vágyom mosolyodra én

Sokk

Sokkoló élmény volt számomra, hogy amikor otthonról hazaértem, Sári (a kutyafejű) éppen egy kedvenc tyúkom frissen széttépett hullája felett őrködött. Első indulatomat követte a második, és Sári egy sokkoló nyakörvet kapott, aminek több funkciója mellett egy olyan is van ami a nyakát elektrosokkolja egy távirányító segítségével. Persze nem ez a legfontosabb, hisz van rajta olyan is ami "csak" rezeg mint egy telefon, vagy egy csipogó hangot ad stb. Mindenesetre amikor feltettem a nyakára, véletlenül (esküszöm) megnyomtam egy gombot, mire ebem olyat vinnyogott, mint akit vernek, és sarokba szorítanak. Ettől kezdve tudtam, hogy van a kezemben valami, amit ha jól használok, négylábú barátocskám hamarosan megtanulja, hogy mi helyes, és mi nem. ( Vagy legalábbis szerintem mi az).
Annuska barátnőm segítségével tegnap meg is kezdtük az oktatást. Minden sípolás után jutalomfalatka. (Persze Annuskának is) Ez úgy nézett ki, hogy ők egy pórázzal összekötve várták a hangjelzést, mire pavlovi reflex szerint egyszerre jöttek hozzám szájat tátani. A különbség kettejük között mindössze annyi volt, hogy míg Sári kicsit szimatolt, hogy hátha van még több is valahol, Anna ezt mindig megkérdezte. Hiába no! Egy kutyának még mindig erősebb fegyvere a szaglószerve mint a szókincse! Egy kislány pedig természete szerint kíváncsi. (És falánk, ha finom kolbászokról van szó)
Ma folyt. köv.

Vígasztaló /Katicinek szeretettel!/

Itt van Ő
a hirtelen a semmiből előkerült új barátokban,
a sarjadó fűben, a sok madárlakta odvas fában,
itt van Ő velünk ebben a világban míg a szívünk dobban,
és érinti arcunk minden gyermekkézzel,
az éledő tavaszi széllel,
a nyár hevével, az ősz avarillatú emlékével
s téli havas tájak süket csöndjével.
Itt van Ő velünk nappal, és éjjel,
a hajnal madárfüttyös ébredő neszével,
és itt van Ő mai bánatomban, holnapi sörömben,
ott habzik lelkem tetején hófehér örömben.
És nem vagyok egyedül mert kezemet fogja,
amikor ajándékát elém dobja
egy új arc mosolyában.
És Ő kacsint rám az utca sötét zugában
honnan kis cigánylány ijedten szökken
és míg szívem zökkenve vár egy ütemet,
Ő életembe új erőt ültetett.
Mert itt van Ő.
Nekem az örök Nő, neked a Férfi
ki nem hagy el soha míg emléke
szemünkben e bús világot idézi..

Igazságszolgáltatás.

Ma bíróságon jártam.
 Kék ibolyát láttam.
El akart hervadni.
Szabad-e röhögni?


Az alperes ügyvédje a felperes esélyeit növelte modortalan viselkedésével, felkészültségével, és minden apró mozzanatával ami csak volt neki. Köszönöm ügyvéd úr! Várom a választ amit a bírónő rövid határidőre ígért.

Hamarosan

Hamarosan karjaimban tarthatom szeretteimet. 

Hamarosan ismét anyanyelvemen szólhatok bárkihez.

Hamarosan ismét honvágyam lesz otthon.

Hamarosan alig várom majd, hogy hamarosan legyen...

Nomen est omen

A név kötelez. Ebben az esetben nem az eredeti értelme szerint, de mégis.

Állatokat tartok a tanyán. Óriási farmomon él egy hatalmas anyanyúl, négy tyúk, egy kakas, és egy kutya. Ők a háziállataim. Ha esetleg ezeken kívül akad még egyéb, azok nem a terveim, és akaratom szerint kerültek ide, tehát többnyire harcolok ellenük. Pl. rágcsálók...

Maradjunk most a felsoroltaknál. Én általában nem adok nevet azoknak a jószágoknak akik valaha táplálékként is szóba jöhetnek. Ezért aztán Sári a kutyám, Borika a tojó tyúkocskám, és Nyanya a nyuszkó nevet kapott, s ezzel általános kegyelmet is. A kakas ugyan átmenetileg kapott egy Karcsi nevet, de ha továbbra sem váltja be a hozzáfűzött reményeimet, (és a tyúkokét is egyben) akkor megy a levesbe, és jön az új Karcsi! A három ajándék tyúkom eddig név, és tojástalan volt. A két dolog között ha valaki összefüggést vél felfedezni, hát igaza is van! Eddig nem érdemelték ki a keresztséget. Eddig. Mert MA VÉGRE saját szememmel láttam, hogy melyik tyúkszi dolgozik be tojásilag Borika megsegítésére. Na ő mától a Gizi nevet viselheti. Viseli is büszkén, mert amikor megsimogattam a fejét, és a füllyukába suttogtam, hogy " Köszönöm Gizike a szép tojást" hát olyan büszke kotkodácsolásban tört ki, hogy hét határ tyúkjai is meghallották, hogy:

- "Tojtam! Láttátok? Hallottátok? Tudjátok? Tojtam! És nem görbét ám!"

Nos nagyon remélem, hogy erre a nagy hangzavarra nem kapták föl a fejüket a rókák akik nagy számban képviseltetik magukat a környéken!

Tehát a négyből már két nagylány is nevet kapott.  ami ugyebár kötelez. Tojásrakásra, kiscsibék nevelésére, és hasonló régimódi örömök gerjesztésére a szívemben. Erős a gyanúm, hogy hamarosan a maradék kettő is megszemélyesedik hasonlóképpen, mert tegnap hat tojás lapult a "tojóházban" ami egy néhai nyúlketrecre hajaz erősen, csak vertikális állapotban, s így amikor a "poultry house"-ból belülről bebújnak az odúba, és jól odatermelnek egy egysejtű csodát, nekem be sem kell mennem, mert kívülről is nyitható az odú, így nem kell a guanóban tapicskolnom míg a rántotta, és süti alapanyagokat összegyűjtöm nap mint nap. Már töröm is a fejemet az új neveken, csak nem akarom előre elkiabálni a dolgot, ugyanis a tegnapi hat db. elképzelhető, hogy csak azért fordulhatott elő, mert későn vettem észre, hogy pár napja beindult  a tojásgyár.

Egymás mellé tettem a frisseket az ASDA-s tojatokkal, és elfogott a büszkeség! Kb. háromszor nagyobbak a háziak mint a bóti!

Köszönöm tavasz, köszönöm barátaim! Nekem ma ilyen kevés is elég a boldogsághoz.

hang-szer-etet

Legújabb szerzeményem. 

Darabokban jött hozzám. Bekopogott, beengedtem. Forgattam, nézegettem, és szinte megelevenedett a kezemben. Mondanom sem kell, hogy aznap addig nem feküdtem le míg el nem készült. Megtisztítottam, megerősítettem, már a nyak sem inog, új húrokat is kapott, sok pici javítgatással adott nekem örömteli munkát, s ezt kristálytiszta hanggal hálálta meg nekem. Most edzem az ujjaim hegyét. Gyakorolok. Ki tudja? Hátha egyszer szükségem lesz rá.

Mahagóni test (rezonátor) mahagóni nyak, rózsafa fogólap, és egyáltalán az egész egy gyönyörű hangszer. 

Elmondhatom: Megmenekült az elmúlástól. Remélhetőleg hosszú időre, és sokak örömére.

Itt a tavasz!

És eljött ez is! Itt a tavasz!
Legalábbis a naptár szerint. Március elseje a meteorológiai tavasz első napja. De nem az enyém!
Ahogy kinéztem ma hajnalban, arculcsapott a hó ami nagy csomókban ejtőernyőzött lefelé a nagy semmiből kellemetlen szél kíséretében. Tíz centiméter friss hó mindenen. Szörnyű!
Én általában szeretem a havat. Általában. De nem most. Ma be kell mennem a városba mert időpontom van tízkor ami fontos nekem. Csakhogy egy dombon lakom minek következtében autóval elindulni ilyenkor nem ajánlott, ha csak nem akarok valami biztosítási pénzt kicsikarni a társaságból keresetkiegészítés gyanánt. De nem hiszem, hogy szép látvány lennék (így sem vagyok egy keresztszemes hímzés) gipszben, minden végtagom bekötözve... Csak ezért (!) ajánlom az időjárásnak, hogy azonnal indítsa be a nagy égi hajszárítót, (lehet hőlégbefúvó is) és olvassza el itt ezt a szörnyűséget! Legalább az udvartól az útig! A hólapátomat rég befogtam kutyaszar eltakarításra, nem akarom most összezavarni szegényt a rendeltetésszerű munkával. Meg semmiféle munkával!
Szóval értitek!? Itt a tavasz, és én mégis elégedetlen vagyok vele. (Új nekem ez az érzés azután, hogy általában mindennel meg vagyok elégedve mint anno Ferenczjóska bátyám az anekdota szerint.)
Tavasz! Ha ilyen vagy, TAKARODJ! És csak akkor térj vissza amikor rügyeket fakasztasz a fákon, szerelemmel dagasztod keblemet, és a többi, és a többi. Ecetetrá!

Vágyvers

Köllesz. Na!

A pillanat élvezete

Élvezem a pillanatot. Azért van. Hogy élvezzem. Tehát ellazulok, behunyom szemeimet (ilyenkor a szemgolyó biztosan befelé fordul mert csak a sötétséget látja) és elmélyülten vizsgálom a mindenfelé úszkáló kis fényes izéket, Egy ideig ez teljesen leköti a figyelmemet. Ezek a való világgal tartott kapcsolatom utolsó képei. Lassan, nagyon lassan kiüresedik a fejem, (mármint ami a gondolatokat illeti) és átveszi a tartalom helyét a semmi.
- Az semmi! - gondolhatnátok most, hiszen az a természetes alapállapotom...
- Na szép!- mondhatnám, de nem mondom. Nem is tudnám, hiszen üres az agyam. Még üresebb mint egyébként, amikor annyi baromságot írok össze minden ok nélkül.
Tehát nem tehetek mást, élvezem a pillanatot. És ez a pillanat eltarthat percekig, órákig (egyesek szerint évtizedekig, de ők rosszindulatúak) és csak nagyon lassan javul az állapotom.
Valaki egyszer erre mondta nekem, hogy:
- Na látod! Tudsz te meditálni!
De én nem láttam, hiszen csukva volt a szemem, és én olyankor reménytelenül szerelmes vagyok! Most például abba aki ezt mondta nekem. De ez a szerelem nem veszélyes, hisz csak addig tart míg ki nem nyitom a szememet. Ez pedig normális esetben mindig bekövetkezik egyszer. És akkor vége a pillanatnak, vége az élvezetnek, vége a meditációnak, és úgy általában vége minden földöntúli boldogságnak.
Olyankor csak bámulok magam elé. Csodálkozom, hogy a pillanat semmit nem javított a világon. Nem lett jobb senki és semmi attól, hogy én a meditáció útjára tévedtem, nem lett teljes világbéke, és ahol lett ott is hamarosan pótolják a nagyhatalmak majd a megfogyatkozott fegyverállományt, és akkor visszaáll a REND.
Nagy fene ellazulásom egyetlen eredménye, hogy felélednek a szerelemérzés halvány emlékei, és gyanakodva nézek minden nőre, hogy nem vele volt-e a nagy találkozásom az ellazult SEMMI közepén? Mert hogy nő volt ott, az biztos! Hiszen élveztem a pillanatot. Hallottam a hangját, És ez az édes hang meditációra sarkallt több-kevesebb sikerrel.
Legközelebb jógára lazulok. És közben egy pillanatra sem veszem le a szememet a környezetemről. Figyelek minden veszélyforrásra, hogy ABBAN az ellazul pillanatban ne szolgáltathassam ki magamat egy másik nőnek már megint.
Egy másiknak ne!
És akkor majd élvezem a pillanatot...

Csak semmi meggondolatlanság! Csak semmi nagyképű kinyilatkoztatás, mert jön az élet, és jól pofánvág!

Vigyázni kell a magabiztos kijelentésekkel! Én mondom Néktek! Januárban írtam ide valamit. Na csak annyit erről, hogy: Piszkosul vigyázni kell az elhamarkodott, magabiztos kijelentésekkel!
Szerencsére.

Utolértem a holnapot

A máskor rövid éjszakák mostanában kibírhatatlanul hosszúra nyúltak. Míg régen ha az időt sürgetni támadt kedvem élég volt csak álomra hajtani a fejem, és máris eljött a következő boldog nap amint kipattant a szemem, az utóbbi időben végtelen hosszúra nyúltak az éjszakák. Felébredek hajnalban, nézem a plafon helyét a sötétben, és a fejemben száguldoznak a gondolatok. Szépek, és kevésbé szépek, de valahogy olyan ismerősek nekem. Mint ha valami régi hullámok korbácsolnák agyamat ilyenkor. Puha takaróm alatt ellazulva nyújtózkodom egyet, és átadom magam a boldogságnak.
Azt hiszem szerelmes vagyok az életbe. Élvezem minden pillanatát, és már nem várom a holnapot. Benne élek megint.

A jó dolgok nem járnak egyedül

Azt hiszem szerencsésnek érezhetem magam. Az átlagnál legalábbis sokkal szerencsésebbnek. Hiszen megvan mindenem ami a boldogsághoz kell. Na ne ijedjetek meg, nem fogok itt egy irigységet generáló felsorolásba. Nem az a célom, hiszen mások irigységétől boldogabb már nem lehetek. Most igazán apróságoknak örülök. Például egy kellemes hétvége barátokkal, finom ételek, csodás idő, az asztalon egy palack finom bor Tocanaból,  egy másik a sorsát várja a pálinkák, és whiskey-k között és az a biztos tudat, hogy az életem rendezett. Nyugalom van itt legbelül, s mióta csak magammal kell törődnöm, azóta jut időm mások megsegítésére is a munka mellett. Szóval a jó dolgok nem járnak egyedül. És ez az az érzés amihez hozzá tudnék szokni. Már csak Dóri hiányzik nagyon, meg az otthoniak,. de ez egy másik nap témája lesz majd...

joy breaks

Amikor ruhádat fejeden áthúzva vennéd le,

de elakad nyakadon, s én - kihasználva kiszolgáltatottságodat - 

finoman átkarolom gyönyörű derekadat,

és lágyan végighintem csókjaimat nyakadtól - pihegő melleiden át -

köldöködig, s te zihálva várod sorsod beteljesülését... 

Na én akkor tartok pihenőt!

Viszonyok, és a látszat

Olyan lélekromboló amikor egy kívülről tökéletesnek látszó kapcsolatról kiderül, hogy éppen a felbomlás veszélye fenyegeti. Ráadásul minden ép ésszel megmagyarázhatatlan ok nélkül.
Nem az első eset amivel találkozom. Szép pár gyönyörű gyerekkel, és látható problémák nélkül. Csak a szemeik kiáltanak segítségért. Nem tudni mi a probléma. Lehet, hogy túl hamar vágtak bele a nagybetűsbe? Vagy csak egyszerűen a körülmények alakultak rosszul? Lehet, hogy egy eleve rossz párválasztásról van szó? Nem tudom, de mindegy is. Az ember szeretne segíteni, de nem az ő dolga.
Szomorú lettem ettől. Mindenesetre imát mondok értük.
Mást nem tehetek.

Jó kérdés

Azon törtem a fejem ma reggel, hogy milyen lelke lehet annak aki a szeretetet pénzben méri, de érte áldozni semmit sem képes?

O-Kati

Ma ismét egész nap égett nálam a szeretet, és a gyász gyertyája. Miután elfogy a láng, valahol mélyen bennem folytatja lobogását. Nekünk, ittmaradóknak fáj, de talán Ő már boldog egy másik világban. Talán emlékeiben sem őrzi a hosszú, gyötrelmes betegség kínjait. Míg itt élt közöttünk, nekünk barát volt, szerelem, osztálytárs, feleség, anya, munkatárs, ízig-vérig kertész és még hosszan folytathatnám megjelenési formáit.
Ma átigazolt az angyalok csapatába.

Törökkati, Oláhné Kati, O-Kati, Katka stb stb!
Isten legyen veled az örökkévalóságig!

Majd mi is jövünk...

Akasztják a hóhért

Érdekes élmény, hogy a fülemben tartós tűk vannak bedöfködve.  Igaz nem először, de ismét meglepődtem, hogy ez a viselet mennyire nem okoz gondot a napi tevékenységeimben. Rendszeresen megfeledkezem róluk, azután amikor valamiért a fülemhez nyúlok, valami megbök. :-)
Rendes esetben tőlem kapják ezt a barátaim. Most a "hóhér akasztása" a szitu.
Valahol olyan ez mint amikor egy tanár osztályozza saját teljesítményét elfogultság nélkül, vagy amikor a forgalmi dugóban egy sebész vakbelet operál saját magán, aztán beáll a műtőbe dolgozni.
Van még néhány szakma amit érdemes ilyen aspektusból is megvizsgálni. Pl. az önmagát védő ügyvéd, a saját magát büntető rendőr, az öngyilkos hóhér, a fáradt kezű utcalány stb.
Ha jól meggondolom, nem is olyan furcsa.
De nem akarom jól meggondolni. Egy barátom kitapétázta a füleimet az én útmutatásom segítségével, és én most várom a hatást.

Rejtvényes

A kor nem érdem fiam, csak egy állapot. Ezt mondogatta nekem édesapám amikor egyre-másra felismerte barátait, ismerőseit, régi iskolatársait a médiákban. Akkoriban kicsit talán irigyeltem is ezért, hogy oly sok "híres" ismerőse van. Aztán lassan megértettem ezt az érdem-állapot mondását is.
A kor. 
Ahogy teltek az évek, azon vettem észre magam, hogy nagyon megszaporodtak a hasonló felismeréseim nekem is. Nem múlik nap anélkül, hogy ismerősbe ne botlanék TV-ben, rádióban, újságban. Hála a mindenhatónak, leginkább jó hírekben látom őket vissza!
Volt már köztük számos művész, tudós, feltaláló, orvosszakértő, stb.stb. Volt már közöttük olyan is  aki  tananyag lett. Most legutóbb pedig egy költő, aki keresztrejtvényfeladat lett. Ez új nekem! És nagyon tetszik! Remélem jó reklám lesz neki. Megérdemli!
Egy kérésem van azonban. 
Uram! Ígérem jó leszek! Olyan, de olyan jó!
Csak utcanév ne legyen a barátaimból még nagyon sokáig!

Jó egyedül

Egyedül lenni jó. Megvan az az előnye, hogy az ember saját tervei, lehetőségei, és akarata szerint élhet. Az is nagy előny, hogy nem kell alkalmazkodnia senkihez. Na meg az is, hogy biztos lehet benne, hogy senkinek nincs terhére.
Egyedül lenni jó, ha az egyedüllét tervezett, szándékos, és igényeinknek megfelelő.
Hát igen! Egy darabig hülyíthetjük is magunkat ezekkel a szövegekkel. Még akár el is hihetjük magunknak ezek igazát, hiszen saját magunknak biztosan hiteles személynek számíthatunk.
De tudomásul kell venni, hogy egyedül lenni, és egyedül élni az nem ugyanaz!
Mert amíg csak élvezzük az egyedüllét örömeit abban a biztos tudatban, hogy előre tudjuk hogy meddig tart, addig jó. De ha valakire rászakad hirtelen, hogy ezentúl senki nem nyit rá ajtót, senkit nem érdekel, hogy mi van vele, senki nem érinti, nem morog vele ha valamit nem "úgy" tesz stb., az nehéz.
Kell, hogy legyen valaki akinek már a jelenléte is egyfajta biztonságérzetet ad. Kell, hogy motiválja az embert a másik jelenléte akár már arra is, hogy reggel kibújjon az ágyból, felöltözzön, és elkezdje a napot.
Ez a valaki leginkább egy másik ember. De lehet akár egy macska, egy kutya, egy baromfi, vagy "bárki" más, aki számít ránk, s akinek szeretetére, hűségére bizton számíthatunk mi is. Nem is értem azokat akik kizárják a világot, és egyedül élik napjaikat.
Nekem hál' Istennek, vannak társaim. Emberek is akik bár nem egy lakásban élünk de igazi társként vannak jelen életemben, és állatok is akikért felelősséggel tartozom, és a törődésemet ragaszkodásukkal hálálják meg.
Így azután biztosan állíthatom, hiszen saját tapasztalatom, hogy : Egyedül lenni jó!
Hiszen sosem vagyok egyedül!
És előbb utóbb Ő is itt lesz velem megint.

A fekete lyuk, aki nem a szomszéd lánya... Részlet.

Csöngettek. - Ki a fene ilyenkor? - néztem az órámra. Fél kettőt mutatott. Éjjel. Az ajtóban egy fura alak állt. Úgy nézett ki, mint ha egy anonim alkoholista szökött volna meg a farsangi bálból tevehajcsár jelmezben. Kicsit lassan mozdult, mint egy lassított felvétel a TV.-ben, s a feje olyan volt, mint ha az elmúlt húsz évben egy biliárd háromszögbe sajtolták volna. Álmos nagy szemeivel pislantott egy lassút, majd valószerűtlenül mély hangon, arcán minden rezdülés nélkül közölte:
- Szia! Azt hiszem hazaértem.
A kedvenc nagynénid ért haza ezzel a fejjel itt! - gondoltam - miközben saját magamnak is meglepő módon a hangomat hallottam:
- Végre! Jó, hogy hazajöttél fiam!
Nem értettem sehogy sem a dolgot. Amikor hozzám szólt, nem mozgott a szája. Sőt! Ki sem nyílt! S a válaszomat hallva azt olyan természetesnek vette, mint ha előre tudta volna hogy mi következik.
Tétovaságomat látva egy finom mozdulattal megkerült az ajtóban, elsiklott mellettem, és zsáknyi sapkáját a fogasra ejtve a szoba irányában eltűnt a lakásban.
Nem értettem, hogy a körülbelül két, és félméteres magasságával hogyan tudott áthaladni főhajtás nélkül az ajtón... Tényleg! Ki sem nyitotta!
A szobába érve a foteljeim egyikébe csavarodva találtam rá.
- Fáradt vagyok. - suttogta géphangján. - Hosszú volt az út a múltba.
Lassan kezdtem magamhoz térni, és éppen meg akartam kérdezni, hogy - Ki a franc vagy te? - amikor jött a válasz: A te egyik leszármazottad vagyok a távoli jövőből...
- Mi? - gondoltam magamban, mire azt mondja: Most ne szolmizálj, mert itt alszom el!
Azzal mint ha a világ legtermészetesebb dolga volna lehunyta szemeit, és édes álomba szenderült mint egy kisbaba aki belefáradt a szopizásba, és elbólintott. Az jutott eszembe, hogy meg kellene pöckölni az orrát, amikor azt mondta nagyon távolról:
- Eszedbe ne jusson! Pihennem kell. A cicit majd holnap. - és horkolt. Csukott ajkai meg sem rezdültek, mégis olyan hangosan nyomta, hogy ha lettek volna szomszédaim, azok mostanra már bontották volna a falat...
A TV hangjára ébredtem. Egy húzott szemű ismerős arcú tudós éppen tanácsokat osztogatott:
- Ha tehát majd egyszer valaki bekopog hozzád, és azt mondja, hogy a távoli jövőből jött. és te vagy az őse, ne vágd rá az ajtót! Még az is lehet, hogy igazat mond.
Hm. Még az is lehet. - gondoltam. És az üres fotelt bámultam bambán.

Fontos a tervezés

A tervek, és azok szisztematikus követése átlendít bennünket a nehézségeken. Észre sem vesszük, és biztonságot, állandóságot valamint az ezekkel járó kellemes közérzetet biztosít. Nagymamám mondta, hogy amíg valakinek tervei vannak, az nem ér rá meghalni. És neki hál'Istennek sokáig voltak tervei.  Ezért aztán szíven is ütött nagyon amikor utolsó találkozásunkkor úgy búcsúzott, hogy: - "Isten veled kisfiam!"
Én kicsit másként tervezek. Nekem kb. úgy működik ez mint egy sakkozónak. Bármi történik váratlanul, mindig van rá több lépésem a terveimben, ezért sosem jövök zavarba, hanem azonnal tovább tudok lépni. Természetesen ez meginog néha pl. ha elveszítünk valaki nagyon fontosat, de ha jól terveztünk, akkor ezen is könnyebb túllépnünk.
Szóval a tervek fontosak. Persze csak a realitásokon alapulók.

Miért?

Néha azon töröm a fejem, hogy miért kerítünk akkora nagy feneket mindennek ami változik? Miért tartjuk nyilván a nevezetes időpontokat, eseményeket, és miért felejtjük el őket utána, ha akkor annyira fontosaknak éreztük őket, hogy néha még bele is akartunk halni egy kicsit? Hát nem sokkal egyszerűbb lenne, ha rögtön úgy fognánk fel minden ilyen "nevezetességet" hogy :
- Ez így természetes, lépjünk tovább!
De nem! Olykor annyira sajnáljuk magunkat, hogy képesek vagyunk teljesen hülyét is csinálni magunkból. Hisztivel, veszekedéssel, sokáig tartó csendes befeléfordulással, és felelőtlen "felejtési" akciókba sodródással.
Nekem mákom van. Mert már védett korban vagyok. Nem sok újat hozhat az élet. Csak azokat sajnálom kicsit, akikre még sok ilyen hatalmas indulatokat felkavaró élmény vár.
Szeeegééényeeek!

A szokás hatalma

Sisyphos görgeti a követ fel a hegyre, de elfárad. Leül egy picit, de míg ő pihen a kő visszagurul a völgybe. Újra, meg újra megpróbálja, és minden alkalommal egyre feljebb jut, de közben a kőre ráragad mindenféle mocsok. Ettől a kő végül óriási nagyra növekedik, és nagyon nehéz lesz. Amikor egy ilyen mocsok megcsúszik a keze alatt, elgondolkodik:
- Hát kell ez nekem valóban? - és elengedi a követ. Azután csípőre tett kézzel figyeli, hogy pattog lefelé az a kő a hegyoldalon.
- Dögölj meg! - morogja, és köp egy hegyeset, majd felkap egy új kavicsot...

Hogy is volt?

Kis család áll izgatottan a feldíszített fa körül.

Tágrameredt gyermekszemeken csillan a gyertyafény, 

s az árnyékok a mennyezeten körtáncot vibrálnak. 

A szobában halkan ünnepi muzsika zsong, 

és ők legszebb ünnepi ruhájukban 

boldogan, feszengve Jézus születését várják. 

Apa még megigazít egy odakészített csillagszórót. 

Anya halkan bekapcsolódik az éneklésbe. 

Mindenki követi. Együtt énekelnek. 

Aztán csak ott állnak összekapaszkodva, 

kihunyó gyertyák illata vegyül az asztalon sorsára váró halászé gőzével.

Anya felkapcsol egy kislámpát,

a tekintetek a fa alatt tornyosuló ajándékhalmokra esnek.

- Boldog Karácsonyt! - hangzik egyre-másra, 

és egy nagy ünnepi összeölelkezés után gyűlni kezd a sarokban 

a csomagolópapírok halmaza.

Nincs magyarázat 4.

Egyszer kérdeztem.
Még szinte ki sem hűlt a teste. Még fel sem fogtam, hogy mi történt, még éppen csak elvitték, amikor megérkezett a nővérem orvos fiával, hogy ne legyek egyedül ezekben a nehéz percekben. És persze amíg én ide-oda tébláboltam a lakásban céltalanul, hogy lekösse valamivel hasznosan a figyelmemet, elkezdte intézni az ilyenkor szokásos tennivalókat. Nem sok sikerrel, de megpróbált engem is belevonni a dolgokba, míg a fia minden rezdülésemet figyelte, nincs-e véletlenül valamiféle orvosi segítségre szükségem. Nem igazán volt, mert az ember agya olyan briliáns módon van megtervezve, hogy egy ekkora váratlan traumát simán elintéz azzal, hogy fontos dolgokat, fontos információkat tompít, vagy egyszerűen kizár. Tündér tesóm elmondása szerint olyan voltam mint akit fejbevertek, és nem tért egészen észhez. (szerintem azóta sem, de most nem ez a lényeg)
Nálunk nem volt szokás egymás dolgai között turkálni. Nekem akkor is teljesen természetes volt, hogy az ő táskáiban, szekrényében, fiókjában stb. nem nyúlkálok. Így aztán amikor a nővérkém a gyászjelentést fogalmazta, tőlem hiába kérdezte, hogy van-e az "elhunytnak" valami kedvenc idézete, és ha igen, hol találhatjuk? Fogalmam nem volt, hogy a rengeteg irata, naplói, levelezése, diplomamunkái stb. között hol, és mit keressek. De tesóm csak biztatott, mire én széttártam a kezeimet, magasra emeltem  tekintetemet (el is láttam a plafonig) és kifakadtam:
- Most segíts! Hol keressem a kedvenc idézetedet?
Ezután valami érthetetlen indulattól vezérelve átmentem a másik szobába, kinyitottam egy szekrényt, kihúztam egy fiókot, kivettem a legfelül lévő határidő naplót, kinyitottam.
És ott volt!  Rögtön az első oldalon. És abban a füzetben semmi más nem volt...
Tökéletesen illett a helyzetre, soha jobbat nem találhatnék, ha évekig keresném sem.
Így szól:

" Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
adj bátorságot, hogy megváltoztassam amit lehet,
és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni!"

(Assisi Szent Ferenc imájával akkor találkoztam először. A békéről szóló folytatással kiegészítve azonnal vezérelvemmé vált. Nagyon szép, de nagyon nehéz vállalás. Annyira, hogy aki eleve nem eszerint, vagy legalábbis nem hasonló szellemben nevelkedett, annak szinte lehetetlen.
Én boldog vagyok vele. És ezt Neki köszönhetem. Halálában is adni tudott valami fontosat.)

Megsemmisülten zuhantam vissza fotelembe. Tudtam, hogy MÉG ITT VAN!

Magyarázat? Nincs hát!

.-.

Két napja történt Egy hosszabb autóútról tértem haza éppen. Az úton minden rendben volt. A kocsival sem volt semmi probléma. Élvezettel kanyarogtam az úton. (Imádok vezetni!) A rádióban éppen híreket mondtak. Igaz ezen a csatornán folyamatosan híreket mondanak. Szeretem hallgatni, mert kiváló nyelvgyakorlás üres perceimben.
Aztán a város közepére érve egy lámpás kereszteződésben éppen zöldet kaptam, sebességbe kapcsoltam, gázt adtam, amikor a feleségem hangját hallottam! Nem tévedés: hallottam. Azt mondta, mit mondta - kiáltotta - hogy:
- Vigyázz!
Régen sokszor kértem, hogy ha valamire fel akarj a hívni a figyelmemet, csak ezt az egy szót ne kiáltsa, mert ezzel csak összezavar. Többnyire olyan dologra hívja fel a figyelmemet amit én már régen láttam, s így összezavarodom míg azt keresem, hogy mi lehet még azon kívül ami így felzaklatta.
Szóval hallottam, hogy kiált, beleálltam a fékbe, és abban a pillanatban elcsúszott mellettem a hátam mögül valahonnan iszonyú csikorgással egy hatalmas kamion, egyenesen elém az én sávomba. Oda pontosan, ahol nekem kellene lennem éppen ha meg nem álltam volna. Hát bevallom, elég hashajtó hatása volt a dolognak. Még álltam ott egy picit mire annyira összeszedtem magam, hogy tovább tudjak menni.
Szinte éreztem ahogy a kezemet fogja. Tudom, ezt lehet az agy tudatalattijával is magyarázni, miszerint észleltem én a bajt, csak nem volt időm tudatosítani. Ok! De akkor is. Miért az Ő hangján kell engem figyelmeztetnie az én hülye agyamnak?

Magyarázat?
Nuku.

ÉS MOST VÁLTSUNK TÉMÁT!

Nincs magyagyarázat 3

Amikor először találkoztam vele akkor még a nővérem évfolyamtársa volt az egyetemen. Mosolygónak hívták. Az én beteges névmemóriámmal csak azért tudtam megjegyezni, mert ha valakire a "nomen est omen" nem vonatkozik az ő.
Másodszor egy békéscsabai bulimeccsen futottunk össze ami a helyi Meteorológiai Obszervatórium, és a Földrajztudományi Kutatóintézet dolgozói között dúlt. Azt hiszem, a társaságban csak ő meg én nem tudtunk focizni. De azért nyomtuk neki rendesen. Még gólt is rúgtam! Nos ezen a meccsen nem is beszélgettem vele, csak konstatáltam, hogy őt ismerem régebbről.
A harmadik találkozásunk volt az amit soha nem felejtek el. Azaz nem is a találkozást, hanem ami utána történt. Egy évtized után Egerben futottam össze vele a főiskola lépcsőjén. (Akkor talán már Dr. Mosolygó volt a neve, de most nem ez a lényeg. Az idő múlik végülis...) Úgy botlottunk egymásba, mint ha tegnap találkoztunk volna. Beszélgettünk kicsit, megbeszéltük, hogy hogyan kerültünk már megint egymás közelébe. Aztán mentünk a dolgunkra.
Én akkoriban Terpesen éltem családommal. Erről az emberről a feleségem soha nem is hallott. Fogalma nem lehetett, hogy van egy ilyen nevű alig-alig ismerősöm. Szóval amikor a nap végén dolgom végeztével hazaértem az Úr háta mögé, Ő azzal a kérdéssel fogadott, hogy:
- Mit beszélgettél azzal a Mosolygóval vagy kivel? - És nagyon furcsa érdeklődő tekintettel várta a választ. Azt mesélte, hogy egész nap az járt a fejében miközben otthoni munkáját végezte, hogy mosolygó,... mosolygó s egyszer csak beugrott neki, hogy ez egy név. Mosolygó. Mivel ő ilyen nevűről még csak nem is hallott soha, egyből tudta (TUDTA) hogy én beszélgettem vele aznap.


Magyarázat?
Nincs.

.-.

Más:

Egy alkalommal a nagyobbik lányomat meglátogatta későbbi férje. Akkor járt nálunk tán harmadszor. Együtt karácsonyoztunk. Nagyon kellemes ember, szerettük (szeretem) is rendesen Igazi családcentrikus, intelligens és magasan művelt ember. Amikor éppen le tudta venni a szemét a lányomról, akkor rengeteget szórakoztunk, társasjátékoztunk együtt. Az egyik játékban három kockát kellett egyszerre dobni, s annak eredményeként mehetett tovább a játék. Amikor a vőjelöltem következett, és eldobta a kockákat, azok még gurultak amikor a kedvesem kimondta: 

- Kilenc.

Mindenki döbbenetére amikor megálltak a kockák az eredmény stimmelt. Nevettünk. A következő alkalommal amikor megint a vőm dobott, a dolog megismétlődött. És még néhányszor, mire a fiú nagyon bizonytalanul kijelentette, hogy kezd félni. Kérdezte, hogy mi ez, de csak annyi választ kapott, hogy:

- Én sem értem, de tudom amikor dobsz.

Aztán próbálgatták addig ezt a játékot míg egyszer-kétszer az eredmény nem stimmelt.

- Mi történt? - kérdezte a fiú.

- Fáradok. - mosolyogta kedvesem, és befejezte a játékot.

Mindenki megnyugodott, de nekem azóta is gyanús az a fáradtság...

Nincs magyarázat. 

Már csak azért sincs, mert a túlvilágról azóta is rengeteg üzenetet kapok Tőle, de nem nagyon merek kérdezni. 

Félek, válaszolna...

Nincs magyarázat 2

Mondják, hogy ha két ember harmonikus kapcsolatban él évtizedekig, akkor annyira összecsiszolódnak, hogy már szavak nélkül is megértik egymást. Ezt már biztosan éreztétek ti is. Sőt az ilyen kapcsolatok odáig mennek, hogy már akkor is szinte hallják a másik véleményét ha nincsenek fizikai közelségben egymással. Megszokás. - mondhatja bárki, és ki tudja, lehet. hogy így van. De mi a magyarázata a következő esetnek?
Barátommal a Dunántúlon jártunk. Tél volt, erősen havazott, és általában olyan idő volt amire azt szokták mondani jobbérzésű emberek, hogy a kutyájukat sem engednék ki a szabadba ilyenkor. Barátommal beszélgetve említettem, hogy a feleségemnek nem érdemes hazudni, mert akkor is tudja mi történik velem, ha nincs ott. Na ez kicsapta a biztosítékot tanult barátomnál, és azt mondta:
- Tegyük próbára!
- Rendben, de te találd ki hogyan, nehogy később azt hihesd, hogy megbeszéltük előre.
Ezután Budapesten hirtelen megálltunk egy virágüzlet előtt, és barátom a következő összetett feladattal állt elő:
- Amikor hazaérünk a Mátrába, a feleséged éppen a kapuban legyen! Most vegyél neki valamilyen virágot! Amikor kiszállunk, mielőtt meglátná azt a következőt mondja:
- Szia! Hoztál nekem virágot?  Biztosan azért, mert a barátod is hoz a feleségének!
Beleegyeztem, de be kell vallanom, egyszerűbb dologra számítottam. Azt még el kell mondanom, hogy abban az időben semmiféle digitális, vagy analóg telefon nem volt azon a tájon.
Amikor a házunkhoz értünk, a feleségem a két lányunkkal éppen havat lapátolt. A kapu előtt állva fogadott minket. Amint kinyitottam a kocsi ajtaját megszólalt:
- Szia! Hoztál nekem virágot?  (Sajnálattal közlöm, hogy ez nem volt napi szokásom) Hát így könnyű! Biztosan a barátod is vett a feleségének!
Nos néhány döbbent másodperc után az én barátom driftelve fordult meg a falu elhagyatott főutcáján, és soha (SOHA) többé nem találkozott a feleségemmel.

-.-

Másik alkalommal éppen az egri kórházban feküdtem egy térdbaleset után. Kétágyas kórteremben volt nagyon úri elhelyezésem. Fiatal betegtársammal rengeteget beszélgettünk. Érdekesebbnél érdekesebb témákat tárgyaltunk ki, amikor szóba került az uruguayi rugbycsapat esete akik miután lezuhant velük a gép, és nem volt más lehetőségük, szépen megették elhalálozott társaik, rokonaik, barátaik földi maradványait, és így élték túl az esetet.

- Na ez érdekelne részletesebben is szólt a srác, mire én azt válaszoltam, hogy :

- Rendben. Van erről otthon egy könyvem. Holnap behozza neked a feleségem.

Tudni kell, hogy kb. 30 kilométerre laktunk a kórháztól, és aznap már autóbusz sem járt arra. Sem üzenni, sem telefonálni nem lehetett. A fiú nagyon hülyén nézett rám, és megkérdezte:

- És hogyan fogod erre megkérni?

- Már megkértem. - volt a válaszom. - Amikor megígértem neked, azt ő TUDTA

- Hogyan? Ti ezt előre megbeszéltétek?

 - Dehogy. Mindig tudja, hogy kivel mit beszélek.

Na aznap este elmaradt a szokásos dumaparti.

Másnap látogatási időben megérkezett Ő. Puszi - puszi ahogy ilyenkor (is) lenni szokott, majd elkezdte kipakolni a cuccokat amiket nekem hozott. Valami  rostos üdítő, meg finom házi kaja, gyümölcs, és végül öt könyv! 

- Gondoltam olvasgatnál. - mondta.

És mi volt a stóc tetején? Na mi?

Hát az "Életben maradtak" amit már évek óta nem vettem kezembe, nem is tudom honnan halászta ki.

Véletlen. - mondhatja most bárki. 

Ja. Mondom én...

Nincs magyarázat...

Nincs magyarázat

Amikor rosszul lett még kora délelőtt volt. Csak ők hárman voltak otthon. A két kislány, és Ő. Huszonnégy órás szolgálatból érkeztem haza éppen. Kulcs nem volt nálam, de ha lett volna is hiába, hiszen az övé belül volt a zárban. Csöngettem, semmi. Azaz valami furcsa zajt hallottam, mintha valaki odabent tompán püfölt volna valamit halk nyöszörgés kísértében. Aztán csend. Kopogtam, majd dörömböltem, mire a túloldalon négyéves kislányomat hallottam amint nagyon izgatottan azt mondja:
- Anya nem kel fel. Olyan furcsán alszik...
- Nyisd ki gyorsan az ajtót! - mondtam.
- De be van zárva!
Hosszú perceknek tűnt míg irányításommal végre ki tudta nyitni az ajtót. Rohanok be a szobába, és azt látom, hogy Ő az ágyról félig lecsúszva a hasán fekszik, és görcsösen rángatózik.
- Már kétszer visszatoltam - mondja a kislány - de mindig lecsúszik.
Ekkor abbamaradt a rángás. teste elernyedt, arca kissé megnyugodott, bár olyan furcsán bámult egy nemlétező pontra a mennyezeten túl.
Abban az időben még nem volt telefon sehol az egész lakótelepen. Egyetlen megoldáskén a kitárt ablakból kiabáltam a buszmegállóban várakozóknak, hogy küldjenek mentőt.
Leroskadtam az ágy szélére, kezemet a fejére tettem, és finoman simogattam mint egy alvó kisgyereket.  Mást nem tehettem. Teljesen tehetetlen voltam.
Aztán arra lettem figyelmes, hogy nem lélegzik. Istenem csak... de ekkor megmozdult. Felsőtestén végigfutott egy hullám, majd hatalmas erővel felsóhajtott. Aztán mégegyszer, majd egyre ütemesebben, végül nyugodtan vette a levegőt. Nyár volt, fullasztó meleg volt a panellakásban, de Ő ennek ellenére elkezdett reszketni. Betakartam hát egy könnyű pléddel és vártam. Vártam a mentőket. Legalább negyven perc múlt mire megérkeztek. Valaki busszal bement a városba, és hívta őket... Megérkezésük után kifaggattak, hogy hogyan kezdődött, és mi történt azóta. Ezután egy vénás (nyugtató) injekciót adtak neki, majd hordágyra tették, és elindultak vele a kórházba. Fel sem fogtam csak később, hogy milyen sokan gyűltek össze a lépcsőházban. Bámészkodni. Jó szórakozás ez primitív embereknek, főleg, ha nem velük esett meg a baj. Hosszú kálvária vezetett a felépüléséhez. A szomszéd város kórházába vitték. Vele mentem. Azaz utána, mert a kicsi mentőautóba nem fértem be.
Az első kivizsgálásokat követte a második, majd a harmadik, de ott már több orvos volt jelen egyidejűleg. Végül kijött a főorvos, és egy nővérke. Belém toltak valami cuccot, s csak azután közölte velem az eredményt: Itt már csak Isten segíthet! Imádkozzon! - suttogta zavartan a doki, és finoman visszavonult.
Nem emlékszem semmire, hogy mikor, és hogyan kerültem haza, csak arra, hogy a lépcsőházban mellém állt egy feljebb lakó "hölgy" és a következőket mondta:
 - Na mi van? Veri az Isten mi? Végre nem csak engem. Hát csak szenvedjen maga is! - és olyan eszelősen nézett, hogy csak annyit tudtam hirtelen kinyögni, hogy: - Várj csak szemétláda! - majd egyenesen a konyhába mentem. Kinyitottam a mosogató alatti szemetes ajtaját ahol egy diszperzites vödörben gyűjtöttük a szemetet. Nyár lévén tele volt mindenféle dinnyehéj, és egyéb gyümölcshéj hulladékkal. Felkaptam, és kiléptem a lépcsőházba. Ez a nem normális liba szót fogadott és megvárt. Nos én egy határozott mozdulattal mellmagasságig a fejére húztam a vödröt. Elégedetten figyeltem ahogy körös-körül folyik a dinnyelé.
Ő csak napok múlva stabilizálódott. Lassan-lassan magához is tért, de még hosszú idő múlva is rövidtávú memóriaproblémákkal küzdött. Csak kb. egy hét elteltével tudtam vele először beszélgetni egy látogatás alkalmával. Első kérdése a lányokról szólt. Aztán a második is, mert a választ már nem is jegyezte meg. Kicsit később mesélni kezdett. Elmesélte a hosszú nehéz álmát, tulajdonképpen mindent ami önkívületi állapota alatt a HÁZBAN történt. Bezárt ajtók mögött látta "magasból", hogy mi történik vele. Szurkolt kicsi lányunknak, hogy ki tudja nyitni az ajtót. Állította, hogy segített is neki ebben... Nincs magyarázat. Egyszerűen erre nincs magyarázat! Másnap megkérdezte, hogy ki takarította fel a dinnyemocskot az ajtó előtt...
- Ki volt bent nálad? Ki mesélte ezt el?
- Senki. Csak egyszerűen TUDOM mi történt. - mondta. s én kénytelen vagyok hinni neki, mert
azon ritka emberek közé tartozik akik kerülik a hamisságot.
Mindenre emlékezett. Pontosan leírta, hogy kik milyen sorrendben álltak a lépcsőn, ki hogyan támaszkodott a korlátra, és hogy "Fentike" aki mindig hallgatózott, most a szokásos otthonkáját ünnepire cserélte erre az alakalomra.
Olyan dolgokat is látott, amit fizikailag nem lehetett volna. Látta, hogy egy emelettel feljebb kik álldogáltak, mi volt a kezükben stb.

Akkor nehezen tettem túl magam mindezen. Nehéz volt felfognom, hogy mindez megtörténhet. Mindaddig volt is bennem egy kis kétség míg a dolog többször hasonlóan meg nem ismétlődött. És soha nem tévedett!

Nincs magyarázat arra sem, amikor egy barátom teljes gázzal nekimotorozott a lezárt siroki sorompónak, és elszállt mint a győzelmi lobogó. A motor messzire csúszott a betonon, ő pedig a túloldalon még pattant néhányat, majd kiterült mint egy béka ha átment rajta egy autó. Ezután kezdődött az amit sokáig nem mert többeknek elmesélni, mert félt, hogy hülyének nézik. Meséli, hogy valahogyan felszállt a magasba, a bakterháznál is magasabbra, és onnan figyelte, hogy mi történik odalent. Látta saját magát a hátán feküdni furcsa testtartásban, látta ahogy a sorompó két oldalán gyülekeznek lassan az autók. Először egy kék IFA, majd a Polski Fiat, stb. Még azt is látta, hogy az ötödik kocsiban barátai ülnek, zenét hallgatnak, és a zene ütemére verik a rozzant autó oldalát. Alóla a bakterházból kisétált (!) a bakter, aki ebben az esetben egy ötvenes kövér asszonyság volt. Odaballagott a földön fekvőhöz, és pofozgatni kezdte. Barátom ebben a pillanatban "zuhant vissza a testébe". Kinyitotta a szemét, és az első tiszteletlen gondolata az volt, hogy honnan van ennek a szörnyetegnek olyan huszáros bajusza?  Csak ezután tört rá a mérhetetlen fájdalom, majd elveszítette az eszméletét. Napok múlva ébredt a kórházban...
Később a szemtanúk elmesélték az IFA-t,  a Polskit, a haverok mesélték, hogy még morogtak is, hogy miért van dugó...

Nincs magyarázat. Vagy ami van az hihetetlen.

Az élet nagy kérdései

Mind megválaszolásra várnak, de ez esélytelen...

Nem alszom

Nem alszom csak éppen Veled vagyok 

amikor nem vigyáznak rám eléggé az angyalok.

Csukott szemem mögött felrémlik a képed, 

amilyennek csak én ismerlek Téged.

Éber vagyok mint mindig ha Rád gondolok,

gyűrött takaróm alatt nagyon egyedül vagyok

Szunnyadó vágyaimat feltépni félek, 

összeszorított szemhéjamon keresztül nézlek

s ahogy az éjszaka fáradt hajnalba fordul

egy-egy emlékre a fogam csikordul:

látom ahogy megremeg a melled.

érzem hogy finoman rabul ejt lelked.

Utánad nyúlnék de útban van a párnám. 

és nem fekszik itt az kitől azt várnám

Nem alszom, csak Rád gondolok éppen

mint bármely pillanatban álmomban vagy ébren,

az égboltra gondolok, s a csillagrengetegre

Istenre, világra, felfoghatatlan végtelenre.

Talán mi is beleférünk abba egyszer újra

és megint együtt lépünk az elveszített útra!

Nem alszom, csak mindig Rád gondolok

amikor kimenősek éppen azok a fránya angyalok

nyitott szemem előtt halványul a képed

de ha csukva tartom látlak. Ugye érzed?

Egy nehéz nap hajnala

Ma hajnali két órakor indulok itthonról. Aztán egy jó félóra múltán felveszem egy barátomat, és elviszem Dublinba. Repülni fog. Haza. Németországba. Eddig ebben semmi különös nincs. Ami nem a szokásos, hogy Pierre ma VÉGLEG utazik haza. Nyugodtan állíthatom, hogy "itthonról".
 Lakhelye, és munkahelye ugyanaz volt hosszú ideig. Nem is igazán nevezhető munkahelynek. Inkább hivatásnak, vagy méginkább életformának. Végtelen "megszállott" türelemmel élt együtt rászoruló emberekkel. Nappal famunkákat (művészi szinten) végeztek együtt, a nap további részeiben pedig mindenféle gondozói "családtagi" munkával segítette őket.
Nem nagyon látom előre, hogy ki, és hogyan tölti majd be a helyét. Valószínű, hogy ez nem csupán egy személy feladata lesz. De a hiányát megszüntetni talán csak az idő fogja.
Szóval ma utoljára beszélgetek majd vele (ha ugyan végig nem alussza az utat mellettem) egy jót, és csak remélhetem, hogy látom még valaha. Öt körül kipakolom a kocsiból, aztán hátra sem nézve visszaindulok.
Utálok búcsúzkodni...
9-40-re időpontom van a háziorvosomnál, majd délután még elugrok Londonderrybe , mert kórházba kell vinnem egy kisgyereket kivizsgálásra. Valamikor sötétedés után érek haza. Állatkáim várnak itthon. Négy nyuszkó, és egy tyúkocska. Miután összeszedem azt az egyszem tojást, és megetettem, megitattam az állatseregletet, bepunnyadok a laptop elé.
De ezután ha benézek egy bizonyos ajtón, ott már nem Pierre-t látom az "övéi" között ahol mindenki boldog, mindenki mosolyog, és ő saját munkája mellet mindenkivel képes egyidjűleg foglakozni.
Csak a keze nyoma marad utána. Átvitt, és mindenfajta értelemben.

Nagyon fog hiányozni.
Nagyon...

Reklám

EZ egy reklám a facebook oldalamra földobott ölelgetéshez.
Kattints ide ha érdekel!
Köszi!

Na akkor áthozom:

Ölelés

Ölel. És? - gondolhatná bárki egy kis szójátékkal élve. Pedig az ölelés egy olyan létfontosságú dolog ami nélkül felbomlanának a kapcsolatok, közösségek, és végső soron a társadalom maga is. 

Ezt mindenki értse úgy ahogyan kedve lehetősége, akarata engedi! 

Az ölelés mozdulata már eleve ígéretet hordoz magában. Valami hamarosan bekövetkező jó ígéretét. Egy villanás, és a lelkünk várakozással, izgalommal vegyes ünnepbe öltözik, hiszen mindjárt jön a gyönyör!

Az érintés. Ez lehet ezerféle. Lehet erőteljes, óvatos, bizonytalan, ügyetlen, határozott, sokat sejtető, élvezkedő, feloldódó stb. stb. Nagyon fontos az ölelés időtartama, rendszeressége, hiánya, célja stb:

Sokan tagadják fontosságát, sokan nem elég bátrak hozzá, sokan nem is ismerik az ezzel járó érzést. Pedig egyszerű. Ölelés nélkül nincs boldogság.

Az ölelés lélektana ennyi: Kell!

Az ölelés biológiája szintén egyszerű: Egy oxitocin nevű hormon termelődik hatására. Ez a létfontosságú hormon a felelős születésünk pillanatától halálunkig szinte minden fontos dologért. Az anya-gyerek kapcsolatért, a szerelem vonzalmáért, a társas együttlét öröméért, és még rengeteg "apróságért".

Hamarosan nyakunkon a karácsony. A rengeteg "piszlicsáré" ajándék megvásárlása után ne felejtsetek el ÖLELNI is! Az ölelés felerősíti az ajándékozással együtt járó örömöket. 

Az ölelésnek van még egy fontos tulajdonsága. Mivel nehéz úgy ölelni, hogy közben mi is ne adnánk, hozzásegít az adakozás örömének megértéséhez. Csodálatos!

Pedig "ingyé van"!

Fülcsengés

Egy ideje állandóan cseng a fülem. Hol jobban, hol kevésbé. Éjjel-nappal szól a muzsika.
Néha kifejezetten idegesít. Olyan ez az egész mint amikor ősszel a tücskök szaggatott ciripelése folyamatossá válik. Csak a fejemben. Mentem vele orvoshoz, de csak mosolyogva közölte, hogy ennek az okát senki nem tudja. Hatvan fölött bárkinél előfordulhat. Nyugi, majd hozzá fogok szokni, és akkor nem zavar.
Most úgy néz ki, megtaláltam a gyógyszert fülzúgás, ill. fülcsengés ellen.
A neve házipálinka. Amikor egy éjjel arra ébredtem, hogy csend van, elgondolkoztam azon, hogy mitől van ez most hirtelen. Aztán reggel már megint csengett. Amikor legközelebb ismét leszűrtem a páleszt a szilvaágyról, és bekaptam egy-két szem kigömbölyödött finomságot, pár perc múlva ismét elmúlt a zaj a fejemben. Később próbáltam csak a pálesszel, majd csak a szilvával, de nem működött. Csak együtt! De úgy biztosan.
Namostakkor!
Az oké, hogy fülzúgás ellen jó ez a pálinkába áztatott szilva. De milyen egyéb hatása lehet még?
Lehet, hogy ez majd hamarosan válaszút elé fog állítani? Vagy csingilingi, vagy függőség?
Hiszen már most is függő vagyok!
Szénsavas víz, szeretet, és csendfüggő.

Stat

Juditot olvasva eszembe jutott a statisztika. Már régen nem néztem bele. Nem volt fontos. Most sem az igazán, de kíváncsi lettem.
Mit mondhatnék? Nagyon érdekes, elgondolkodtató dolgokat tapasztaltam. Többek között, hogy a leggyakoribb olvasóm soha nem jelzi a látogatását. Csak olvas. És az is érdekes, hogy sok ilyen van még de őket nem ismerem, vagy legalábbis nem ismerem fel.
Meglepődtem továbbá azon, hogy sok olyan országból is érdeklődnek amikre nem számítottam. Ilyen például Oroszország, Portugália, Új-Zéland stb. Persze ezek az adatok nem biztosak, de mégis.
Mindenesetre a legelső gondolatom a tisztelet volt. Köszönöm minden olvasómnak az érdeklődést! Igazán jólesett, hogy sokan vagytok akiket érdekel, (valamiért) hogy miket írok itt össze! Az is meglepő,  hogy sok számomra ismeretlen van köztetek. Legalábbis nagyobbak a számadatok mint az ismerőseim száma. Nem bánnám, ha néha-néha pár szóval jeleznétek létezéseteket. Persze ez nem kötelező!  Én azért írok, mert ki kell mondanom a gondolataimat valamilyen formában. Eleinte úgy gondoltam, hogy itt minden következmény nélkül, a kötelező alakoskodás nélkül (ami beszövi világunkat) megtehetem ezt. Most azt érzem, hogy bizonyos felelősséggel tartozom. Felelősséggel azok iránt akik veszik a fáradságot, és érdeklődnek itt nálam. Nehéz a szívem, de ki kell jelentenem, hogy nem biztos, hogy mindig tetszeni fog amiket összehordok. Mert továbbra sem azért írok! Nekem nem az a célom, hogy híveket toborozzak. És nem akarok sem megtéríteni, sem megváltoztatni senkit. Egyszerűen ki kell magamból írnom az indulataimat. Akármilyenek is azok, és akár barátokat, akár ellenségeket szerzek azzal. Kell, hát írok.
De hálás vagyok (így utólag) hogy olvassátok!
Köszönöm Nektek!

Alvászavar?

Felborult velem a világ mostanában. Na nem álltam fejre, de a nappal-éjjel fogalma megváltozott bennem, és igazán már nem is tudom mikor kellene aludnom. Csak elalszom amikor éppen elálmosodom, és aktív vagyok amikor eszembe jut valami tennivaló. Biztosan közrejátszik ebben az is, hogy nincsen állandó rendszerességet igénylő elfoglaltságom, meg a korom. Nem az a fekete égéstermék, hanem a születésem óta eltelt idő.
Sokáig gondolkoztam azon, hogy jól van-e ez így. Vagy akár még ártalmas is lehet? Hiszen bizonyos hormonok állítólag csak az éjszakai alvás ideje alatt termelődnek. Nem értem, hogy nappali alvás alatt miért nem. Mindegy!
Egy a lényeg:
JÓL ÉRZEM MAGAM ÍGY EBBEN A FELBORULT VILÁGBAN!

Majdnem

Aki ismer engem az talán nem is hinné, de vannak olyan pillanatok amikor elbizonytalanodom.  Teszem a dolgomat, vagy legalábbis amit annak hiszek, és egyszercsak úgy érzem, hogy egy pillanatra megáll velem a világ. Hirtelen egyidejűleg látom az életemet eszmélésemtől a jelen pillanatig. És minden olyan egyszerre ismerős, és idegen ebben az "állófilmben". De élvezem azt az érzést ami akkor uralkodik el rajtam. Minden olyan jó, és egyben ijesztő. Hirtelen látom, (talán megsejtem?) a folytatást is. Az sem különb. Egyszerre fényes, és reménytelen. Látom a sorsomat. Betegségeket látok, cukor, meg vese, meg prosztata, szóval mindent mit egy "grósztata" átélhet, de ezzel együtt látom azt a hatalmas szeretetet is ami körülölel, felemel, és megóv. És ettől bizonytalanodom el. Hogyan fogom én ezt mind viszonozni? Mert jobban szeretek adni mint kapni. Vajon adtam-e életemben eleget ahhoz, hogy most én is kaphassak belőle valamicskét. Nem azoktól várom akik tőlem kapták! Igazából nem is tudom, hogy várom-e. Csak úgy egyszerűen jólesne. Majd. Egyszer. Ha rászorulok.
Nem értem azokat akik szeretet nélkül élik le életüket. Talán ők is tudtak szeretni valamikor. Aztán egyszer rászorultak, hogy ne mutassák ki. S ha ezt sokáig gyakorolták, hát úgy hozzá is szoktak, hogy nekik azok tűntek furcsának akik szabadon mertek szeretetet mutatni érdemeseknek, és érdemteleneknek egyaránt.
Szóval megáll néha velem a világ egy pillanatra, és én ezt a bölcsesség pillanatának nevezem. Hiszen alig valamicske választ el ilyenkor attól, hogy újra levegőt vegyek. Újra levegőt vegyek, és menjen minden tovább a megszokott mederben. És csak szívom, fújom a levegőt, s egy idő után már majdnem el is felejtem azt a bizonyos megdermedt pillanatot amikor a szívem önálló életet halt, és elmerengett azon, hogy mit is tegyen. Dobbanjon, vagy ne dobbanjon...
Már majdnem el is felejtem.
De csak majdnem.

"Amikor éppen szingli vagyok"... /Voksán Virág/

Véletlen volt, -esküszöm!- hogy a TV2-re kapcsoltam ma reggel. Aztán elszörnyedtem a látványtól, és a hallványtól is azonnal. Arra gondoltam:
- Istenem! ha ez a száj beszélni tudna!

Talán túl régen volt

 Szomorúan látom, hogy megint milyen szörnyűségek történnek Európában. Természetesen első érzés a megdöbbenés volt. Aztán a düh. Meg az együttérzés. Valahol a félelem is megtelepedett a gondolataim között. Később a szomorúság vette át fölöttem az irányítást. Mert évek óta azt érzem minden sejtemben, hogy közeledik valami nagy borzalom. Egye inkább háborús előérzeteim vannak. Ezzel együtt valahol mindig azon kapom magam, hogy érzem-tudom,  ez a "háború" nem úgy hoz ránk veszélyt ahogyan azt általában elképzeljük. Át kell írnunk, azaz felül kell írnunk minden tudásunkat a háborúról. Mert ez a következő háború már nélkülözni fog minden eddigi "szabályt". El kell felejtenünk a hadüzenet, a hadifogoly, a meg-nem támadási, és sok ehhez hasonló "emberséges" egyezményt! Bárhonnan csap le ránk, ezt a következő háborút nem lövészárokban átázott, legyengült seregek fogják megvívni. Felgyorsult a világ. És bármennyire is tiltakozik ellene a józan ész, a háború egy periodikusan visszatérő igénye az emberiségnek. Illetve a túlnépesedő Földnek. Időről-időre.
Talán túl régen volt már az a világháború.
És mi emberek könnyen felejtünk. Valamint hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a jövőben ez velünk nem történhet meg. Többek között ezt a hitünket is megtámadták Párizsban.
Nem a francia színeket kell nagy látványosan az arcunkra ölteni!
A világ minden zászlajának kellene ott helyet találnunk.
Amíg nem késő. De az is csak egy kis haladékot hozna. Mert "bármennyire is tiltakozik ellene a józan ész, a háború egy periodikusan visszatérő igénye az emberiségnek".

Pipulkáztam

Régen elhatároztam már, hogy egyszer szemügyre veszem élőben is. Gondoltam, olyan jó úgysem lehet mint amilyennek az írásai alapján megismertem. Aztán jól pofára is estem, mert Ő bizony pont olyan. Se több, sem kevesebb. Nem festi magát sem átvitt, sem igaz értelemben. Nem akar jobbnak mutatkozni mint amilyen, és pont ettől lesz a legjobb! Ajánlom mindenkinek ezt az "ügyes húzást". A pszichológiában van neve is ennek a "módszernek". Úgy nevezik: "Őszinte tisztaság"
Nekem már a kutyája is árulkodott. Régen kutyás vagyok már. és pontosan meg tudom ítélni a gazdit a kutya tulajdonságai alapján. Általában a kutya tükrözi valamilyen formában a gazdáját.
Nos Tepertő rám mordult amikor a kocsiból kilépve felé indultam. Amikor közöltem vele, hogy lehet engem szeretni is, kissé félrefordította a fejét, és úgy figyelt rám. Aztán amikor megláttam a szemében a kíváncsiságot, benyúltam a kapu résén, és megvakartam a nyakát. Aztán jobb híján a nyelvét. (Nálam itt kezdődik a kutya. Amikor belenyúltam a szájába, az egész kézfejem eltűnt benne. Amelyik ennél kisebb, az csak kutyuli...)  Aztán orrhangon visítottam a varázsszót : Erikaaaaaa! , mire végre megjelent a ház asszonya is, kezében a kapukulccsal. Tepertő majd ledöntött a lábamról amikor kinyílt a kapu. És mi ketten abban a pillanatban barátok lettünk.
Pipulka = Pipulka. Semmi érdekes.( :-) )  Legalábbis olyan értelemben, hogy semmi meglepetés nem ért. Pedig nagyon féltem a csalódástól. Az ember néhány tüneményes poszt után hajlamos felmagasztalni írójukat. Nos ezesetben minden pont olyan, mint várható volt. Megsemmisítően igaz, természetes, és szimpatikus.
Már a ház külseje is árulkodó volt ahogy messziről kitűnt az átlagból A belseje pedig egyenesen "pipulkai" otthonos, meleg. Semmi máz, semmi álságos "népieskedő"
Nem ragozom tovább. Egyszerűen sajnálom, hogy ma nem volt több időm Kemencére. Egy rövid séta után (bevitt az erdőbe) elváltak útjaink, Én jobbra (mert az erdőn át ő ismert egy rövidebb utat nekem)  ők meg balra.
Folyt köv.

Kezek

Ülünk a teraszon egymás mellett. A lemenő őszi nap utolsó melegét élvezzük, s közben beszélgetünk.
Mesél. Mint régen amikor még kisgyerek voltam. Meséi felölelik egész életét. Egymással versengve tolulnak elő kisiskolás emlékei. Aztán hirtelen már szülőszobáról, majd ismét gyermekkori barátnőiről, és Szeréna-néniről szól a megemlékezés, aki tanította őt annak idején.
Előre dőlök a karosszékben, mint mindig ha indulni készülök valahová. Szelíden megfogja a kezem. Rám sem néz, csak mesél tovább. Most már a jelennél tartunk.
- Ebédeltünk ma már? - kérdezi. Tekintete valahol messze  a felhőket kutatja.
A kislányom jut eszembe róla. Esti elalvás előtt ugyanígy követelte, hogy maradjak még
- Keheeem. - mondta, és kicsi kezével az enyémet kereste.
Most anyám tart fogva éppen úgy.  Hirtelen felém fordul, és minden körítés nélkül azt mondja:
- Mostanában félek egyedül...
Ülünk a teraszon, és fogjuk egymás kezét.
Már nem is szólunk csak beszédesen hallgatunk.
Egy darabig még néz engem, majd figyelmét ismét a felhők kötik le.
Látszólag

Valamikor az olvasás élvezet volt Ma veszélyes időtöltéssé változott.

Olvasom, hogy környezetünkben hányféle ártalmas vegyianyag forog amik előbb utóbb felfalják a férfiakat. Előbb csak el fogunk nőiesedni. Lelkileg, érzelmileg. Azután testileg is. Aztán pedig egyszer csak ha körülnézünk, azt fogjuk látni, hogy magunkra maradtunk mi nők... De még most egy kis ideig vagyunk még néhányan akik a hímnemet képviselve a női igent próbáljuk felkutatni mindenáron. Mert ez kötelességünk! Génjeink őrült játéka, és a szokásrend alapján. Bár én már csak olyan bácsi vagyok. Olyan igazi. Nem csak játékból felvett vén álarc mögé bújó, hanem egyszerűen bácsi. Az a fajta aki belül ifjú, de a srácok csak nehezen tegezik vissza, Én pedig csodálkozom ezen. Mert ugyanolyan fiatal vagyok itt bent ebben a rozzant, agyonstrapált vén testben bezárva mint ők ott körülöttem erőtől duzzadóan, a világot megzabálni készen. Bácsi vagyok. Olyan igazi. Tiszta szerencse, hogy nem néni! Már csak az hiányzik! Márpedig azok a fránya vegyianyagok...

Bio Puzzle

Csak néhány vevő lézengett a boltban amikor bevásárlólistámat olvasgatva a baromfipulthoz értem. A pult mögött egy szimpatikus, de mosolytalan hölgy pakolgatta az árut.
- Mit parancsol? - kérdezte. Az jutott eszembe, hogy parancsolni semmit, de kérni annál többet szeretnék. Uralkodtam magamon, és nem adtam hangot a gondolataimnak. Akkor még nem...
- Csirke alkatrészeket szeretnék vásárolni. - feleltem, s máris adódott a folytatás...
- Mégpedig? - nézett rám gyanakvóan a hölgy.
- Négy szárnyat kérek.- Figyeltem, ahogy kifordít egy nylon zacsit, és azt kesztyűnek használva pakolni kezdi az árut. Gyakorlott mozdulattal emelte fel két sarkánál fogva a tasakot, majd maga felé lendítve kettőt csavart rajta, végül csomót kötött rá.
- Mégvalamit? - nézett rám készségesen.
- Igen. Kérek még két csirkenyakat, négy kaparót, (tudja, a csirkeláb körmökkel) négy combot...
- Májat is szeretne? - érdeklődött kíváncsian az eladó.
- Szívet, zúzát is kérek két-két darabot.
A hölgy pakolt, csak pakolt, és csak néha nézett rám közben. Arcán eluralkodott valami ördögi mosoly, amikor megjegyeztem, hogy:
- Holnap összerakok otthon két csirkét. Ez egy új játék nyugaton. Bio- puzzle a neve. Ha működik a dolog, egy idő után tojásért már nem is akarok jönni.
Nehéz lenne leírni azt a hangot amit a pult túloldalán álló hölgy adott ki magából miközben a kitörni akaró nevetését fojtotta vissza. Szó nélkül nyújtotta át a csomagot, de akkor már akkora mosoly volt az arcán, amekkora csak éppen, hogy ráfért.
- Köszönöm! - búcsúztam, s még mielőtt szóhoz jutott volna, angolosan távoztam fapofával a pénztár felé.
Egy pasi állt előttem. Ránézésre semmi különös, de az a szag! Olyan igazi régen (vagy sohasem) mosdott penetráns pézsmaillat. Szegény pénztárosnő nem győzött hátrálni, és sietősre vette a fizettetést. Levegőt sem véve hadarta a végösszeget. A pasi fizetett, a hölgy méla undorral fogta meg a pénzt.
Közben pár másodperc várakozás után kipakoltam a holmimat. Csirke anatómiai gyűjtemény, egy főzőtök, egy csokor kapor. A pénztárosnő most először vett egy nagy levegőt az előző vásárló után, majd amikor a kaprot tette arrébb felsóhajtott:
- De jó illata van!
Kihúztam magam, felemeltem a bal karomat, mélyet szippantottam alóla, majd büszkén kivágtam:
- Ugye? Tegnap fürödtem!!! " Oldspice tusfürdő. A karom, meg a hasaaaam"...
Egy darabig egyedül álltam a pénztárpultnál. Csak a fagyihűtő halk zümmögése adott némi zenei aláfestést a hangulathoz. Akár ki is pakolhattam volna a kasszát olyan messzire futott a pénztárosnő. Kb. két percig vidultak a csirkeosztály tündérkéjével együtt mire újra munkaképessége csúcsára ért.
- Köszönjük a vásárlást! - búcsúzott nevetve amikor távozni készültem.
- Én köszönöm a lehetőséget! - válaszoltam mint ha csak egy tévéinterjúban vettem volna részt.
- Szeretek itt vásárolni. Olyan kellemesen búgnak errefelé a fagyasztók.
És valóban...

Minden értük, és miattuk történik

Kell a vágyakozás,
kell az őrjítő várakozás,
kell a hit, hogy amikor megkapod
nem csapja be orrod előtt az ablakot
ami a lelkébe engedne betekintést,
amikor a szemedbe néz, és lebont minden kerítést

Kell a vágyakozás,
kell a gyermeki rácsodálkozás,
hogy megérje ismét várni,
megérje ismét távolabbra látni,
hogy az orrodon túl is lásd a világot
míg zavarodban elmorzsolod a neki szánt virágot