joy breaks

Amikor ruhádat fejeden áthúzva vennéd le,

de elakad nyakadon, s én - kihasználva kiszolgáltatottságodat - 

finoman átkarolom gyönyörű derekadat,

és lágyan végighintem csókjaimat nyakadtól - pihegő melleiden át -

köldöködig, s te zihálva várod sorsod beteljesülését... 

Na én akkor tartok pihenőt!

Viszonyok, és a látszat

Olyan lélekromboló amikor egy kívülről tökéletesnek látszó kapcsolatról kiderül, hogy éppen a felbomlás veszélye fenyegeti. Ráadásul minden ép ésszel megmagyarázhatatlan ok nélkül.
Nem az első eset amivel találkozom. Szép pár gyönyörű gyerekkel, és látható problémák nélkül. Csak a szemeik kiáltanak segítségért. Nem tudni mi a probléma. Lehet, hogy túl hamar vágtak bele a nagybetűsbe? Vagy csak egyszerűen a körülmények alakultak rosszul? Lehet, hogy egy eleve rossz párválasztásról van szó? Nem tudom, de mindegy is. Az ember szeretne segíteni, de nem az ő dolga.
Szomorú lettem ettől. Mindenesetre imát mondok értük.
Mást nem tehetek.

Jó kérdés

Azon törtem a fejem ma reggel, hogy milyen lelke lehet annak aki a szeretetet pénzben méri, de érte áldozni semmit sem képes?

O-Kati

Ma ismét egész nap égett nálam a szeretet, és a gyász gyertyája. Miután elfogy a láng, valahol mélyen bennem folytatja lobogását. Nekünk, ittmaradóknak fáj, de talán Ő már boldog egy másik világban. Talán emlékeiben sem őrzi a hosszú, gyötrelmes betegség kínjait. Míg itt élt közöttünk, nekünk barát volt, szerelem, osztálytárs, feleség, anya, munkatárs, ízig-vérig kertész és még hosszan folytathatnám megjelenési formáit.
Ma átigazolt az angyalok csapatába.

Törökkati, Oláhné Kati, O-Kati, Katka stb stb!
Isten legyen veled az örökkévalóságig!

Majd mi is jövünk...

Akasztják a hóhért

Érdekes élmény, hogy a fülemben tartós tűk vannak bedöfködve.  Igaz nem először, de ismét meglepődtem, hogy ez a viselet mennyire nem okoz gondot a napi tevékenységeimben. Rendszeresen megfeledkezem róluk, azután amikor valamiért a fülemhez nyúlok, valami megbök. :-)
Rendes esetben tőlem kapják ezt a barátaim. Most a "hóhér akasztása" a szitu.
Valahol olyan ez mint amikor egy tanár osztályozza saját teljesítményét elfogultság nélkül, vagy amikor a forgalmi dugóban egy sebész vakbelet operál saját magán, aztán beáll a műtőbe dolgozni.
Van még néhány szakma amit érdemes ilyen aspektusból is megvizsgálni. Pl. az önmagát védő ügyvéd, a saját magát büntető rendőr, az öngyilkos hóhér, a fáradt kezű utcalány stb.
Ha jól meggondolom, nem is olyan furcsa.
De nem akarom jól meggondolni. Egy barátom kitapétázta a füleimet az én útmutatásom segítségével, és én most várom a hatást.

Rejtvényes

A kor nem érdem fiam, csak egy állapot. Ezt mondogatta nekem édesapám amikor egyre-másra felismerte barátait, ismerőseit, régi iskolatársait a médiákban. Akkoriban kicsit talán irigyeltem is ezért, hogy oly sok "híres" ismerőse van. Aztán lassan megértettem ezt az érdem-állapot mondását is.
A kor. 
Ahogy teltek az évek, azon vettem észre magam, hogy nagyon megszaporodtak a hasonló felismeréseim nekem is. Nem múlik nap anélkül, hogy ismerősbe ne botlanék TV-ben, rádióban, újságban. Hála a mindenhatónak, leginkább jó hírekben látom őket vissza!
Volt már köztük számos művész, tudós, feltaláló, orvosszakértő, stb.stb. Volt már közöttük olyan is  aki  tananyag lett. Most legutóbb pedig egy költő, aki keresztrejtvényfeladat lett. Ez új nekem! És nagyon tetszik! Remélem jó reklám lesz neki. Megérdemli!
Egy kérésem van azonban. 
Uram! Ígérem jó leszek! Olyan, de olyan jó!
Csak utcanév ne legyen a barátaimból még nagyon sokáig!

Jó egyedül

Egyedül lenni jó. Megvan az az előnye, hogy az ember saját tervei, lehetőségei, és akarata szerint élhet. Az is nagy előny, hogy nem kell alkalmazkodnia senkihez. Na meg az is, hogy biztos lehet benne, hogy senkinek nincs terhére.
Egyedül lenni jó, ha az egyedüllét tervezett, szándékos, és igényeinknek megfelelő.
Hát igen! Egy darabig hülyíthetjük is magunkat ezekkel a szövegekkel. Még akár el is hihetjük magunknak ezek igazát, hiszen saját magunknak biztosan hiteles személynek számíthatunk.
De tudomásul kell venni, hogy egyedül lenni, és egyedül élni az nem ugyanaz!
Mert amíg csak élvezzük az egyedüllét örömeit abban a biztos tudatban, hogy előre tudjuk hogy meddig tart, addig jó. De ha valakire rászakad hirtelen, hogy ezentúl senki nem nyit rá ajtót, senkit nem érdekel, hogy mi van vele, senki nem érinti, nem morog vele ha valamit nem "úgy" tesz stb., az nehéz.
Kell, hogy legyen valaki akinek már a jelenléte is egyfajta biztonságérzetet ad. Kell, hogy motiválja az embert a másik jelenléte akár már arra is, hogy reggel kibújjon az ágyból, felöltözzön, és elkezdje a napot.
Ez a valaki leginkább egy másik ember. De lehet akár egy macska, egy kutya, egy baromfi, vagy "bárki" más, aki számít ránk, s akinek szeretetére, hűségére bizton számíthatunk mi is. Nem is értem azokat akik kizárják a világot, és egyedül élik napjaikat.
Nekem hál' Istennek, vannak társaim. Emberek is akik bár nem egy lakásban élünk de igazi társként vannak jelen életemben, és állatok is akikért felelősséggel tartozom, és a törődésemet ragaszkodásukkal hálálják meg.
Így azután biztosan állíthatom, hiszen saját tapasztalatom, hogy : Egyedül lenni jó!
Hiszen sosem vagyok egyedül!
És előbb utóbb Ő is itt lesz velem megint.

A fekete lyuk, aki nem a szomszéd lánya... Részlet.

Csöngettek. - Ki a fene ilyenkor? - néztem az órámra. Fél kettőt mutatott. Éjjel. Az ajtóban egy fura alak állt. Úgy nézett ki, mint ha egy anonim alkoholista szökött volna meg a farsangi bálból tevehajcsár jelmezben. Kicsit lassan mozdult, mint egy lassított felvétel a TV.-ben, s a feje olyan volt, mint ha az elmúlt húsz évben egy biliárd háromszögbe sajtolták volna. Álmos nagy szemeivel pislantott egy lassút, majd valószerűtlenül mély hangon, arcán minden rezdülés nélkül közölte:
- Szia! Azt hiszem hazaértem.
A kedvenc nagynénid ért haza ezzel a fejjel itt! - gondoltam - miközben saját magamnak is meglepő módon a hangomat hallottam:
- Végre! Jó, hogy hazajöttél fiam!
Nem értettem sehogy sem a dolgot. Amikor hozzám szólt, nem mozgott a szája. Sőt! Ki sem nyílt! S a válaszomat hallva azt olyan természetesnek vette, mint ha előre tudta volna hogy mi következik.
Tétovaságomat látva egy finom mozdulattal megkerült az ajtóban, elsiklott mellettem, és zsáknyi sapkáját a fogasra ejtve a szoba irányában eltűnt a lakásban.
Nem értettem, hogy a körülbelül két, és félméteres magasságával hogyan tudott áthaladni főhajtás nélkül az ajtón... Tényleg! Ki sem nyitotta!
A szobába érve a foteljeim egyikébe csavarodva találtam rá.
- Fáradt vagyok. - suttogta géphangján. - Hosszú volt az út a múltba.
Lassan kezdtem magamhoz térni, és éppen meg akartam kérdezni, hogy - Ki a franc vagy te? - amikor jött a válasz: A te egyik leszármazottad vagyok a távoli jövőből...
- Mi? - gondoltam magamban, mire azt mondja: Most ne szolmizálj, mert itt alszom el!
Azzal mint ha a világ legtermészetesebb dolga volna lehunyta szemeit, és édes álomba szenderült mint egy kisbaba aki belefáradt a szopizásba, és elbólintott. Az jutott eszembe, hogy meg kellene pöckölni az orrát, amikor azt mondta nagyon távolról:
- Eszedbe ne jusson! Pihennem kell. A cicit majd holnap. - és horkolt. Csukott ajkai meg sem rezdültek, mégis olyan hangosan nyomta, hogy ha lettek volna szomszédaim, azok mostanra már bontották volna a falat...
A TV hangjára ébredtem. Egy húzott szemű ismerős arcú tudós éppen tanácsokat osztogatott:
- Ha tehát majd egyszer valaki bekopog hozzád, és azt mondja, hogy a távoli jövőből jött. és te vagy az őse, ne vágd rá az ajtót! Még az is lehet, hogy igazat mond.
Hm. Még az is lehet. - gondoltam. És az üres fotelt bámultam bambán.

Fontos a tervezés

A tervek, és azok szisztematikus követése átlendít bennünket a nehézségeken. Észre sem vesszük, és biztonságot, állandóságot valamint az ezekkel járó kellemes közérzetet biztosít. Nagymamám mondta, hogy amíg valakinek tervei vannak, az nem ér rá meghalni. És neki hál'Istennek sokáig voltak tervei.  Ezért aztán szíven is ütött nagyon amikor utolsó találkozásunkkor úgy búcsúzott, hogy: - "Isten veled kisfiam!"
Én kicsit másként tervezek. Nekem kb. úgy működik ez mint egy sakkozónak. Bármi történik váratlanul, mindig van rá több lépésem a terveimben, ezért sosem jövök zavarba, hanem azonnal tovább tudok lépni. Természetesen ez meginog néha pl. ha elveszítünk valaki nagyon fontosat, de ha jól terveztünk, akkor ezen is könnyebb túllépnünk.
Szóval a tervek fontosak. Persze csak a realitásokon alapulók.

Miért?

Néha azon töröm a fejem, hogy miért kerítünk akkora nagy feneket mindennek ami változik? Miért tartjuk nyilván a nevezetes időpontokat, eseményeket, és miért felejtjük el őket utána, ha akkor annyira fontosaknak éreztük őket, hogy néha még bele is akartunk halni egy kicsit? Hát nem sokkal egyszerűbb lenne, ha rögtön úgy fognánk fel minden ilyen "nevezetességet" hogy :
- Ez így természetes, lépjünk tovább!
De nem! Olykor annyira sajnáljuk magunkat, hogy képesek vagyunk teljesen hülyét is csinálni magunkból. Hisztivel, veszekedéssel, sokáig tartó csendes befeléfordulással, és felelőtlen "felejtési" akciókba sodródással.
Nekem mákom van. Mert már védett korban vagyok. Nem sok újat hozhat az élet. Csak azokat sajnálom kicsit, akikre még sok ilyen hatalmas indulatokat felkavaró élmény vár.
Szeeegééényeeek!

A szokás hatalma

Sisyphos görgeti a követ fel a hegyre, de elfárad. Leül egy picit, de míg ő pihen a kő visszagurul a völgybe. Újra, meg újra megpróbálja, és minden alkalommal egyre feljebb jut, de közben a kőre ráragad mindenféle mocsok. Ettől a kő végül óriási nagyra növekedik, és nagyon nehéz lesz. Amikor egy ilyen mocsok megcsúszik a keze alatt, elgondolkodik:
- Hát kell ez nekem valóban? - és elengedi a követ. Azután csípőre tett kézzel figyeli, hogy pattog lefelé az a kő a hegyoldalon.
- Dögölj meg! - morogja, és köp egy hegyeset, majd felkap egy új kavicsot...

Hogy is volt?

Kis család áll izgatottan a feldíszített fa körül.

Tágrameredt gyermekszemeken csillan a gyertyafény, 

s az árnyékok a mennyezeten körtáncot vibrálnak. 

A szobában halkan ünnepi muzsika zsong, 

és ők legszebb ünnepi ruhájukban 

boldogan, feszengve Jézus születését várják. 

Apa még megigazít egy odakészített csillagszórót. 

Anya halkan bekapcsolódik az éneklésbe. 

Mindenki követi. Együtt énekelnek. 

Aztán csak ott állnak összekapaszkodva, 

kihunyó gyertyák illata vegyül az asztalon sorsára váró halászé gőzével.

Anya felkapcsol egy kislámpát,

a tekintetek a fa alatt tornyosuló ajándékhalmokra esnek.

- Boldog Karácsonyt! - hangzik egyre-másra, 

és egy nagy ünnepi összeölelkezés után gyűlni kezd a sarokban 

a csomagolópapírok halmaza.

Nincs magyarázat 4.

Egyszer kérdeztem.
Még szinte ki sem hűlt a teste. Még fel sem fogtam, hogy mi történt, még éppen csak elvitték, amikor megérkezett a nővérem orvos fiával, hogy ne legyek egyedül ezekben a nehéz percekben. És persze amíg én ide-oda tébláboltam a lakásban céltalanul, hogy lekösse valamivel hasznosan a figyelmemet, elkezdte intézni az ilyenkor szokásos tennivalókat. Nem sok sikerrel, de megpróbált engem is belevonni a dolgokba, míg a fia minden rezdülésemet figyelte, nincs-e véletlenül valamiféle orvosi segítségre szükségem. Nem igazán volt, mert az ember agya olyan briliáns módon van megtervezve, hogy egy ekkora váratlan traumát simán elintéz azzal, hogy fontos dolgokat, fontos információkat tompít, vagy egyszerűen kizár. Tündér tesóm elmondása szerint olyan voltam mint akit fejbevertek, és nem tért egészen észhez. (szerintem azóta sem, de most nem ez a lényeg)
Nálunk nem volt szokás egymás dolgai között turkálni. Nekem akkor is teljesen természetes volt, hogy az ő táskáiban, szekrényében, fiókjában stb. nem nyúlkálok. Így aztán amikor a nővérkém a gyászjelentést fogalmazta, tőlem hiába kérdezte, hogy van-e az "elhunytnak" valami kedvenc idézete, és ha igen, hol találhatjuk? Fogalmam nem volt, hogy a rengeteg irata, naplói, levelezése, diplomamunkái stb. között hol, és mit keressek. De tesóm csak biztatott, mire én széttártam a kezeimet, magasra emeltem  tekintetemet (el is láttam a plafonig) és kifakadtam:
- Most segíts! Hol keressem a kedvenc idézetedet?
Ezután valami érthetetlen indulattól vezérelve átmentem a másik szobába, kinyitottam egy szekrényt, kihúztam egy fiókot, kivettem a legfelül lévő határidő naplót, kinyitottam.
És ott volt!  Rögtön az első oldalon. És abban a füzetben semmi más nem volt...
Tökéletesen illett a helyzetre, soha jobbat nem találhatnék, ha évekig keresném sem.
Így szól:

" Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
adj bátorságot, hogy megváltoztassam amit lehet,
és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni!"

(Assisi Szent Ferenc imájával akkor találkoztam először. A békéről szóló folytatással kiegészítve azonnal vezérelvemmé vált. Nagyon szép, de nagyon nehéz vállalás. Annyira, hogy aki eleve nem eszerint, vagy legalábbis nem hasonló szellemben nevelkedett, annak szinte lehetetlen.
Én boldog vagyok vele. És ezt Neki köszönhetem. Halálában is adni tudott valami fontosat.)

Megsemmisülten zuhantam vissza fotelembe. Tudtam, hogy MÉG ITT VAN!

Magyarázat? Nincs hát!

.-.

Két napja történt Egy hosszabb autóútról tértem haza éppen. Az úton minden rendben volt. A kocsival sem volt semmi probléma. Élvezettel kanyarogtam az úton. (Imádok vezetni!) A rádióban éppen híreket mondtak. Igaz ezen a csatornán folyamatosan híreket mondanak. Szeretem hallgatni, mert kiváló nyelvgyakorlás üres perceimben.
Aztán a város közepére érve egy lámpás kereszteződésben éppen zöldet kaptam, sebességbe kapcsoltam, gázt adtam, amikor a feleségem hangját hallottam! Nem tévedés: hallottam. Azt mondta, mit mondta - kiáltotta - hogy:
- Vigyázz!
Régen sokszor kértem, hogy ha valamire fel akarj a hívni a figyelmemet, csak ezt az egy szót ne kiáltsa, mert ezzel csak összezavar. Többnyire olyan dologra hívja fel a figyelmemet amit én már régen láttam, s így összezavarodom míg azt keresem, hogy mi lehet még azon kívül ami így felzaklatta.
Szóval hallottam, hogy kiált, beleálltam a fékbe, és abban a pillanatban elcsúszott mellettem a hátam mögül valahonnan iszonyú csikorgással egy hatalmas kamion, egyenesen elém az én sávomba. Oda pontosan, ahol nekem kellene lennem éppen ha meg nem álltam volna. Hát bevallom, elég hashajtó hatása volt a dolognak. Még álltam ott egy picit mire annyira összeszedtem magam, hogy tovább tudjak menni.
Szinte éreztem ahogy a kezemet fogja. Tudom, ezt lehet az agy tudatalattijával is magyarázni, miszerint észleltem én a bajt, csak nem volt időm tudatosítani. Ok! De akkor is. Miért az Ő hangján kell engem figyelmeztetnie az én hülye agyamnak?

Magyarázat?
Nuku.

ÉS MOST VÁLTSUNK TÉMÁT!

Nincs magyagyarázat 3

Amikor először találkoztam vele akkor még a nővérem évfolyamtársa volt az egyetemen. Mosolygónak hívták. Az én beteges névmemóriámmal csak azért tudtam megjegyezni, mert ha valakire a "nomen est omen" nem vonatkozik az ő.
Másodszor egy békéscsabai bulimeccsen futottunk össze ami a helyi Meteorológiai Obszervatórium, és a Földrajztudományi Kutatóintézet dolgozói között dúlt. Azt hiszem, a társaságban csak ő meg én nem tudtunk focizni. De azért nyomtuk neki rendesen. Még gólt is rúgtam! Nos ezen a meccsen nem is beszélgettem vele, csak konstatáltam, hogy őt ismerem régebbről.
A harmadik találkozásunk volt az amit soha nem felejtek el. Azaz nem is a találkozást, hanem ami utána történt. Egy évtized után Egerben futottam össze vele a főiskola lépcsőjén. (Akkor talán már Dr. Mosolygó volt a neve, de most nem ez a lényeg. Az idő múlik végülis...) Úgy botlottunk egymásba, mint ha tegnap találkoztunk volna. Beszélgettünk kicsit, megbeszéltük, hogy hogyan kerültünk már megint egymás közelébe. Aztán mentünk a dolgunkra.
Én akkoriban Terpesen éltem családommal. Erről az emberről a feleségem soha nem is hallott. Fogalma nem lehetett, hogy van egy ilyen nevű alig-alig ismerősöm. Szóval amikor a nap végén dolgom végeztével hazaértem az Úr háta mögé, Ő azzal a kérdéssel fogadott, hogy:
- Mit beszélgettél azzal a Mosolygóval vagy kivel? - És nagyon furcsa érdeklődő tekintettel várta a választ. Azt mesélte, hogy egész nap az járt a fejében miközben otthoni munkáját végezte, hogy mosolygó,... mosolygó s egyszer csak beugrott neki, hogy ez egy név. Mosolygó. Mivel ő ilyen nevűről még csak nem is hallott soha, egyből tudta (TUDTA) hogy én beszélgettem vele aznap.


Magyarázat?
Nincs.

.-.

Más:

Egy alkalommal a nagyobbik lányomat meglátogatta későbbi férje. Akkor járt nálunk tán harmadszor. Együtt karácsonyoztunk. Nagyon kellemes ember, szerettük (szeretem) is rendesen Igazi családcentrikus, intelligens és magasan művelt ember. Amikor éppen le tudta venni a szemét a lányomról, akkor rengeteget szórakoztunk, társasjátékoztunk együtt. Az egyik játékban három kockát kellett egyszerre dobni, s annak eredményeként mehetett tovább a játék. Amikor a vőjelöltem következett, és eldobta a kockákat, azok még gurultak amikor a kedvesem kimondta: 

- Kilenc.

Mindenki döbbenetére amikor megálltak a kockák az eredmény stimmelt. Nevettünk. A következő alkalommal amikor megint a vőm dobott, a dolog megismétlődött. És még néhányszor, mire a fiú nagyon bizonytalanul kijelentette, hogy kezd félni. Kérdezte, hogy mi ez, de csak annyi választ kapott, hogy:

- Én sem értem, de tudom amikor dobsz.

Aztán próbálgatták addig ezt a játékot míg egyszer-kétszer az eredmény nem stimmelt.

- Mi történt? - kérdezte a fiú.

- Fáradok. - mosolyogta kedvesem, és befejezte a játékot.

Mindenki megnyugodott, de nekem azóta is gyanús az a fáradtság...

Nincs magyarázat. 

Már csak azért sincs, mert a túlvilágról azóta is rengeteg üzenetet kapok Tőle, de nem nagyon merek kérdezni. 

Félek, válaszolna...

Nincs magyarázat 2

Mondják, hogy ha két ember harmonikus kapcsolatban él évtizedekig, akkor annyira összecsiszolódnak, hogy már szavak nélkül is megértik egymást. Ezt már biztosan éreztétek ti is. Sőt az ilyen kapcsolatok odáig mennek, hogy már akkor is szinte hallják a másik véleményét ha nincsenek fizikai közelségben egymással. Megszokás. - mondhatja bárki, és ki tudja, lehet. hogy így van. De mi a magyarázata a következő esetnek?
Barátommal a Dunántúlon jártunk. Tél volt, erősen havazott, és általában olyan idő volt amire azt szokták mondani jobbérzésű emberek, hogy a kutyájukat sem engednék ki a szabadba ilyenkor. Barátommal beszélgetve említettem, hogy a feleségemnek nem érdemes hazudni, mert akkor is tudja mi történik velem, ha nincs ott. Na ez kicsapta a biztosítékot tanult barátomnál, és azt mondta:
- Tegyük próbára!
- Rendben, de te találd ki hogyan, nehogy később azt hihesd, hogy megbeszéltük előre.
Ezután Budapesten hirtelen megálltunk egy virágüzlet előtt, és barátom a következő összetett feladattal állt elő:
- Amikor hazaérünk a Mátrába, a feleséged éppen a kapuban legyen! Most vegyél neki valamilyen virágot! Amikor kiszállunk, mielőtt meglátná azt a következőt mondja:
- Szia! Hoztál nekem virágot?  Biztosan azért, mert a barátod is hoz a feleségének!
Beleegyeztem, de be kell vallanom, egyszerűbb dologra számítottam. Azt még el kell mondanom, hogy abban az időben semmiféle digitális, vagy analóg telefon nem volt azon a tájon.
Amikor a házunkhoz értünk, a feleségem a két lányunkkal éppen havat lapátolt. A kapu előtt állva fogadott minket. Amint kinyitottam a kocsi ajtaját megszólalt:
- Szia! Hoztál nekem virágot?  (Sajnálattal közlöm, hogy ez nem volt napi szokásom) Hát így könnyű! Biztosan a barátod is vett a feleségének!
Nos néhány döbbent másodperc után az én barátom driftelve fordult meg a falu elhagyatott főutcáján, és soha (SOHA) többé nem találkozott a feleségemmel.

-.-

Másik alkalommal éppen az egri kórházban feküdtem egy térdbaleset után. Kétágyas kórteremben volt nagyon úri elhelyezésem. Fiatal betegtársammal rengeteget beszélgettünk. Érdekesebbnél érdekesebb témákat tárgyaltunk ki, amikor szóba került az uruguayi rugbycsapat esete akik miután lezuhant velük a gép, és nem volt más lehetőségük, szépen megették elhalálozott társaik, rokonaik, barátaik földi maradványait, és így élték túl az esetet.

- Na ez érdekelne részletesebben is szólt a srác, mire én azt válaszoltam, hogy :

- Rendben. Van erről otthon egy könyvem. Holnap behozza neked a feleségem.

Tudni kell, hogy kb. 30 kilométerre laktunk a kórháztól, és aznap már autóbusz sem járt arra. Sem üzenni, sem telefonálni nem lehetett. A fiú nagyon hülyén nézett rám, és megkérdezte:

- És hogyan fogod erre megkérni?

- Már megkértem. - volt a válaszom. - Amikor megígértem neked, azt ő TUDTA

- Hogyan? Ti ezt előre megbeszéltétek?

 - Dehogy. Mindig tudja, hogy kivel mit beszélek.

Na aznap este elmaradt a szokásos dumaparti.

Másnap látogatási időben megérkezett Ő. Puszi - puszi ahogy ilyenkor (is) lenni szokott, majd elkezdte kipakolni a cuccokat amiket nekem hozott. Valami  rostos üdítő, meg finom házi kaja, gyümölcs, és végül öt könyv! 

- Gondoltam olvasgatnál. - mondta.

És mi volt a stóc tetején? Na mi?

Hát az "Életben maradtak" amit már évek óta nem vettem kezembe, nem is tudom honnan halászta ki.

Véletlen. - mondhatja most bárki. 

Ja. Mondom én...

Nincs magyarázat...

Nincs magyarázat

Amikor rosszul lett még kora délelőtt volt. Csak ők hárman voltak otthon. A két kislány, és Ő. Huszonnégy órás szolgálatból érkeztem haza éppen. Kulcs nem volt nálam, de ha lett volna is hiába, hiszen az övé belül volt a zárban. Csöngettem, semmi. Azaz valami furcsa zajt hallottam, mintha valaki odabent tompán püfölt volna valamit halk nyöszörgés kísértében. Aztán csend. Kopogtam, majd dörömböltem, mire a túloldalon négyéves kislányomat hallottam amint nagyon izgatottan azt mondja:
- Anya nem kel fel. Olyan furcsán alszik...
- Nyisd ki gyorsan az ajtót! - mondtam.
- De be van zárva!
Hosszú perceknek tűnt míg irányításommal végre ki tudta nyitni az ajtót. Rohanok be a szobába, és azt látom, hogy Ő az ágyról félig lecsúszva a hasán fekszik, és görcsösen rángatózik.
- Már kétszer visszatoltam - mondja a kislány - de mindig lecsúszik.
Ekkor abbamaradt a rángás. teste elernyedt, arca kissé megnyugodott, bár olyan furcsán bámult egy nemlétező pontra a mennyezeten túl.
Abban az időben még nem volt telefon sehol az egész lakótelepen. Egyetlen megoldáskén a kitárt ablakból kiabáltam a buszmegállóban várakozóknak, hogy küldjenek mentőt.
Leroskadtam az ágy szélére, kezemet a fejére tettem, és finoman simogattam mint egy alvó kisgyereket.  Mást nem tehettem. Teljesen tehetetlen voltam.
Aztán arra lettem figyelmes, hogy nem lélegzik. Istenem csak... de ekkor megmozdult. Felsőtestén végigfutott egy hullám, majd hatalmas erővel felsóhajtott. Aztán mégegyszer, majd egyre ütemesebben, végül nyugodtan vette a levegőt. Nyár volt, fullasztó meleg volt a panellakásban, de Ő ennek ellenére elkezdett reszketni. Betakartam hát egy könnyű pléddel és vártam. Vártam a mentőket. Legalább negyven perc múlt mire megérkeztek. Valaki busszal bement a városba, és hívta őket... Megérkezésük után kifaggattak, hogy hogyan kezdődött, és mi történt azóta. Ezután egy vénás (nyugtató) injekciót adtak neki, majd hordágyra tették, és elindultak vele a kórházba. Fel sem fogtam csak később, hogy milyen sokan gyűltek össze a lépcsőházban. Bámészkodni. Jó szórakozás ez primitív embereknek, főleg, ha nem velük esett meg a baj. Hosszú kálvária vezetett a felépüléséhez. A szomszéd város kórházába vitték. Vele mentem. Azaz utána, mert a kicsi mentőautóba nem fértem be.
Az első kivizsgálásokat követte a második, majd a harmadik, de ott már több orvos volt jelen egyidejűleg. Végül kijött a főorvos, és egy nővérke. Belém toltak valami cuccot, s csak azután közölte velem az eredményt: Itt már csak Isten segíthet! Imádkozzon! - suttogta zavartan a doki, és finoman visszavonult.
Nem emlékszem semmire, hogy mikor, és hogyan kerültem haza, csak arra, hogy a lépcsőházban mellém állt egy feljebb lakó "hölgy" és a következőket mondta:
 - Na mi van? Veri az Isten mi? Végre nem csak engem. Hát csak szenvedjen maga is! - és olyan eszelősen nézett, hogy csak annyit tudtam hirtelen kinyögni, hogy: - Várj csak szemétláda! - majd egyenesen a konyhába mentem. Kinyitottam a mosogató alatti szemetes ajtaját ahol egy diszperzites vödörben gyűjtöttük a szemetet. Nyár lévén tele volt mindenféle dinnyehéj, és egyéb gyümölcshéj hulladékkal. Felkaptam, és kiléptem a lépcsőházba. Ez a nem normális liba szót fogadott és megvárt. Nos én egy határozott mozdulattal mellmagasságig a fejére húztam a vödröt. Elégedetten figyeltem ahogy körös-körül folyik a dinnyelé.
Ő csak napok múlva stabilizálódott. Lassan-lassan magához is tért, de még hosszú idő múlva is rövidtávú memóriaproblémákkal küzdött. Csak kb. egy hét elteltével tudtam vele először beszélgetni egy látogatás alkalmával. Első kérdése a lányokról szólt. Aztán a második is, mert a választ már nem is jegyezte meg. Kicsit később mesélni kezdett. Elmesélte a hosszú nehéz álmát, tulajdonképpen mindent ami önkívületi állapota alatt a HÁZBAN történt. Bezárt ajtók mögött látta "magasból", hogy mi történik vele. Szurkolt kicsi lányunknak, hogy ki tudja nyitni az ajtót. Állította, hogy segített is neki ebben... Nincs magyarázat. Egyszerűen erre nincs magyarázat! Másnap megkérdezte, hogy ki takarította fel a dinnyemocskot az ajtó előtt...
- Ki volt bent nálad? Ki mesélte ezt el?
- Senki. Csak egyszerűen TUDOM mi történt. - mondta. s én kénytelen vagyok hinni neki, mert
azon ritka emberek közé tartozik akik kerülik a hamisságot.
Mindenre emlékezett. Pontosan leírta, hogy kik milyen sorrendben álltak a lépcsőn, ki hogyan támaszkodott a korlátra, és hogy "Fentike" aki mindig hallgatózott, most a szokásos otthonkáját ünnepire cserélte erre az alakalomra.
Olyan dolgokat is látott, amit fizikailag nem lehetett volna. Látta, hogy egy emelettel feljebb kik álldogáltak, mi volt a kezükben stb.

Akkor nehezen tettem túl magam mindezen. Nehéz volt felfognom, hogy mindez megtörténhet. Mindaddig volt is bennem egy kis kétség míg a dolog többször hasonlóan meg nem ismétlődött. És soha nem tévedett!

Nincs magyarázat arra sem, amikor egy barátom teljes gázzal nekimotorozott a lezárt siroki sorompónak, és elszállt mint a győzelmi lobogó. A motor messzire csúszott a betonon, ő pedig a túloldalon még pattant néhányat, majd kiterült mint egy béka ha átment rajta egy autó. Ezután kezdődött az amit sokáig nem mert többeknek elmesélni, mert félt, hogy hülyének nézik. Meséli, hogy valahogyan felszállt a magasba, a bakterháznál is magasabbra, és onnan figyelte, hogy mi történik odalent. Látta saját magát a hátán feküdni furcsa testtartásban, látta ahogy a sorompó két oldalán gyülekeznek lassan az autók. Először egy kék IFA, majd a Polski Fiat, stb. Még azt is látta, hogy az ötödik kocsiban barátai ülnek, zenét hallgatnak, és a zene ütemére verik a rozzant autó oldalát. Alóla a bakterházból kisétált (!) a bakter, aki ebben az esetben egy ötvenes kövér asszonyság volt. Odaballagott a földön fekvőhöz, és pofozgatni kezdte. Barátom ebben a pillanatban "zuhant vissza a testébe". Kinyitotta a szemét, és az első tiszteletlen gondolata az volt, hogy honnan van ennek a szörnyetegnek olyan huszáros bajusza?  Csak ezután tört rá a mérhetetlen fájdalom, majd elveszítette az eszméletét. Napok múlva ébredt a kórházban...
Később a szemtanúk elmesélték az IFA-t,  a Polskit, a haverok mesélték, hogy még morogtak is, hogy miért van dugó...

Nincs magyarázat. Vagy ami van az hihetetlen.

Az élet nagy kérdései

Mind megválaszolásra várnak, de ez esélytelen...

Nem alszom

Nem alszom csak éppen Veled vagyok 

amikor nem vigyáznak rám eléggé az angyalok.

Csukott szemem mögött felrémlik a képed, 

amilyennek csak én ismerlek Téged.

Éber vagyok mint mindig ha Rád gondolok,

gyűrött takaróm alatt nagyon egyedül vagyok

Szunnyadó vágyaimat feltépni félek, 

összeszorított szemhéjamon keresztül nézlek

s ahogy az éjszaka fáradt hajnalba fordul

egy-egy emlékre a fogam csikordul:

látom ahogy megremeg a melled.

érzem hogy finoman rabul ejt lelked.

Utánad nyúlnék de útban van a párnám. 

és nem fekszik itt az kitől azt várnám

Nem alszom, csak Rád gondolok éppen

mint bármely pillanatban álmomban vagy ébren,

az égboltra gondolok, s a csillagrengetegre

Istenre, világra, felfoghatatlan végtelenre.

Talán mi is beleférünk abba egyszer újra

és megint együtt lépünk az elveszített útra!

Nem alszom, csak mindig Rád gondolok

amikor kimenősek éppen azok a fránya angyalok

nyitott szemem előtt halványul a képed

de ha csukva tartom látlak. Ugye érzed?

Egy nehéz nap hajnala

Ma hajnali két órakor indulok itthonról. Aztán egy jó félóra múltán felveszem egy barátomat, és elviszem Dublinba. Repülni fog. Haza. Németországba. Eddig ebben semmi különös nincs. Ami nem a szokásos, hogy Pierre ma VÉGLEG utazik haza. Nyugodtan állíthatom, hogy "itthonról".
 Lakhelye, és munkahelye ugyanaz volt hosszú ideig. Nem is igazán nevezhető munkahelynek. Inkább hivatásnak, vagy méginkább életformának. Végtelen "megszállott" türelemmel élt együtt rászoruló emberekkel. Nappal famunkákat (művészi szinten) végeztek együtt, a nap további részeiben pedig mindenféle gondozói "családtagi" munkával segítette őket.
Nem nagyon látom előre, hogy ki, és hogyan tölti majd be a helyét. Valószínű, hogy ez nem csupán egy személy feladata lesz. De a hiányát megszüntetni talán csak az idő fogja.
Szóval ma utoljára beszélgetek majd vele (ha ugyan végig nem alussza az utat mellettem) egy jót, és csak remélhetem, hogy látom még valaha. Öt körül kipakolom a kocsiból, aztán hátra sem nézve visszaindulok.
Utálok búcsúzkodni...
9-40-re időpontom van a háziorvosomnál, majd délután még elugrok Londonderrybe , mert kórházba kell vinnem egy kisgyereket kivizsgálásra. Valamikor sötétedés után érek haza. Állatkáim várnak itthon. Négy nyuszkó, és egy tyúkocska. Miután összeszedem azt az egyszem tojást, és megetettem, megitattam az állatseregletet, bepunnyadok a laptop elé.
De ezután ha benézek egy bizonyos ajtón, ott már nem Pierre-t látom az "övéi" között ahol mindenki boldog, mindenki mosolyog, és ő saját munkája mellet mindenkivel képes egyidjűleg foglakozni.
Csak a keze nyoma marad utána. Átvitt, és mindenfajta értelemben.

Nagyon fog hiányozni.
Nagyon...

Reklám

EZ egy reklám a facebook oldalamra földobott ölelgetéshez.
Kattints ide ha érdekel!
Köszi!

Na akkor áthozom:

Ölelés

Ölel. És? - gondolhatná bárki egy kis szójátékkal élve. Pedig az ölelés egy olyan létfontosságú dolog ami nélkül felbomlanának a kapcsolatok, közösségek, és végső soron a társadalom maga is. 

Ezt mindenki értse úgy ahogyan kedve lehetősége, akarata engedi! 

Az ölelés mozdulata már eleve ígéretet hordoz magában. Valami hamarosan bekövetkező jó ígéretét. Egy villanás, és a lelkünk várakozással, izgalommal vegyes ünnepbe öltözik, hiszen mindjárt jön a gyönyör!

Az érintés. Ez lehet ezerféle. Lehet erőteljes, óvatos, bizonytalan, ügyetlen, határozott, sokat sejtető, élvezkedő, feloldódó stb. stb. Nagyon fontos az ölelés időtartama, rendszeressége, hiánya, célja stb:

Sokan tagadják fontosságát, sokan nem elég bátrak hozzá, sokan nem is ismerik az ezzel járó érzést. Pedig egyszerű. Ölelés nélkül nincs boldogság.

Az ölelés lélektana ennyi: Kell!

Az ölelés biológiája szintén egyszerű: Egy oxitocin nevű hormon termelődik hatására. Ez a létfontosságú hormon a felelős születésünk pillanatától halálunkig szinte minden fontos dologért. Az anya-gyerek kapcsolatért, a szerelem vonzalmáért, a társas együttlét öröméért, és még rengeteg "apróságért".

Hamarosan nyakunkon a karácsony. A rengeteg "piszlicsáré" ajándék megvásárlása után ne felejtsetek el ÖLELNI is! Az ölelés felerősíti az ajándékozással együtt járó örömöket. 

Az ölelésnek van még egy fontos tulajdonsága. Mivel nehéz úgy ölelni, hogy közben mi is ne adnánk, hozzásegít az adakozás örömének megértéséhez. Csodálatos!

Pedig "ingyé van"!

Fülcsengés

Egy ideje állandóan cseng a fülem. Hol jobban, hol kevésbé. Éjjel-nappal szól a muzsika.
Néha kifejezetten idegesít. Olyan ez az egész mint amikor ősszel a tücskök szaggatott ciripelése folyamatossá válik. Csak a fejemben. Mentem vele orvoshoz, de csak mosolyogva közölte, hogy ennek az okát senki nem tudja. Hatvan fölött bárkinél előfordulhat. Nyugi, majd hozzá fogok szokni, és akkor nem zavar.
Most úgy néz ki, megtaláltam a gyógyszert fülzúgás, ill. fülcsengés ellen.
A neve házipálinka. Amikor egy éjjel arra ébredtem, hogy csend van, elgondolkoztam azon, hogy mitől van ez most hirtelen. Aztán reggel már megint csengett. Amikor legközelebb ismét leszűrtem a páleszt a szilvaágyról, és bekaptam egy-két szem kigömbölyödött finomságot, pár perc múlva ismét elmúlt a zaj a fejemben. Később próbáltam csak a pálesszel, majd csak a szilvával, de nem működött. Csak együtt! De úgy biztosan.
Namostakkor!
Az oké, hogy fülzúgás ellen jó ez a pálinkába áztatott szilva. De milyen egyéb hatása lehet még?
Lehet, hogy ez majd hamarosan válaszút elé fog állítani? Vagy csingilingi, vagy függőség?
Hiszen már most is függő vagyok!
Szénsavas víz, szeretet, és csendfüggő.

Stat

Juditot olvasva eszembe jutott a statisztika. Már régen nem néztem bele. Nem volt fontos. Most sem az igazán, de kíváncsi lettem.
Mit mondhatnék? Nagyon érdekes, elgondolkodtató dolgokat tapasztaltam. Többek között, hogy a leggyakoribb olvasóm soha nem jelzi a látogatását. Csak olvas. És az is érdekes, hogy sok ilyen van még de őket nem ismerem, vagy legalábbis nem ismerem fel.
Meglepődtem továbbá azon, hogy sok olyan országból is érdeklődnek amikre nem számítottam. Ilyen például Oroszország, Portugália, Új-Zéland stb. Persze ezek az adatok nem biztosak, de mégis.
Mindenesetre a legelső gondolatom a tisztelet volt. Köszönöm minden olvasómnak az érdeklődést! Igazán jólesett, hogy sokan vagytok akiket érdekel, (valamiért) hogy miket írok itt össze! Az is meglepő,  hogy sok számomra ismeretlen van köztetek. Legalábbis nagyobbak a számadatok mint az ismerőseim száma. Nem bánnám, ha néha-néha pár szóval jeleznétek létezéseteket. Persze ez nem kötelező!  Én azért írok, mert ki kell mondanom a gondolataimat valamilyen formában. Eleinte úgy gondoltam, hogy itt minden következmény nélkül, a kötelező alakoskodás nélkül (ami beszövi világunkat) megtehetem ezt. Most azt érzem, hogy bizonyos felelősséggel tartozom. Felelősséggel azok iránt akik veszik a fáradságot, és érdeklődnek itt nálam. Nehéz a szívem, de ki kell jelentenem, hogy nem biztos, hogy mindig tetszeni fog amiket összehordok. Mert továbbra sem azért írok! Nekem nem az a célom, hogy híveket toborozzak. És nem akarok sem megtéríteni, sem megváltoztatni senkit. Egyszerűen ki kell magamból írnom az indulataimat. Akármilyenek is azok, és akár barátokat, akár ellenségeket szerzek azzal. Kell, hát írok.
De hálás vagyok (így utólag) hogy olvassátok!
Köszönöm Nektek!

Alvászavar?

Felborult velem a világ mostanában. Na nem álltam fejre, de a nappal-éjjel fogalma megváltozott bennem, és igazán már nem is tudom mikor kellene aludnom. Csak elalszom amikor éppen elálmosodom, és aktív vagyok amikor eszembe jut valami tennivaló. Biztosan közrejátszik ebben az is, hogy nincsen állandó rendszerességet igénylő elfoglaltságom, meg a korom. Nem az a fekete égéstermék, hanem a születésem óta eltelt idő.
Sokáig gondolkoztam azon, hogy jól van-e ez így. Vagy akár még ártalmas is lehet? Hiszen bizonyos hormonok állítólag csak az éjszakai alvás ideje alatt termelődnek. Nem értem, hogy nappali alvás alatt miért nem. Mindegy!
Egy a lényeg:
JÓL ÉRZEM MAGAM ÍGY EBBEN A FELBORULT VILÁGBAN!

Majdnem

Aki ismer engem az talán nem is hinné, de vannak olyan pillanatok amikor elbizonytalanodom.  Teszem a dolgomat, vagy legalábbis amit annak hiszek, és egyszercsak úgy érzem, hogy egy pillanatra megáll velem a világ. Hirtelen egyidejűleg látom az életemet eszmélésemtől a jelen pillanatig. És minden olyan egyszerre ismerős, és idegen ebben az "állófilmben". De élvezem azt az érzést ami akkor uralkodik el rajtam. Minden olyan jó, és egyben ijesztő. Hirtelen látom, (talán megsejtem?) a folytatást is. Az sem különb. Egyszerre fényes, és reménytelen. Látom a sorsomat. Betegségeket látok, cukor, meg vese, meg prosztata, szóval mindent mit egy "grósztata" átélhet, de ezzel együtt látom azt a hatalmas szeretetet is ami körülölel, felemel, és megóv. És ettől bizonytalanodom el. Hogyan fogom én ezt mind viszonozni? Mert jobban szeretek adni mint kapni. Vajon adtam-e életemben eleget ahhoz, hogy most én is kaphassak belőle valamicskét. Nem azoktól várom akik tőlem kapták! Igazából nem is tudom, hogy várom-e. Csak úgy egyszerűen jólesne. Majd. Egyszer. Ha rászorulok.
Nem értem azokat akik szeretet nélkül élik le életüket. Talán ők is tudtak szeretni valamikor. Aztán egyszer rászorultak, hogy ne mutassák ki. S ha ezt sokáig gyakorolták, hát úgy hozzá is szoktak, hogy nekik azok tűntek furcsának akik szabadon mertek szeretetet mutatni érdemeseknek, és érdemteleneknek egyaránt.
Szóval megáll néha velem a világ egy pillanatra, és én ezt a bölcsesség pillanatának nevezem. Hiszen alig valamicske választ el ilyenkor attól, hogy újra levegőt vegyek. Újra levegőt vegyek, és menjen minden tovább a megszokott mederben. És csak szívom, fújom a levegőt, s egy idő után már majdnem el is felejtem azt a bizonyos megdermedt pillanatot amikor a szívem önálló életet halt, és elmerengett azon, hogy mit is tegyen. Dobbanjon, vagy ne dobbanjon...
Már majdnem el is felejtem.
De csak majdnem.

"Amikor éppen szingli vagyok"... /Voksán Virág/

Véletlen volt, -esküszöm!- hogy a TV2-re kapcsoltam ma reggel. Aztán elszörnyedtem a látványtól, és a hallványtól is azonnal. Arra gondoltam:
- Istenem! ha ez a száj beszélni tudna!

Talán túl régen volt

 Szomorúan látom, hogy megint milyen szörnyűségek történnek Európában. Természetesen első érzés a megdöbbenés volt. Aztán a düh. Meg az együttérzés. Valahol a félelem is megtelepedett a gondolataim között. Később a szomorúság vette át fölöttem az irányítást. Mert évek óta azt érzem minden sejtemben, hogy közeledik valami nagy borzalom. Egye inkább háborús előérzeteim vannak. Ezzel együtt valahol mindig azon kapom magam, hogy érzem-tudom,  ez a "háború" nem úgy hoz ránk veszélyt ahogyan azt általában elképzeljük. Át kell írnunk, azaz felül kell írnunk minden tudásunkat a háborúról. Mert ez a következő háború már nélkülözni fog minden eddigi "szabályt". El kell felejtenünk a hadüzenet, a hadifogoly, a meg-nem támadási, és sok ehhez hasonló "emberséges" egyezményt! Bárhonnan csap le ránk, ezt a következő háborút nem lövészárokban átázott, legyengült seregek fogják megvívni. Felgyorsult a világ. És bármennyire is tiltakozik ellene a józan ész, a háború egy periodikusan visszatérő igénye az emberiségnek. Illetve a túlnépesedő Földnek. Időről-időre.
Talán túl régen volt már az a világháború.
És mi emberek könnyen felejtünk. Valamint hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a jövőben ez velünk nem történhet meg. Többek között ezt a hitünket is megtámadták Párizsban.
Nem a francia színeket kell nagy látványosan az arcunkra ölteni!
A világ minden zászlajának kellene ott helyet találnunk.
Amíg nem késő. De az is csak egy kis haladékot hozna. Mert "bármennyire is tiltakozik ellene a józan ész, a háború egy periodikusan visszatérő igénye az emberiségnek".

Pipulkáztam

Régen elhatároztam már, hogy egyszer szemügyre veszem élőben is. Gondoltam, olyan jó úgysem lehet mint amilyennek az írásai alapján megismertem. Aztán jól pofára is estem, mert Ő bizony pont olyan. Se több, sem kevesebb. Nem festi magát sem átvitt, sem igaz értelemben. Nem akar jobbnak mutatkozni mint amilyen, és pont ettől lesz a legjobb! Ajánlom mindenkinek ezt az "ügyes húzást". A pszichológiában van neve is ennek a "módszernek". Úgy nevezik: "Őszinte tisztaság"
Nekem már a kutyája is árulkodott. Régen kutyás vagyok már. és pontosan meg tudom ítélni a gazdit a kutya tulajdonságai alapján. Általában a kutya tükrözi valamilyen formában a gazdáját.
Nos Tepertő rám mordult amikor a kocsiból kilépve felé indultam. Amikor közöltem vele, hogy lehet engem szeretni is, kissé félrefordította a fejét, és úgy figyelt rám. Aztán amikor megláttam a szemében a kíváncsiságot, benyúltam a kapu résén, és megvakartam a nyakát. Aztán jobb híján a nyelvét. (Nálam itt kezdődik a kutya. Amikor belenyúltam a szájába, az egész kézfejem eltűnt benne. Amelyik ennél kisebb, az csak kutyuli...)  Aztán orrhangon visítottam a varázsszót : Erikaaaaaa! , mire végre megjelent a ház asszonya is, kezében a kapukulccsal. Tepertő majd ledöntött a lábamról amikor kinyílt a kapu. És mi ketten abban a pillanatban barátok lettünk.
Pipulka = Pipulka. Semmi érdekes.( :-) )  Legalábbis olyan értelemben, hogy semmi meglepetés nem ért. Pedig nagyon féltem a csalódástól. Az ember néhány tüneményes poszt után hajlamos felmagasztalni írójukat. Nos ezesetben minden pont olyan, mint várható volt. Megsemmisítően igaz, természetes, és szimpatikus.
Már a ház külseje is árulkodó volt ahogy messziről kitűnt az átlagból A belseje pedig egyenesen "pipulkai" otthonos, meleg. Semmi máz, semmi álságos "népieskedő"
Nem ragozom tovább. Egyszerűen sajnálom, hogy ma nem volt több időm Kemencére. Egy rövid séta után (bevitt az erdőbe) elváltak útjaink, Én jobbra (mert az erdőn át ő ismert egy rövidebb utat nekem)  ők meg balra.
Folyt köv.

Kezek

Ülünk a teraszon egymás mellett. A lemenő őszi nap utolsó melegét élvezzük, s közben beszélgetünk.
Mesél. Mint régen amikor még kisgyerek voltam. Meséi felölelik egész életét. Egymással versengve tolulnak elő kisiskolás emlékei. Aztán hirtelen már szülőszobáról, majd ismét gyermekkori barátnőiről, és Szeréna-néniről szól a megemlékezés, aki tanította őt annak idején.
Előre dőlök a karosszékben, mint mindig ha indulni készülök valahová. Szelíden megfogja a kezem. Rám sem néz, csak mesél tovább. Most már a jelennél tartunk.
- Ebédeltünk ma már? - kérdezi. Tekintete valahol messze  a felhőket kutatja.
A kislányom jut eszembe róla. Esti elalvás előtt ugyanígy követelte, hogy maradjak még
- Keheeem. - mondta, és kicsi kezével az enyémet kereste.
Most anyám tart fogva éppen úgy.  Hirtelen felém fordul, és minden körítés nélkül azt mondja:
- Mostanában félek egyedül...
Ülünk a teraszon, és fogjuk egymás kezét.
Már nem is szólunk csak beszédesen hallgatunk.
Egy darabig még néz engem, majd figyelmét ismét a felhők kötik le.
Látszólag

Valamikor az olvasás élvezet volt Ma veszélyes időtöltéssé változott.

Olvasom, hogy környezetünkben hányféle ártalmas vegyianyag forog amik előbb utóbb felfalják a férfiakat. Előbb csak el fogunk nőiesedni. Lelkileg, érzelmileg. Azután testileg is. Aztán pedig egyszer csak ha körülnézünk, azt fogjuk látni, hogy magunkra maradtunk mi nők... De még most egy kis ideig vagyunk még néhányan akik a hímnemet képviselve a női igent próbáljuk felkutatni mindenáron. Mert ez kötelességünk! Génjeink őrült játéka, és a szokásrend alapján. Bár én már csak olyan bácsi vagyok. Olyan igazi. Nem csak játékból felvett vén álarc mögé bújó, hanem egyszerűen bácsi. Az a fajta aki belül ifjú, de a srácok csak nehezen tegezik vissza, Én pedig csodálkozom ezen. Mert ugyanolyan fiatal vagyok itt bent ebben a rozzant, agyonstrapált vén testben bezárva mint ők ott körülöttem erőtől duzzadóan, a világot megzabálni készen. Bácsi vagyok. Olyan igazi. Tiszta szerencse, hogy nem néni! Már csak az hiányzik! Márpedig azok a fránya vegyianyagok...

Bio Puzzle

Csak néhány vevő lézengett a boltban amikor bevásárlólistámat olvasgatva a baromfipulthoz értem. A pult mögött egy szimpatikus, de mosolytalan hölgy pakolgatta az árut.
- Mit parancsol? - kérdezte. Az jutott eszembe, hogy parancsolni semmit, de kérni annál többet szeretnék. Uralkodtam magamon, és nem adtam hangot a gondolataimnak. Akkor még nem...
- Csirke alkatrészeket szeretnék vásárolni. - feleltem, s máris adódott a folytatás...
- Mégpedig? - nézett rám gyanakvóan a hölgy.
- Négy szárnyat kérek.- Figyeltem, ahogy kifordít egy nylon zacsit, és azt kesztyűnek használva pakolni kezdi az árut. Gyakorlott mozdulattal emelte fel két sarkánál fogva a tasakot, majd maga felé lendítve kettőt csavart rajta, végül csomót kötött rá.
- Mégvalamit? - nézett rám készségesen.
- Igen. Kérek még két csirkenyakat, négy kaparót, (tudja, a csirkeláb körmökkel) négy combot...
- Májat is szeretne? - érdeklődött kíváncsian az eladó.
- Szívet, zúzát is kérek két-két darabot.
A hölgy pakolt, csak pakolt, és csak néha nézett rám közben. Arcán eluralkodott valami ördögi mosoly, amikor megjegyeztem, hogy:
- Holnap összerakok otthon két csirkét. Ez egy új játék nyugaton. Bio- puzzle a neve. Ha működik a dolog, egy idő után tojásért már nem is akarok jönni.
Nehéz lenne leírni azt a hangot amit a pult túloldalán álló hölgy adott ki magából miközben a kitörni akaró nevetését fojtotta vissza. Szó nélkül nyújtotta át a csomagot, de akkor már akkora mosoly volt az arcán, amekkora csak éppen, hogy ráfért.
- Köszönöm! - búcsúztam, s még mielőtt szóhoz jutott volna, angolosan távoztam fapofával a pénztár felé.
Egy pasi állt előttem. Ránézésre semmi különös, de az a szag! Olyan igazi régen (vagy sohasem) mosdott penetráns pézsmaillat. Szegény pénztárosnő nem győzött hátrálni, és sietősre vette a fizettetést. Levegőt sem véve hadarta a végösszeget. A pasi fizetett, a hölgy méla undorral fogta meg a pénzt.
Közben pár másodperc várakozás után kipakoltam a holmimat. Csirke anatómiai gyűjtemény, egy főzőtök, egy csokor kapor. A pénztárosnő most először vett egy nagy levegőt az előző vásárló után, majd amikor a kaprot tette arrébb felsóhajtott:
- De jó illata van!
Kihúztam magam, felemeltem a bal karomat, mélyet szippantottam alóla, majd büszkén kivágtam:
- Ugye? Tegnap fürödtem!!! " Oldspice tusfürdő. A karom, meg a hasaaaam"...
Egy darabig egyedül álltam a pénztárpultnál. Csak a fagyihűtő halk zümmögése adott némi zenei aláfestést a hangulathoz. Akár ki is pakolhattam volna a kasszát olyan messzire futott a pénztárosnő. Kb. két percig vidultak a csirkeosztály tündérkéjével együtt mire újra munkaképessége csúcsára ért.
- Köszönjük a vásárlást! - búcsúzott nevetve amikor távozni készültem.
- Én köszönöm a lehetőséget! - válaszoltam mint ha csak egy tévéinterjúban vettem volna részt.
- Szeretek itt vásárolni. Olyan kellemesen búgnak errefelé a fagyasztók.
És valóban...

Minden értük, és miattuk történik

Kell a vágyakozás,
kell az őrjítő várakozás,
kell a hit, hogy amikor megkapod
nem csapja be orrod előtt az ablakot
ami a lelkébe engedne betekintést,
amikor a szemedbe néz, és lebont minden kerítést

Kell a vágyakozás,
kell a gyermeki rácsodálkozás,
hogy megérje ismét várni,
megérje ismét távolabbra látni,
hogy az orrodon túl is lásd a világot
míg zavarodban elmorzsolod a neki szánt virágot

Budapest Bank Te csodás!

Na kezdődik a "magyarérzés" gondoltam amikor  keszthelyi BudapestBank fiókból kitámolyogtam. A fejemben számtalan szebbnél szebb gondolat kavargott. Pl. :
- Ha be akarok tenni valakinek a számlájára pénzt, miért kell tudnom a bankszámlája adatait? Miért nem elég azonosítanom, hogy igen, neki akarok pénzt a számlájára tenni.  Na mindegy. A kioktató választól felhevülten ("Ez a szabály!" sivította a hölgynek egyáltalán nem kinéző nőnemű egyén) léptem az utcára, és ismét nyakamba vettem a várost. Miután minden információval felvértezve visszatértem az ürességtől pangó fiókocskába, egyenesen az előbbi személyhez léptem: - Erre a bankszámlára szer... - Fáradjon a pénztárhoz, ott a kolléganőmnél azonnal befizetheti a pénzt!.  - szakított félbe.
A pénztárhoz léptem hát, de a pénztáros kisasszony nem volt ott. Még mindig az előbb említett nőneművel pletykált, s közben többször lopva engem figyelt. Majd végül távozott, s kis idő múltán belépett a pénztárba.
- Személyit, lakcímkártyát! - Csattant fel, s olyan tekintettel mért végig, mint ha  a Notre Dame-i teremőr jelent volna meg előtte teljes díszében.
- Sajnálom, de nekem nincsen lakcímkártyám. - mondtam, de őt ezzel nem lehetett meghatni. Lakcímkártyája mindenkinek van! - jelentette ki határozottan, majd a kolléganője felé küldött egy büszke pillantást: "Jól csinálom?"
- Nekem nincs. Évek óta külföldön élek. tudja...
Sajnálom, így nem tehet be számlára pénzt!
- Nem kivenni akaraok, hanem betenni! Mi baj származhat ebből? Kit rövidíthetek meg fondorlatos módon, hogy ha pénzt helyezek el a bankban? A bank nem szereti ha valaki befizet?
Ez a szabály! - harsogta ő is.
 Na itt szakadt el a cérna nálam. Olyan gondolatok kavarogtak a fejemben, hogy ezért sem érdemes ebben  az országban élni. Ha egyszer valakinek a kezéből kiesik a nagykapa, és beültetik egy székbe. akkor ő ott hatalmat gyakorol! És fitogtatja is! (Bár ezt a szót nem teljesen értem. Mi az a fitogás? És miért nem teheti ezt maga az ember, miért csak mással tetetheti meg? Na mindegy!) Szóval az jutott eszembe, hogy "Na ez is csak azért festi a körmét, hogy eltakarja ami alatta van"
Bizony mondom néktek, mondtam nekik is néhány indulatos, kedves szót. Tulajdonképpen szexuális programjavaslatot tettem nekik az országukkal, és a bankjukkal kapcsolatban. Később, Vonyarcvashegy táján eszembe jutott, hogy tévedtem. Ez az én országom is.
Ezzel ne tegyék...
Balatonedericsnél már egészen megnyugodtam. Kiengedtem azt a levegőt amivel még a bankban szívtam tele magamat, és lenéztem a kilométerórára. Még éppen idejében, mert kicsit odébb mértek éppen.
Miért is nem csodálkozom ezen is? Nem is értem!

Én is migráns vagyok!

Tessék, lehet gyűlölködni! Lehet engem ezért utálni, kiközösíteni, különböző állatfajokkal szexuálisan megrágalmazni, lehet kritizálni a szándékaimat, az eszemet, a bőröm színét, a megoldásaimat, lehet minősíteni engem vagyonom, telefonom, sportcipőm szerint, lehet gondolkodás nélkül elítélni, irigyelni, megbélyegezni... stb.stb.
Migráns vagyok. Lehet, szégyellnem kellene magamat ezért, de nem teszem. Szégyellje magát az a rendszer ami miatt el kellett hagynom szeretett hazám földjét, és bár ugyanabban az Európában, de más országban kellett helyet keresnem magamnak!
És mint migráns jobban átérzem azoknak az embereknek a helyzetét kik a halál elől menekültek.
És nem értem azokat a barátaimat, akik erről nem vesznek tudomást, és ellenséget látnak a menekülőkben. Ezért én a migráns, arra kérlek benneteket barátaim, hogy hagyjátok abba ezt a nemtelen gyűlölködést!

Nem értem!

Ő csak egy azok közül a sokak közül, akik jobb életet, de egyáltalán ÉLETET érdemeltek volna.

Hogy lehet emellett elmenni közömbösen? Hogy lehet tovább szajkózni a betanult gyűlölködő dogmákat rosszindulatú, túlfizetett, indok nélkül Európát illegálisan megszálló migránsokról? 

Hogy lehetnek emberek ennyire buták, ennyire vakok?

Nekik üzenem, a csak saját érdekeiket féltő, azt is félremagyarázó üresfejűeknek:

Ti is lehettek még hasonló helyzetben!

Ha másért nem, legalább ezért elgondolkodhatnátok kicsit!

A dolgok rendje.

Egy bokor alatt bújtak össze. Ott fészkelték be magukat miután a ketrec szűknek bizonyult. Édesen alszanak, bár esetükben ez éber alvást jelent, mint a nyulaknál általában. Jó helyük van. Száraz, meleg, és védett. Még a szomszéd kutya is csak messziről tudta őket szaglászni amikor egy alkalommal beszabadult a levelespostás által nyitvahagyott kiskapun. De ez már történelem. Mint ahogy történelem már a fészek is aminek alján kilencen bújtak össze a nagy megérkezés után. Történelem már Anya is, aki olyan szorgalmasan gondozta, védte őket az első huszonegy napon, mígnem  hirtelen elapasztotta a tejét, mert már az új alom érkezésére spórolta minden energiáját. A nyuszikák egyre gyarapodtak. Minden nap friss zöldet, és illatos takarmányt kaptak. Boldogok voltak. Mint most is. Már megszokták új helyüket, a "rabichálóval" bekerített füves kertet, ahol oly szorgalmasan helyettesítették a fűnyírót.
Ott alszanak, hallgatják a szomszédos udvarok kutyaugatását, a baglyok szárnysuhogását. (Olyankor szorosabban bújnak össze, s pici szívük ijedten dobban nagyokat míg meg nem nyugszanak kicsit)
Még nem sejtik, hogy ez az utolsó éjszakájuk ebben a paradicsomban. Holnapra megüresedik a bokor alja, s egy kicsivel kisebb lesz a hely a fagyasztóban. Mert rend van. Ez a dolgok rendje.
Holnap átveszi tisztüket az új generáció.
Egy kis időre.

Szójátékok

A technika ördöge.
Gyakran mondjuk, ha valami "szükségszerűen" elromlik. S ezzel a dolog el is lenne intézve, persze ha van műszaki megoldás a hiba elhárítására.
De feltehetjük kérdésként is: A technika ördög-e?
Igen! Határozottan állítom, hogy ha van ördög, akkor az a technikában teljesedett ki. Be kell látnunk, hogy a technika fejlődésével egyenesen arányos az emberi kapcsolatok romlása, legalábbis nem a megszokott erkölcsök szerinti változása. Lehetne vitatkozni rajta, hogy mi helyes, és mi nem. Hogy ezek a változások természetesek-e, meg, hogy mi a természetes egyáltalán. Jó-e nekünk minden esetben a dolgok "természetes" megváltozása? Miért van a fejlődésnek több iránya, s ki melyiket tartja jónak. Ez persze mindenkinek magánügye. Nem lehetnek a dolgok mindig mindenkinek megfelelőek.
Mostanában pl. sokan emlegetik, hogy "bezzeg amikor még nem volt televízió"... Mert akkor a Zemberek összejártak esténként, vagy hétvégeken, és együtt ütötték el az időt. Ki kártyával, ki romantikával, (értsd: szex) ki túrázással, ki kocsmai bunyóval stb.stb. Mostanára eljutottunk a virtualitásnak olyan szintjére, hogy  kezdünk megcsömörleni. Politikától, szextől, társas együttlétektől, és mindentől egyáltalán. Egyre inkább kívülállóként "élvezzük" az élet eme finomságait. Ülünk a TV előtt, (rágcsálunk valami szart) vagy a laptop előtt, és szeretjük, hogy a technika elhiteti velünk, hogy részesei vagyunk mindannak amit egészséges kapcsolatoknak neveztünk nem is olyan régen.
Persze meglehet, hogy hamarosan már csak homályos emlékek maradnak fenn azokról a tudatlan régi korokban élő "ősemberekről" akik a "természetes kapcsolatokat" még nem is ismerték, mert a technika azt még nem tette nekik lehetővé.
A technika ördög-e?
Igen!
Szeretném is ezért jól pofánvágni. De egy pofátlan (ör)dög!

A farm ahol élnék...

A legjobbak is...

A legjobbak sem tökéletesek. Ők is tudnak gyengék, elesettek, hazugok, sőt akár gonoszak is lenni. Nekik sem könnyebb az életük. Marhatja a szívüket irigység, féltékenység, bánat, düh, és kételkedés. Lehetnek önhittek, tudálékosak, de még rosszindulatúak is.
Akkor miért is ők a legjobbak? Mert úgy élnek, hogy ezek a tulajdonságok soha ne uralkodhassanak el rajtuk.
Ha mégis, akkor senki ne szerezzen tudomást erről...
A két dolog majdnem ugyanaz...

Hőhullám

Amikor a szívverésedet a torkodban érzed,

amikor izgatottságod érinti az eget,

amikor a tükörben egy idegen arcot látsz reggel,

akkor tudhatod, hogy nem vagy beteg,

csak a fiatalságod jutott éppen eszedbe.

Élvezd!

Ha most belépnél

Ha most belépnél az ajtón, megállna a lélegzetem.

Felállnék székemből, és átölelnélek.

Beszívnám hajad illatát, és csodálnám a valóság ízét.

Óvatosan tapintanálak, nehogy elillanj ismét 

mint gyermekkéz érintésétől a szappanbuborék.

Ha most belépnél az ajtón...

nem múlik

Ó! Hol van már az idő, amikor testedért is szerethettelek?
Ölelésedért, szuszogásodért éjjelente, szerelmedért,
s mindenért amit a való élet megadott nekem Belőled!
Hol már az idő amikor még félelem ülhetett szívemre a gondolattól, hogy elveszíthetlek?

És hol van már az idő, amikor mindezeknek a hiánya elképzelhetetlen volt?
Most egyre nagyobb távolságból, egyre nő a hiányod.
Nem igaz a mondás, miszerint az idő mindent megold.
Talán csak a nyelvemet, hogy elmondhassam újra, meg újra, hogy szeretlek!

Van az úgy

Van az úgy, hogy az ember csak tesz-vesz az életében, barangol, teszi a dolgát, és már-már kezdi magát egészen jól érezni a bőrében, amikor becsap a ménkű! Ez a ménkű általában nem az égi eredetű meteorológiából ismert fizikai jelenség, hanem egy másik ember képében ölt alakot. Bárcsak ne tenné! Mert az igazi ménkű elkerülhető. Megfelelő ismeretek birtokában, és megfelelő óvatossággal egészen minimálisra csökkenthető az ütőképessége. Szemben az emberarcú ménkűvel, aki akkor vág nyakon amikor egyáltalán nem számítasz rá. És ez a nyakleves fájdalmas. Nem a fizikai valója, hanem az a lelki sérülés amit maga után hagy. Mert ha mondjuk egy olyan "ménkű" hagy cserben amikor éppen a legnagyobb szükséged lenne rá akiről ezt nem feltételezted volna, az mindent visz. Viszi a nyugalmadat, a kiszámíthatóságot, a boldogságot, romba tudja dönteni az önbizalmadat, és még sok hasonló pajkosságot tud.
Aztán az ember első indulatában nem érez mást, csak a frusztráció dühét. Dühös az egész világra, és benne arra az "emberarcúra" aki éppen most bizonyította be, hogy nem akar méltó lenni a belé fektetett bizalomra. Még nagyobb károkat tud okozni, amikor magyarázatokat ís fűz a dologhoz, és ráadásul még ő tetszeleg a megbántottság szerepében. Persze nem is ez a lényeg.
A lényeget az ember akkor látja amikor már aludt rá egyet. Olyankor egészen más képet fest a dolog. Nyugodtan átgondolva mindezt akár úgy is értékelheti, hogy kapott az élettől ismét egy nagyon fontos leckét. Tehát végeredményben egészen jól járt. Ha mindezt el is hiszi, akkor még akár hálás is lehet a "ménkűarcú" embernek. Bár hálásról ezesetben szó sem esett...
Van az úgy, hogy akkor lát jobban az ember, amikor becsukja a szemét. Kinyújtott karokkal keresi a másikat, és csak sokára jön rá, hogy nem itt kell keresni. Ha rá akar találni, akkor érte kell menni. Csak semmi magyarázkodás! Csak egy baráti beszélgetés, és az adott, és kapott sebek hamarabb gyógyulnak mint a soha el nem varrott szálak nyomai.
Van az úgy, hogy az ember úgy tanul, hogy közben még saját magát is át tudja értékelni.
Meg a kapcsolatát.
Aztán csak tesz-vesz az életében, barangol, teszi a dolgát, és már-már kezdi magát egészen jól érezni a bőrében amikor...

Ennyi

Az eszed tiltakozik mikor a szíved jót akar tenni.

Eszed szerint nem szabad szeretni.

Végül a szíved győz mindig, nincs mit tenni.

Józan ésszel nem lehet szeretni. 

Ennyi.

Reggel

Reggel fél hét. Csendes a város. Most értem haza éppen Belfastból, ahová barátaimat vittem a repülőtérre. Bezárom a kocsit, és fordulok hazafelé amikor egy autó fékez mellettem. Látom, rendőrautó. Nyílik az ajtó, és az első ülésből ki sem szállva rámmosolyog egy szimpatikus fiatalember. Nézem a helyi szokásoknak megfelelően állig becsatolt golyóálló öltözetét, a rengeteg mindenféle ráakasztott fegyvernek látszó tárgyat, és elcsodálkozom. Valahogy olyan mulatságos a helyzet. Sehogy nem illik ahhoz az öltözethez az a kedves mosoly.
- Mi a neved? - kérdezi tőlem, amint közelebb lépek a kocsihoz szolgálatkészen.

És akkor kibújt belőlem a kisördög:
- Gábor. És a tiéd? smile hangulatjel
Mosolya hirtelen még szélesebbre tárul.
- Én a Rendőr vagyok, és a munkámat végzem.
- Én meg egy magyar önkéntes vagyok, és éppen most fejeztem be a munkát. - mondom, és kitartóan nyújtom felé barátságos jobbomat. Ekkor kiszáll a kocsiból, és megrázza a kezem.
- John - mondja, és most már akkora a mosoly az arcán, hogy félek, rá sem fér mindjárt - Keresünk valakit. De az lengyel. - közli, majd hozzáteszi mintegy csak önmagának: - Te magyar vagy... Szeretem a magyarokat.
Ezzel mint aki jól végezte a dolgát (jól is) beszáll a kocsiba, és int a társának, hogy "mehetünk"
- Én meg szeretem az íreket. Ötven százalékuk nő...
Még sokáig hallom nevetésüket ahogy nagy ívben visszafordulnak az üres szombat reggeli utcán. Vidáman integetnek, majd elhajtanak. Keresni egy lengyelt valamiért.
Szegények! Pont engem találtak meg helyette...

Gyuszi hopp!

Kukkoltam egy jót. Azaz kettőt is, mert tegnap is, és ma is egyet. A tegnapi lány könnyen adta magát. Belépett a fiú életébe, körülnézett, bekukkantott minden sarokba, de nem ismerkedhetett sokáig a környezettel, mert a fiú csendesen mögé került, majd hirtelen elkapta, és magáévá tette.

A dolog hirtelen történt. A lány még fel sem ocsúdott egészen amikor a fiú már régen messze járt. Valahol a hatalmas álomvilágban lebegett boldog kimerülten. Horkolását az égiek hallották csak...

Aztán ma ugyanott álltam a tegnapi kukkolóponton, és figyeltem a fiú készülődését. Figyeltem ahogyan rutinosan előkészíti a terepet. Aztán megérkezett a mai lány. Semmiben nem hasonlított a tegnapihoz. Izgatott volt. Minden idegszálával készült az elkövetkező aktusra. Olyannyira, hogy nem várt a fiú kezdeményezésére. Egyszerűen lerohanta, és bemutatót tartott neki, hogy ha eddig nem tudta volna, most megtanulhatja mi a dolga ilyen esetekben. Aztán persze megadta magát sorsának. A sors ezúttal a fiú képében teljesült be rajta aki szokatlanul hosszan élvezte a pillanatot. 

Legalább három másodpercig. Ahogy ez már csak a nyulaknál lenni szokott...

Katám

Tíz év. Nem nagy idő. Életemnek egy hatoda csupán. Mégis fontos nekem, hisz tíz éve már, hogy megérkezett elsőszülött unokám.
Nagyapa lettem. Egy nagy törés után az egész család segített, vigyázott rám, s eközben sok sok nehézség, és küzdelem után Firenzében megszületett Katám. S akkor valami kicserélődött bennem. Egy nagy üresség kisebb lett ezzel, és egy napon azt vettem észre magamon, hogy újra terveim vannak.
Valamikor fiatal apaként az volt az álmom, hogy ha minden rendben megy, akkor negyvenes éveimben nagyapa lehetek, hatvanasban déd, nyolcvanasban ük, s ha vigyázok magamra, akkor százévesen szép... Aztán múltak az évek, és ott fent az égiek úgy döntöttek valamiért, hogy megvárják míg megérkezik hozzájuk a segítség, hogy együtt óvhassák, menedzseljék az unokák megfogantatását, és eljövetelét. Talán ennek köszönhetek mindent. Így lehettem "Papi". Így kaptam az élettől egy újabb esélyt (s azóta Máté révén még egyet) a boldogságra. Boldogan tudatosul bennem, hogy szép már soha nem leszek...
 Soha nem felejtem a "fiatalok" szemében a fényt ahogy oldódott bennük a feszültség a sok megpróbálatás után. Soha addig el nem tudtam volna képzelni, hogy mekkora boldogság nagyszülőnek lenni!
Tíz év nem nagy idő. De ha Katára nézek, boldog örökkévalóság...

élni...

Ma ismét  leckét kaptam emberségből, barátságból. Megsemmisültem tőle. De boldoggá is tett. Az szó,hogy hála, szinte semmit nem fejez ki érzéseimből... Olyan jó élni! Olyan szép az élet! csak legyen annyi amiben meg tudom hálálni mindezt!

Időjárás

Otthon harminc fok. Itthon tíz. Nekem a különbség pont elég is lenne éven át...

facebukkan

https://www.facebook.com/orbigabi

Egy kis politikai meditáció

Megpróbáltam kiüríteni az agyamat politikailag. Nem volt könnyű. Eléggé tele volt már mindenféle mázzal...
Aztán a mélyből hirtelen felmerült egy képlet. Magam előtt láttam a régi világot, amiben azok privilégiuma volt a politika, akiknek volt elég vagyonuk, hogy ne a napi megélhetésről kelljen gondoskodniuk. Így aztán a régi urak jól-rosszul, de nem pillanatnyi érdekeik, hanem a nagy közösség, a nép, az ország érdekeinek figyelembevétele mellett döntöttek súlyos kérdésekben. Ha vita volt, az csak azért, mert mindenki másként akarta tolni ugyanazt a szekeret. Volt aki előre, de néha volt aki hátra is. Ilyenkor szavaztak, és a többség akarata érvényesült. De mindenki szavazott! Nem csak az éppen szavazók többségének a véleménye döntött.
Azután jött a nagy fene szocializmus, amikor politikusaink felsorakoztak egy eszme mellé. Ha nem tették, akkor nem volt sorakozás. Szibériába pedig egyirányú közlekedés volt annak idején. Tehát sorakoztak. Generációkon át kialakult egy "politikai elit" akiknek nem volt más dolga, mint beletanulni a politikába, irányítani az ország dolgát, és élvezni annak az irányításnak hasznait. Tehát semmi nem változott az előzőekhez képest, csak a politikusok személyének kiválasztása. Ugyanúgy bele kellett nevelkedniük mint elődeiknek annak idején.
És akkor eljött a nagy rendszerváltozásnak nevezett valami.
Nos itt történt meg az, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Az addigi jogos háttérbe szorultságból előtört a SELEJT!
Mert bizony akárhogy is szépítjük, ezek az "urak" eddig nem azért nem politizáltak mert félreállították őket, (bár szinte kivétel nélkül erre hivatkoztak) hanem azért, mert nem fértek be a szocializmus elitjébe. Egészen egyszerűen hülyék voltak. Jó. Ez lehet, hogy túl erős kifejezés. Akkor nevezzük őket tehetségtelennek. És amennyivel kevesebb volt a tehetségük, annyival nagyobb volt bennük a hatalomvágy, és a "magabiztosság"
Szóval példaként állították maguk elé a talajvizet, és jól feltörtek. De mint ahogy a mondás is megjegyzi "a szar mindig a felszínen úszik", amikor kiderült a tehetségtelenségük, hiába került akkori pártjuk (pártjaik) a süllyesztő jótékony feledésébe, ők, és kiválasztottaik mindig a felszínen maradtak. És akarnak is maradni amíg van mit rabolni az új idők új módszerével, a MEGÉLHETÉSI POLITIZÁLÁSSAL."
Lehetne még ezen rágcsálni hosszasan, de nem teszem. Mindenkinek a józan megítélésére bízom. Mindenki döntse el magában, hogy meddig akarja még eltűrni, hogy a gátlástalanoké legyen ez az egyre elszegényedő ország! És ha sikerült döntésre jutni, akkor azt is el kell dönteni, hogy mit kell tennünk azért, hogy jobbíthassunk a helyzeten. Mert kritizálni könnyű! És egyébként csak úgy érdemes, ha rögtön a kritika mellé állítjuk az előre vivő javaslatokat is.
És akkor talán eljő majd, de legalábbis eljöhet végre a KÁNAÁN!
Vagy mi...