Meteor 1.1

Nehéz lenne körülírni, hogy mivel múlattuk az időt új munkahelyemen. Pl. rögtön az elején beosztottak Lajos mellé, mert ő ugyebár nagytudású, tapasztalt kolléga volt, és állítólag sajátos módszerekkel át is tudta adni tudását az újonnan érkezőknek. Nos a nagy tudásban nem is lett volna hiba. A sajátos módszerek viszont... Szóval ha valaki látott volna bennünket tanulás közben, az bizonyára dobott volna egy hátast. Mindenesetre a látvány nem ugyanaz lehetett mint az én legelső siófoki élményem. Itt senki nem járt öltönyben, és nyakkendőben, csak esetleg Intze kolléga amikor sietősen távozott reggel otthonról. De a nyakkendőt ő is csak az érkezésig hordta. Minek nyakkendő ugyanis egy káposztaföld közepén? A Meteorológiai obszervatórium ugyanis a Május 1 nevet viselő TSz Csoport Fényesi Kertészetének a kellős közepén ágaskodott. Ott állt ugyanis a repülőtér egykori irányadó háza, mely akkoriban az Obszervatóriumnak adott helyet. Udvarán egy hatalmas antennarendszerrel, melynek közepén egy harminchat méteres néhai vasúti világítótorony meredt az égnek. Az obszi u.i. kettős feladatot látott el. Egyik feladata a szinoptikus megfigyelés, és adattovábbítás volt. A másik az ionoszféra kutatása. Nos ez utóbbinak volt kelléke az antennatorony is, aminek rengeteg kalandot, és kellemes órákon át tartó távolbanézést köszönhetek. Én ugyanis nem születtem Petőfinek! Ez rögtön kiderült amikor először utaztam az Alföldre, és órákon át nem láttam egyebet, mint ugyanazt a tanyát, tehénnel, akáccal, és ugyanazokkal a "svájcibugyikkal" a szárítókötélen. Akármikor kinéztem a vonat ablakán, ugyanez a változatosnak egyáltalán nem nevezhető látvány fogadott. Márpedig ott a síkon egy tanya, egy fa, egy tehén ( a többiről most nem is beszélve) akadályt képeznek a távollátásban. Tehát annak aki nem a "hatalmas semmi" közepén látta meg a napvilágot, annak az Alföld nyomasztóan hatott távolságok nélküli világával. Mit nekem Te Kárpátoknak vadon száguldozó agyú nagy költőellensége Te!?
De térjünk vissza a tanulmányokra! Munkabeosztásunk nagyon praktikus volt. Négy naponként huszonnégy óra.  Ez azt jelentette, hogy néha kimentünk dolgozni. De a nappalok legtöbbjét mindenki ott töltötte ahol akarta. És mindenki máshol akarta. Kivéve engem, mert eleinte annyira szerettem ott lenni, hogy elüldözni is nehéz lett volna. Mindent csináltam, csak ne kelljen hazamennem. Kaszáltam az udvart. (Ötezer négyzetméter) Aztán forgattam a szénát, majd kazlakba raktam, és boldog voltam amikor kiderült, hogy ezért pénzt is kapok pluszban. Aztán meg nem voltam boldog, amikor Zsíros kartárs valami nagy merészségtől vezérelve eladta egy parasztnak a szénámat. Aztán meg ő nem volt boldog, mert én meg kergettem, és siettemben elfelejtettel letenni a vasvillát. Szóval az élet zajlott rendesen, Lajos bevezetett a felhők, az észlelési kulcsok, és egyéb tudományok világába, közben persze rengeteget sakkoztunk, és mindig az aludt éjjel kevesebbet aki vesztett. Nem sokat pihentem...
És persze szabad időmben fel a toronyba, mert onnan nem csak a szomszédasszony alsószoknyáját lehetett látni (a szárítókötélen!) hanem a Bihari hegyeket is!!! Hegyeket! Kiéhezett szememnek olyanok voltak a távoli vonulatok, mint száraz tevének a Fata Morgana. Vonzottak. Úgy szerettem volna repülni...De azt sem tudtam akkor még. Hiába no! Fiatal, tapasztalatlan suhanc voltam akkoriban!

(itt halkan megjegyzem, hogy ha valakinek van valahol egy eldugott fotója arról a bizonyos "Obsziról" és az antennatoronyról, azt bizony örömmel Venném, és ide fel is tenném hogy mindenki láthassa, és okuljon belőle!)

O.M.SZ.

Most nem az általánosan ismert Országos Mentő Szolgálatról lesz szó. Pedig a címbeli rövidítés sok esetben inkább arra enged következtetni. Én most szeretett, és soha meg nem tagadott munkahelyemről emlékezem. Persze csak vázlatosan, nagy vonalakban, mert hiszen ki tudna részletekbe menni egy ilyen témában anélkül, hogy végül egy regény ne kerekedne ki a megemlékezésből? (Az meg ugye milyen megterhelő lehet, hogy állandóan író-olvasó találkozókra hívják az embert, és olyan dolgokat kérdeznek amik konkrétumok, de az író már régen nem is emlékszik rá?)

Szóval: Első találkozásom az Országos Meteorológiai Szolgálattal valamikor a hatvanas évek végén Siófokon történt. Akkoriban a testvérem az egyetemmel éppen ott töltötte nyári gyakorlatát. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, Eduscho A Szilárdot is ennek a gyakorlatnak köszönheti a nagyérdemű, aki szintén annak a budapesti egyetemnek volt a hallgatója, s lett a Szolgálat elhíresült (majdnem azt írtam: hírhedt) prognosztája, aki eleinte zseniális, később inkább csak "érdekes", végül reklámarc, és magánmeteorológus lett. De ez majd később. Most ott tartok, hogy azon a bizonyos nyári gyakorlaton meglátogattam a nővéremet a siófoki meteorológiai obszervatóriumban. Már a név is varázslatos volt: Obszervatórium. Csak álltam a kapu előtt, és reszkető ujjamat próbáltam a csengő gombján tartani, de nehéz volt egy folyamatos csengetést produkálnom. Aztán belépve a vártnál is komolyabb helyen találtam magam. Persze a tesóm, és évfolyamtársai, mint minden fiatal falka, "életet vittek" a komoly falak közé, de amikor egy úriember (később egyszer mekkorát söröztünk!) körbevezetett, csak tátottam a számat. Mindenfelé komoly arccal dolgozó meteorológusok, mindenféle komoly gépezettel küzdöttek azért, hogy ne érhesse váratlanul a gondtalan balatoni népet egy vihar, hogy ne kerülhessenek veszélybe a vízijárművek... Aztán vannak még halvány emlékeim a strandról, a nővérkém bizonyos évfolyamtársnőiről is,  de a lényeg a SZOLGÁLAT. Egyszerűen elbűvölt. Teltek az évek, s én dolgozó ember lettem. A hűtőiparban építgettem a karrieremet Székesfehérváron. De hogy közelebb kerülhessek menyasszonyomhoz, átigazoltam a békéscsabai MIRELIT-be. Ott aztán kezdhettem előröl mindent, mert természetesen nekik újból bizonyítanom kellett a rátermettségemet. Így lettem ismét kezdő Békéscsabán, ezzel egyetlen hímnemű tagja a 23 fős laboratóriumnak. Erre e korszakra nem szívesen emlékezem. Mert ahol ennyi nő van összezárva egy tefölösszájú férfitanonccal, ott bizony a nők kimutatják a foguk fehérjét, minek eredményeképpen az a bizonyos ifjú kishíján megundorodott a női nemtől, De az igentől mindenesetre majdnem!

Szerencsémre idejében jött a nap amikor döntenem kellett, keresek egy másik munkahelyet, vagy KMK-s leszek. Bármilyen hihetetlen, akkoriban ha valaki három napnál tovább nem rendelkezett munkahellyel, az közveszélyes munkakerülővé vált, s mint ilyent a törvény üldözni, s büntetni rendelte. Bementem tehát a Tanács munkaügyi osztályára, s munkát kerestem.

Ahogy a hosszú listát olvasgattam, megakadt a szemem egy lehetőségen: O.M.Sz. munkatársat keres békéscsabai obszervatóriumába...

Hogy kölcsönkerékpárral úttalan utakon tüdőmet majd kiköpve hogyan találtam a nyugalom e hihetetlen szigetére, azt nehéz lenne leírni. Nem is teszem. Lényeg, hogy ott álltam, és a szívem majd kiugrott a helyéről amikor a "főnök" közölte velem, hogy föl vagyok véve az állásra! Azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy fizetés jár-e érte, de akkor az majdnem teljesen mindegy is lett volna.

 A nap besütött a terem egyik ablakán, s legyek röpködtek az íróasztal fölött. A szolgálatos kolléga egy hatalmas naplóval kilapított egyet, majd hátranézett, és végigmért.

- Most már megnyugodhatsz. - mondta - ülj le, fújd ki magad kolléga úr. - Aztán sakkozni tudsz.e?

Hát perszehogypersze! Mindent tudtam én akkor, csak nehogy fölösleges legyek. Később aztán kiderült, hogy tudok. Lajos barátom nagy megnyugvására, mert legnagyobb bánatára a többi kolléga csak a lépéseket ismerte, azt is elég érdekesen alkalmazta.

Sosem felejtem el, amikor este hazamentem, a szobámba érve eldobtam mindent a kezemből, az ágyamra dőltem, és a plafonnak újságoltam kipirult arccal: A METEOROLÓGIÁNÁL DOLGOZOM!

Ami persze erős túlzás volt akkor még, de olyan jól hangzott...

Folytköv.

Kérdések

Hány életet kellene élni, 

hogy mindenre fussa időmből,

hogy ne kelljen azért félni:

valamire nem lesz már elég.

Hogyan bírjam ésszel, szívvel,  és bírjam erőből 

mint hegymászó  kinek ott a csúcs útja delén 

de hosszú még az út vissza

mire az alaptáborhoz leér.

Hány életet kellene élni, 

hogy időm beosztva szerethessem mind

ki a szívemnek kedves, és ölelésre vár,

hogy ne menjek el végleg addig

míg valaki e szeretetsorban áll?

Hány életet kellene élni,

hogy túl a csúcson is lábamon megálljak

s a hóval temetett alaptáborra lelve

ott még életet találjak?

Hány életet kellene élni?

Hány életet?

Kellene élni...

Kirúgni a kölköket időben!

Amikor a kicsimókus felcseperedett, nem fért el a fészekben a tesóival, Így történt, hogy egy új kéglit foglalt magának, ahová anyamókus eleinte járt táplálni kicsinyét. De mára féltékennyé tette a tudat, hogy a büdös kölöknek olyan luxuslakása van máris ami neki sosem jutott osztályvigyázz, vagyis részül. Ezért magára hagyta a gyereket. Ezzel önállóvá is tette azonnal. Na ezt a hozzáállást kellene sok sorstársunknak eltanulni mókusnénitől! Nem ülne az a rengeteg harmincas "kicsimókus" anya szoknyája szélén!

Sörvirsli

Reggel már arra ébredtem, hogy az utcán az ablakom alatt elvonult egy rezesbanda, és nagyban gyakorolta a repertoárt. Munkásdalok, indulók recsegtek, a madarak ijedten röppentek fel a szemközti ház tetejére, és onnan nézegettek lefelé kíváncsian, hogy ugyan mi ütött ma az emberekbe?

Azok meg mint felbolydult méhkas, mindenfelé kirajzottak házaikból, és egyirányba indultak. A nagy gyülekezőhelyre. Ott aztán hangos zsibongással csoportokká szerveződtek. Ez volt az a nap, amikor az ég is hagyományosan minden évben "beleadott apait-anyait" és harminc fok fölé zavarta a hőmérők higanyszálát. Az emberek mit sem törődve a kánikulával, egyre izgatottabban várták az ünnepi felvonulás kezdetét. Egymást figyelték, s eközben sokan már arról is megfeledkeztek, hogy a mai, egy "kötelező ünnep". Lassan átvették a felfokozott hangulatot, és fokozódó jókedvvel toporogtak a folyamatosan gyarapodó tömegben. Munkahelyek szerint gyülekeztek. Valaki ott elöl tudta a forgatókönyvet, és ő rendezte őket kijelölt helyeikre. Aztán felharsant a a zene. A "hangosból" dőlt a muzsika, és a lelkesítő szövegek. Akármerre jártam a városban, mindenütt egyformán hallatszott, hogy kik vonulnak éppen a tribün előtt. A hangos mindenről jólinformált volt. Tudta az üzem adatait, teljesítményüket, azt, hogy hogy állnak éppen az ötéves terv megvalósításával, név szerint említette a legjobbakat, majd egy kis zene után rátért a következő csoport méltatására.  Mire a tribün elé értek az emberek, mindenki beleélte magát a nemzetépítő munka hasznosságába. Büszkén húzták ki magukat, hadd lássa az érdeklődő tömeg, hogy itt bizony nem akárkik, hanem a szocializmust teljes odaadással építők vonulnak. És minden vonuló csapatnak voltak meglepetései a nézők számára. A tribünön álló városvezetők, pártvezetők, és sztahanovista kitüntetettek feldíszített teherautókból felröppenő galambcsapatokat, négyméteres munkásbábukat láthattak munkát imitálva hatalmas papírmasé üllőiken, vagy csak egyszerűen a munkájukra büszke boldog embereket, akik szinte már a szájukban érezték a sör, és a virsli ízét, amit a tribün mögötti téren osztogattak munkahelyek szerint a vonulóknak. Mert ez volt a csali! Mindenki ingyen ehetett, ihatott. Ingyen! Senki nem gondolta át akkor, hogy milyen sokba is kerül neki ez az "ingyen".

Én magam is ott sertepertéltem iskolatársaimmal együtt, vagy szüleim munkahelye körül. Ha lehetett, akkor mindkettejükénél. Büszkén kihúztam magamat, és TUDTAM, hogy MINDENKI az én vadonatúj piros nyakkendőmet bámulja, amit előtte nemsokkal kötöttek nyakamba. A zene harsogott a hangosból, s a felvonulás után egy hatalmas káoszba rendeződött tömegben boldogan vegyültem én is. 

Csak nagysokára kezdett alábbhagyni a majális lendülete. Egyre több "fáradt bácsit" támogatott hazafelé élete párja, akik még ekkor is a mozgalmi dalok, vagy egyebek hatása alatt álltak. Vagy imbolyogtak. S ahogy halkult a zenebona, úgy fogyott a tömeg. Ami utánuk maradt azt úgy lehet egyszerűen nevezni, hogy rendetlenség. Mindenfelé púposra tömött szemetesek, és körülöttük halomban a már helyet nem találó szemét. Mustárnyomokkal, és zsírfoltokkal ékeskedő papírtálcák, kipukkadt lufik, horpadt rúzsfoltos papírpoharak, színes papírszalagok hevertek költői hanyagságban. A nagy ünnep, a munka ünnepe múlóban volt. Az emberek többnyire hazafelé vették az irányt. Mások még beugrottak gyerekeikkel a Vidámparkba, vagy csak egyszerűen leterítettek egy plédet valahol kint a zöldben, és ellazultak.

Lassan a galambok is visszafoglalták élőhelyeiket. Serényen szedegették a morzsákat mindenfelé, és csak egy picit röppentek arrébb ha valaki megzavarta őket.

Ma is érzem annak a virslinek az ízét a számban. És a hozzá kapott "nagymálnáét" is. Csak az a piros nyakkendő nincs már sehol. Valahogy elkeveredett ebben a mai összevisszaságban...

Valami van a levegőben

Napok óta érzem. Amikor kilépek a szabad levegőre, már nem az a megszokott nyirkos, hűvös idő van. De nem csak melegebb, szárazabb a levegő. Valahogy olyan nyári, de legalábbis tavaszi hangulata van. Olyan kellemes. Madárhangok, virágillat, nyüzsgés, vidámság.

És nem tudom ki hogy van vele, de a nők! Olyan szépek lettek egyszerre!!!

De még a galambok is beindultak...

Tavasz ez a javából!

Forced stop

Tegnap ahogy jöttem hazafelé az úton, az egyik ház előtt egy virágbaborult csoda miatt görcsölt rá a lábam a fékre. Nem bírtam magammal. Kiszálltam, lefotóztam a telefonommal. Vesztemre a háziak éppen akkor faroltak be az udvarba, így hatalmas mosolyok között elmesélték, hogy nem kell ezt szégyellni, naponta többen is így járnak amikor megpillantják ezt a bokrot. Amikor a neve után érdeklődtem, azt mondták ők már csak úgy hívják: Kényszermegálló.
Valóban találó név.

Erőss Zsolt

Pipulka álmát olvasva böffent fel bennem a gondolat: Nem szeretem Erőss Zsoltot!
Bár halottról vagy jót, vagy semmit - tartja a mondás, mivel szemlátomást ott él az emberek emlékezetében, hát nem tekintem halottnak. Csak tudatosan felelőtlennek, olyannak aki erre a végzetre készült akarattal. Minden megnyilvánulása ezt támasztja alá. Kicsit olyan mint a szintén érdemtelenül példaképpé vált Petőfi, az "ott essem el én a harc mezején" óhajával, és jelen tudásunk szerint amint kiderült, hogy nem képes hőssé válni, inkább vállalta az orosz hadifogságot, mint a gyávaságtudatot. Tudom, ezzel a véleményemmel sokakat magamra haragítok, de inkább teszem, mint hazudjak valami szépet, amikor ez a meggyőződésem.
Zsoltnál ugyanez volt a helyzet. Ő nem azért mászta meg a hegyeket "mert az ott van", hanem pénzkereső munkának tartotta a hegymászást. Mi több, egy alkalommal azt is nyilatkozta, hogy vagy elsőként kell megmászni a nagy hegyet (erről ugye lemaradt) vagy meg kell halni rajta,, ha az ember híressé akar válni. Tudatosan kereste az elhíresülés "egyéb" lehetőségeit. Amikor KÉRTE a lába amputálását, akkor sem az volt a fontos, hogy minél tovább maradhasson együtt családjával (direkt nem szeretteit írtam, mert aki szereti a családját, az nem hagyja őket így cserben) hanem a még nagyobb hírverése az ő különös (különc) dolgainak.
Azon viszont csodálkozom, hogy Ti, akik a mai napig hősként tisztelitek, akik csodáljátok "bátorságáért, férfiasságáért stb" azt hogyan tudtátok neki megbocsájtani, sőt egyenesen elfelejteni, hogy a saját céljainak érdekében nem csak kockára tett, de FEL IS ÁLDOZOTT TUDATOSAN egy fiatal életet, kihasználva annak naivságát. Belekényszerítette a halálba. (Ti emlékeztek még a nevére? Egyáltalán a halálára?)
Nem baj!
Ti csak szeressétek Erőss Zsoltot!
De bocsássátok meg nekem, ha én nem tudom!

Hűtőszekrény, avagy a dolgok rendje másképpen

Tegnap délután megjött a szállító. Hozta az új hűtőt. Előre bejelentette magát pontos időpontra telefonon, és pontosan is érkezett. Kis kétkerekű taligáján betolta a "jégszekrényt" a konyhába, majd türelmesen elmagyarázta, hogy ezt csak késő este, de lehetőleg inkább csak reggel lehet beüzemelni, mert a kompresszorban az olaj... Csak álltam, hallgattam, és arra a kb. negyven hűtőre gondoltam amit életem folyamán már beüzemeltem. De nem szóltam közbe. Olyan precízen, kedvesen magyarázott. Hagytam. Aztán amikor már mindent elmondott, megkérdeztem, hogy mi lesz a régivel ami sosem áll le, csak hűt, csak hűt, dolgozik eszement módon mint egy sztahanovista brigád. Olyan természetességgel mondta, hogy holnap délben érte jön, és elviszi ha már emez működik, hogy az már megható volt. Ennyi figyelmesség egy szállítótól! Nem ezen szocializálódtam. Láttam, nem is érti, hogy én mit nem értek, de hamar megnyugtattam, hogy így rendben lesz a dolog. Azért még megjegyezte, hogy ez egy fuvarnak számít majd... :-)

Most a régi frigó kint áll a nyúlketrec mellett, és várja a sorsát én meg hallgatom, hogy miért nem duruzsol állandóan az új. Már úgy megszoktam.

(A kép csak illusztráció)

Egyszerűen nem is értem!

Mostanában döbbenten figyelem az időjárás-előrejelzéseket. Fantasztikus, hogy milyen pontosak! Már egy hétre előre, óramű pontossággal megmondják, hogy mikor milyen idő LESZ! Amikor még jómagam is a meteorológusok keze alá dolgoztam, valahogy semmi nem stimmelt. Akkoriban csak az járta: "... idő VÁRHATÓ" Igen. Várni pedig a Mikulást is lehet nyáron, de icipici a valószínűsége, hogy el is jön. Most meg így: "...idő LESZ!" És lőn!
(vagy igen, vagy nem :-) ) Bár manapság már sokkal inkább igen, mint nem.
Nagyon remélem, hogy ez a nagyrányú pontosság nincs összefüggésben az én egykori távozásommal a cégből!
Reményhal...

Testvérek egymás mellett.

A másik csak egy Jaguár

Hogyan biztosítunk egy egészséges őrültségi szintet:

(egy, azaz két barátomnál olvastam. Ebédidőben, a kocsim tetején ülve...)

1. Ebédidőben ülj a kocsid tetején napszemüvegben, és egy hajszárítóval célozz az elhaladó kocsikra.     Figyeld meg, hogy lelassulnak-e.
2. Hívd saját magadat a hangszórón. Ne változtasd el a hangodat.
3. Ahányszor valaki megkér valamire, kérdezd meg, hogy kér-e hozzá sült krumplit.
4. Tedd a szemetesvödrödet az íróasztalodra, és írd ki rá, hogy bejövő posta.
5. Tegyél koffeinmentes kávét a kávéfőzőbe 3 hétig. Ha már mindenki kigyógyul a koffeinfüggőségből, tegyél bele újra rendes kávét.
6. Az összes csekkednek a "megjegyzés" részébe írd be, hogy "szexuális szolgáltatásokért".
7. Minden mondatodat úgy fejezd be, hogy "a próféta prédikációja szerint".
8. Ne hasznalj ekezeteket.
9. Amilyen gyakran csak lehet, szökdécselj járás helyett.
10. Kérdezz meg embereket, hogy milyen neműek.
11. A drive-through ablaknál jegyezd meg, hogy a rendelés elvitelre lesz.
12. Az operában énekelj együtt a darabbal.
13. Menj el egy versmondó estre, és kérdezd meg hogy a versek miért nem rímelnek.
14. Tegyél szúnyoghálót az íróasztalod köré, és játsszál egy dzsungel hangokat tartalmazó relaxációs      kazettát egész nap.
15. Öt nappal korábban mondd a barátaidnak, hogy sajnos nem tudsz majd menni a bulijukra, mert nem  vagy olyan hangulatban.
16. Amikor a pénz kijön a bank-automatából, kezdjél kiabálni, hogy nyertem! Nyertem! Már harmadszor  ezen a héten!!!!!"
17. Amikor kifelé mész az állatkertből, kezdjél a parkoló felé rohanni és ordítani: "fussatok!!!                  Kiszabadultak!!!"
18. Vacsora közben mondd azt a gyerekeidnek, hogy "a rossz gazdasági helyzet miatt egyikőtöktől meg  kell válnunk.

Kirakatok, és utcakép a korabeli Amerikából.

Kavics

Barátaim ma hazamentek Bajorhonba. Persze nyughatatlanok lévén holnap már tovább is állnak, de addig kipihenik a fáradalmakat. Hat nap alatt több mint ezer mérföld. Titanic múzeumtól az "Erica" vidékig, az óceán partjától Dublinig bejártuk ungot,és berket keresztül-kasul.
És ahogy megígértem leszaladtunk óceáni kavicsot fotózni Kavicsnak, Erica tengert Pipulkának  stb. stb. Most végeztem a nagymosással. Eszem a "maradékokat". És boldog vagyok. Ez a hét gyönyörű volt. Még a nap is végig tündökölt.

Ez a mocsári rekettye. Itt mindenhol virít, és eszméletlen illata van.

A kavicsok...

Partszakasz

Hangamező amíg a szem ellát. Sajnos még nem virágzik...

Ulster American Folk Park

A falu szája

Egyik délelőtt, huszonnégy órás szolgálatból tértem haza a faluba. Leszállok a buszról, s elém toppan "Vinklimama", akit dereka derékszögéről nevezett el így a nép egyszerű gyermeke: én.
Kötőjéből zsebkendőt húz elő, leteszi kényelmesen maga elé a földre, és a boltban visszakapott pénzecskéjét rendezgeti belé. Közben rám sem nézve megszólít:
- Aztán aztat tudja-é, hogy amíg maga éjjel szorgoskodik a munkahelyén, addig az asszonnyal is bizon szorgoskodik ám az a fiatalember onnan a szomszéd faluból?
   Befelé szélesen elvigyorodok, és kibújik belőlem a kisördög ekképpen:
- Tényleeeeg? - karjaimat, és tekintetemet az égre emelem, és folytatom: - Ó végre már! El sem tudja képzelni kedves néném, hogy mióta könyörgök már neki,  hogy ne öregedjen meg úgy,  hogy soha nem próbálta ki a szerelmet rajtam kívül mással is!
  Vinklimama félrehajtott fejjel pillant fel rám, tekinetében ott vibrál a kérdés: "Normális ez?" De nem kímélem, folytatom.
- Mert ugye nem is normális, hogy egy garázsba mindig csak egy kocsi tolasson? Vagy magának is csak egy udvarlója volt annak idején?
   Vinklimama sóhajt egyet, ("Na ezzel se megyek semmire") aztán azt mondja:
- Hej ha tudná, fosztáskor hogy eltángáltak bennőnket a legények a csuhéjban! - De észbekap, hogy nem erről akart velem társalogni. Elhallgat, zsebkendőjét a szoknyakorcba rejti, majd botjára támaszkodva elindul hazafelé. Pár lépés után megáll, lassan hátrafordul, és csak annyit hallok:
- Na maga is egy szép firma monhatom! - és elbandukol.
Soha többé nem pletykál rólunk "gyüttmentekről" a falu.
Nem érdemes... :-)

Szép

Mi a szépség? Mi az ami csak úgy egyszerűen a gyönyörűség érzését adja az embernek már a látványával is? Mi az, hogy valami "nem hasznos" csak szép?

Sok van mi csodálatos, ...de a virágoknál csak kevés dolog csodálatosabb. Csakhogy azokról nem illik nyilvánosan okfejteni. :-)

Avagy ahogy a nagy költő mondta egyszer illuminált állapotában, aztán ezt jól félreértette az utókor. Így lett ő a nagy meg-nemértett költő.

Szóval:     "Letépem ezt a hagymaszárat..."

Barátok

Nagy nap lesz a holnap!
Jönnek a barátaim. Hosszas készülődés után végre holnap érkeznek. Idegen országból, komplett kis család. Néhány napig zajos lesz a ház. Hála Istennek. Már kezdtem unni a nagy csendet. A hétvégenkénti gyermekzsivaj is mélyen alatta marad a kívánalmaimnak. Na most remélem a dolognak ez a része kifogástalan lesz.   Na megyek is, mert még sok elintéznivalóm van addig. Aztán holnap irány Dublin, értük a repülőtérre!
Csak már ott tartanánk!
(Még a nap is kisütött a hírre)

Kéretlen reklám

Milyen az má', hogy egy program kéretlenül azzal a szöveggel tolakodik elém, hogy " ... ha nem akarod, hogy a kormány emberei lássák jelenlétedet a világhálón..."?
Milyen milyen? Há' gyanús...

Reklámvírus

Én kis balga egy blogger társam oldalán több "linket" láttam, és egyre rákattintottam. Nos nem kellett volna! Nektek sem ajánlom, hogy az én írásaimban található kettős vonallal aláhúzott kék linkjellegű szavakra piszkáljatok, mert azzal a Ti gégeteken is eredmésesen telepítitek ezt a dögöt. A kiírtásához nagy segítséget nyújt, ha a keresőbe beírjátok: "reklámvírus írtása" Több lehetőséget is ajánl. Olvassátok el figyelmesen. És kérlek Benneteket, hogy ha valaki (gépe) tőlem, ill. a blogomtól megfertőződött, akkor az bocsásson meg nekem! Mint ahogy én is megbocsátok az ellenem vétkezőknek...

Szivárvány

 Ez valahogy nekem mindig valami jobb eljövetelét vetíti előre. Azt mondják, csak annak hoz szerencsét aki átmegy alatta. De ez mint tudjuk lehetetlen. Tehát a mondás szerint az egész világon csak szerencsétlen alakok élnek. Vagy pont arról beszél, hogy akik már nem élnek? (...) Na ezt a teóriát is feldolgozta már jónéhány prófécia. Aztán mi lett belőle? Szkeptikus hozzáállás szerint, még senki nem jött onnan vissza, hogy elmesélje a tapasztalatait. Bizonyos vallások szerint meg már mindannyian jártunk ott.

Nem kellene végre itt a földön is megteremtenünk azt a "szerencsét" amire mindenki olyannyira vágyik? 

Nos a szivárvány adott hozzá. "Nyitva van az aranykapu..."

De ki az az "Árvány"?

Nem mese ez Gyermek!

Elment egyszer egy ember egy helyre, mely helyen rengetegen legeltek. E meseteremtette ember (nem Benedek Elek) szerette ezt. De nem emberek legeltek e helyen. Ezeknek nem kellettek lebernyegek melyek elrejtenek embertesteket, ezek elveve rendelkeztek e nemes (nemez) lebernyegekkel. Ettek. Legeltek. Mentek, ettek. Ettek, mentek egy keveset. Eezeregy hete ez ment.  Mentek, ettek de tele egyszer sem lettek. Ezzel nem. De egy este letelepedtek. Meseteremtette ember felemelkedett:
- Gyertek lebernyegesek! Tegyetek nekemkedves jeleket!  - És szeme elkerekedett, mert ezek reggel felkeltek, felkerekedtek, s bementek egy telepre, s letettek egy-egy jelet melyek nem egyenesen de keresztben lettek lefestve. E jelek nemes jellemeket rejtettek. E jellemek nem mentek bele elvtelen szervezetekbe. Nem ettek meszet! De e jelekkel sem lett rend teremtve.  Lebernyegesek rendet nem teremthettek. Nem lettek ehhez elegen. Mentek, ettek, legeltek. Egyebet nem tehettek.
De nem felejtenek!

Nyájasan

A nyáj számlálása mindig nagyon fontos feladat. Jó tudni, hogy mielőtt egy új legelőre hajtjuk az állatokat, mennyi van, és milyen állapotban vannak. Ezért aztán a juhászok egy szűk átjárón keresztül hajtják a birkákat ahol kényelmesen szemügyre lehet őket venni. Történt egyszer, hogy a gazda kijelentette, hogy a fehér bárányok legeltetéséért sokkal több bért ad mint a feketékért. A következő számlálásnál ez lett az alapja a feladatnak. Egyik juhászunk azonnal kitalálta a kettős számlálást. Egyik kapun csak a feketéket, másikon csak a fehéreket terelik át, így a gazda a dombtetőről majd látja, hogy melyikből van több, és nekik is könnyebb dolguk lesz. Így is történt. Megépítették az elkülönítőt. A feketéket egyenesen áthajtották a kapun, míg a fehéreknek kicsit magasabban még egy kapun át kellett haladniuk. A gazda csak ezt, a magasabban felállított kaput látta a dombtetőről, és nagy megnyugvással vette tudomásul, hogy a fehérek legalább kétharmados többségben vannak a feketékhez képest. Voltak külső szemlélői is a számlálásnak. Ők egy kicsit kételkedtek az eredményben, ezért minden feketebárányt megkérdeztek, hogy beveszik-e ezt a mesét. Mire minden esetben csak azt hallották:
- Beee. Beee.
De a nyáj számlálása ugye mindig nagyon fontos feladat. Ezzel legitimizálhatja a juhász, hogy mekkorabarominagyonnagy szükség van rá.

Boldogok

Állok az ablak előtt, és a szomszéd kamratetőn billegető madárkákat bámulom. Hihetetlen kedves látvány ahogy a hím udvarol a tojónak. Az meg persze kelleti magát rendesen, csőrében egy szalmaszáldarabkával fel, s alá vonul a tetőn a gerinctől a kémény melletti kis zugig, és vissza, Mindezt órákon át. Mintegy kijelölve az utat a hímnek, hogy hol lesz majd a fészek, hová várja majd szeretettel a sok (5-6) éhes csőr a rengeteg ennivalót. Szerencsétlen hím meg teljesen átszellemülve követi mindenhová "kedvesét". Ők még tudják mi a rend. És jól is van ez így, hiszen enélkül hova lenne a világ? Hogy maradnának fenn ha egyszercsak a tojó kezdene hímként viselkedni, s a hím futna előtte magát kelletve? Jól van ez így, hogy a tojó dirigál, és a hím közben hatalmasnak, ellenállhatatlannak, erősnek, és vonzóan okosnak képzelheti önmagát!
Hát igen! Ez a világ rendje. És nem csak barázdabillegetőéknél.
Én meg csak bámulom őket, és egyre mélyebben kutatok az emlékezetemben. Egyre határozottabban látom magam előtt Kedvesemet. Talán még a szalmaszálat is...
Aztán jókat vigyorgok egykori (és mai) önmagamon.

Korai demencia

Egy barátommal beszélgetve került szóba a dolog. Meséli, hogy mostanában egyszer előfordult vele, hogy hirtelen nem tudta, hogy éppen hol van, és hová tart. Arra sem volt magyarázata, hogy hogyan került oda. Csak azt tudta, hogy ment valahová. És csak állt egyhelyben egy darabig, mire lassanként kezdte felismerni a helyet. - Á! Az ott a feljárás a villamoshoz! Az meg ott a pékség... - és lassan eszébejutott minden. Kifújta magát, és ment a dolgára. Haza éppen, mert hiszen ez az "ismeretlen" hely pár percre volt az otthonától. Naponta járt arra.
Elgondolkodtató a dolog. Mert hiszen ezek a tünetek bármire visszavezethetők. Lehet egy pillanatnyi vércukorszint hanyatlás, vagy egy más betegség a háttérben. De valóban, hatvan fölött már akár a korai demenciára utaló jel is lehet. Olyan egyszerű lenne most elviccelni a dolgot, hogy: "A korai demencia az hajnal négytől négy óra öt percig tart csak, és általában észre sem vesszük álmunkban. Legalábbis nem emlékszünk rá." Vagy hogy: "Nézd már! Most született pár perce, és már azt sem tudja miért jött a világra!" De sajnos ez a dolog nem olyan egyszerű. Mindenkinek vannak a családban, esetleg a baráti körében olyan idős emberek akiknek a viselkedése egyszer csak megváltozott. Jellemváltozásnak látszik a dolog. Hirtelen érzelmesekké váltak, vagy éppen keményedtek. Nehezen jutnak eszükbe bizonyos egyszerű szavak. (nekem hatvan éve van ez :-) ) "Itt van a nyelvem hegyén!" Megváltozik az írásuk, sőt egyáltalán nem akarnak írni. Nehezen olvasnak. Pedig jó a szemük. Beszélgetésük során nehezen váltanak témát. Mindig visszatérnek ahhoz amit pár perccel azelőtt már hatodszor meséltek el. Általában a rövidtávú memória sérül. Mindenképpen orvosi kivizsgálás szükséges. Amire persze csak trükkökkel lehet elvinni az érintettet, hiszen éppen az a problémája, hogy nem tudatosul benne a betegség megléte. "Nincs nekem semmi bajom! Nem vagyok én hülye! Persze nincs két egyforma eset, így a szakember felkeresése elengedhetetlen. Jó hír, hogy sok esetben van orvosi segítség. Néha visszafordítható, de általában legalábbis lelassítható a folyamat. Megelőzésnek mindenképpen ajánlaható az intenzív szellemi tevékenység. Azok akik idős korukban is pl. nyelvet tanulnak, sokkal kevésbé érintettek...
Hogy miben is?
Nem is tudom.
Elfelejtettem. Pedig itt van a nyelvem hegyén!
Egy barátommal beszélgetve került szóba a dolog. Meséli, hogy mostanában egyszer előfordult vele, hogy hirtelen nem tudta...

Ne hidd el fiam...

Ne hidd el fiam, hogy az öregség szép! Akárki mondta, az hazudott. Legjobb esetben is nem tudta mit beszél. Mert az élet valóban szép. Amíg az embernek egészsége van. Amíg a családja körében él. Amíg a szerettei élnek. De mitől volna szép az élet amikor szép sorban kihalnak mellőlem a barátok, a rokonok? Amíg édesanyám élt, sosem volt egyedül. És én sem. A szüleimmel éltünk. Nem belőlük, mint ahogy mostanában az a rengeteg életerős neveletlen kölyök teszi, hanem együtt velük. Fontos volt a család. Mindenkinek megvolt benne a szerepe, fontossága. Tisztelete, becsülete volt az öregeknek. Nem szánalomból szerettük őket. Mindent nekik köszönhettünk. Egész életükben értünk éltek. Mint ahogy mi is tiértetek. Aztán minden megváltozott.

Először a fizetések lettek olyan kicsik, hogy az asszonyoknak is munkába, kereső munkába kellett állniuk. Ezután ketten keresték meg azt a pénzt amit békeidőben a férfi egyedül. Itt már borult a rend. Mert hirtelen átalakultak a feladatok. Minden összekeveredett. Más lett a fontos. És a két keresőnek is egyre többet kellett dolgoznia azért a kis pénzért. Egyre többet voltak távol a családtól. Aztán a lakások. Az is keletről gyűrűzött be hozzánk. Az addig többgenerációs családok kényszerűen szétköltöztek. Eleinte muszájból, aztán megszokásból. Így lett a nagycsaládból először kiscsalád, majd a sok csonka család. Mert a megcsonkított családok sehogy sem tudták betölteni a feladatukat. Egyre több, és több hiányosság került napvilágra. Hiányzott az öregek jelenléte, akik azelőtt nem csak példamutatásukkal, de személyes segítségükkel is aktívan résztvettek a közösségben. A fiatalok hajtották a pénzt, a gyerekek kulccsal a nyakukban az utcákon éltek mindenféle ellenőrzés nélkül. Nagyon sokan elkallódtak. És az öregeknek is hiányzott a család. Egyre többet voltak "csak" magukban. Aztán egyedül. És ha az egyedülmaradtak már nem tudták ellátni magukat, akkor jött az öregek otthona. Jobb esetekben. Vagy még az sem. Nem jó egyedül. Néha belegondolok. Régen mindig sokan jártak hozzánk. Nagy volt a família, nagy volt a baráti kör. Aztán elapadt lassan. Mára csak a ritka telefonos, vagy internetes kapcsolattartás maradt meg. Bár a hozzám hasonló öregek az utóbbit nem nagyon használják, így nekem ez sem ad teljes örömöt. Sosem hittem volna, hogy így egyedül maradok. Persze! A lányom naponta törődik velem. Meg a vőm is. Nagyon szeretem őket. És jönnek néha az unokák, dédunokák is. Olyan szépek, és okosak! Szerencsés vagyok velük. Szeretnek idejönni. De estére mind hazamennek. Csak én maradok. Huszonnégy éve nem szólíthatom édesanyámat. Sok éve lettem özvegy. Senki nem becéz azóta. 

Mindenem megvan. De tényleg! Olyan szerencsés vagyok, hogy a nyugdíjam is szépen emelkedett azóta mióta olyan régen nyugdíjba mentem. Mert tudod, ez matematika. A kisnyugdíj két százaléka kisebb mint a nagobb nyugdíj kétszázaléka. Tudod. Amivel emelnek néha. És ez az olló csak nyílik amíg élek. Sajnálom azokat akik most mennek nyugdíjba. Igazságtalan velük az élet. 

Az élet valóban szép. Olyan szép a világ! Ha kimegyek a kertbe, talán még sosem volt ilyen szép. Az a rengeteg virág! A gyümölcsfák is tömve virággal. Minden zsong, él, mozog. Csak kiülök a hintaágyra, és csodálom a friss fű közül kikandikáló rengeteg százszorszépet, a sok nárciszt, és büszke vagyok amikor az utcán megáll egy-egy járókelő, és megcsodálja mindezt. Igen! Az élet szép. És élni is nagyon szép, és jó. De egyedül semminek nem úgy örül az ember... És valljuk be: egy nappal sem leszek már fiatalabb. Eddig is tudtam ezt, de mára már érzem is. A kapát egy kézzel is elbírom még. A másikkal a botomra támaszkodom közben. De az ásóra lépni is kellene. Képzeld csak el! Igen! És mulass rajta! Nem panasznak szántam. Hiszen van segítségem mindenre. Olyan jók az emberek! És én meg is fizetem ezért őket...

Nem is volna semmi baj, ha csak húsz évvel fiatalabb volnék. De nem vagyok. Sok ez a kilencvenegy év. 

Aki azt mondta, hogy szép az öregség, az valószínűleg egy kalandos képzeletű, optimista fiatal lélek volt. Most lépzeld csak el! Hányan vannak sokkal rosszabb állapotban fiatalon is mint én? Mégis azt mondom, hogy nem mondott igazat. Vagy legalábbis tévedett.

Ne hidd el neki!

Na megyek, mert azt a kis borsót meg kell még igazítanom. Egy hete vetettem el. Nem tudom mi túrta össze, talán a földikutya. Vagy az arra vadászó róka. 

Mindegy. 

Megigazítom, aztán lepihenek egy kicsit. Este megint ideülök a géphez...

Szép nap a mai

Hétágra süt a nap.
Az alaphangulatot megadja a mosógép zümmögése. A sülő kenyér illata pedig csak még jobban felcsavarja a potmétereimet miközben a Skype-on "kocsisteri"-vel beszélgetek. Jók ezek a technikai lehetőségek! Ma pl úgy váltottam bankot, hogy mindent itthonról intéztem. A régi bankba is csak azért mentem be, hogy személyesen tegyem le nekik a "köszönőlevelemet".
De azért a napsütés visz mindent...

Annyira visz, hogy engem is levitt az óceán partjára ismét. Csodás idő volt, az emberek lovagoltak, fürödtek, szörföztek, napoztak. Hazafelé megálltunk egy tóparti csónakkikötőnél naplementét nézni.
Ez egy szép nap volt megint.

Kérdőjel

Igazán érdekel, hogy hogyan tud nyomtalanul eltűnni a mai világban egy repülőgép, amikor annak követésére, keresésére olyan rendszerek állnak rendelkezésre, melyek a nap huszonnégy órájában minden tíz cm.-nél nagyobb tárgyat azonosítani tudnak a földgolyón a világűrből.
Senki ne higgye, hogy ez megtörténhet!
Érdekel továbbá, hogy kinek állt érdekében mindez.
Érdekel, hogy a többi nagyhatalom miért hallgat, hiszen ezek a rendszerek egyrészt többszintűek, másrészt átláthatóak. A világ történéseit egyidőben több ilyen rendszer felügyeli, és rögzíti.
Érdekel még az is, hogy mikor derül fény az igazságra.
Érdekel, hogy milyen mesével fognak akkor minket etetni.

Hú de nem szeretem amikor egyesek az egész világot hülyének nézik!

(Ennél már csak azt szeretem kevésbé, amikor hülyét csinálnak belőlünk, és azzal magyarázzák, hogy mi akartuk.)

Sült kolbász salival

- Gábor! Olyan finom "magyarországon" szag van!
- ?
- Pont olyan, mint K.mamánál! De itt máskor is...

Bimbó

Gyermekkoromban volt egy szeretett tanárnénim. Mi csak úgy hívtuk: Székelyévanéni". Így egyben. Talán tudat alatt meg akartuk különböztetni a többi Évanénitől. Ő igazából az én osztályomban nem tanított állandóan, csak ha helyettesíteni kellett. És mivel abban az időben divat volt terhesnek lenni, hát gyakran kellett. És én ennek nagyon örültem. Mai eszemmel tudom, hogy a ritka "igazi", született pedagógusok egyike volt. Az a fajta akinek a kedvéért a tanulók az ég csillagait is lehozták volna. Úgy tanított, hogy az a gyereknek nem munka, hanem szórakozás volt. Pedig ritkán mosolygott, következetesen szigorú volt velünk, és igényeit egy pillanatra sem adta alább ha az a minőség rovására mehetett volna. Nála nem lehetett tudni, hogy mi történik "otthon", nem lehetett tudni, hogy van-e kedvenc tanulója, nála minden óra egyformán izgalmas volt. Magyart tanított. Én pedig jókora diszgráfiámmal a pokol minden kínjával is megszenvedtem volna, csak egyszer rámmosolyogjon. De hát csodákra akkoriban sem voltam képes. Pontosabban csak egy alkalommal.
Székelyévanéninek volt egy kedves mondása. Ha egy tanuló annyira nem értett valamit, hogy az más tanárokat már az őrületbe kergetett volna, akkor ő türelmesen megpróbálta rávezetni a megoldásra, de közben a tanulót úgy nevezte: "Bimbó"...
Máig nem derült ki "hivatalosan", hogy ezt ő a rózsabimbóra értette, aki virít a napsütésben, szikrázik a gyönyörűségtől, de egyéb "haszna" nemigen értékelhető első látásra. Vagy  Bimbóra a tehénre gondolt ilyenkor (én inkább erre tippelek) aki a mezőről hazaérkezve a nagykaput zárva találja. És csak áll előtte csöppenő tőggyel, kifejezéstelen tekintettel, csodára várva.
Amikor egy  alkalommal a tábla előtt azon tanakodtam, hogy azt a hatalmas országot megalázzam-e egy egyszerű pontos "j"-vel, vagy adjam meg neki a tiszteletet, s ezután a "Szovlyetuníót" felvéstem csikorgó krétámmal, az osztályban kitört a röhögés. Székelyévanéni éppen nekem háttal állt. A többieknek magyarázott valamit. Amikor a nevetésre hátranézett, először láttam mosolyt az arcán. Megcirógatta a fejemet, és valami olyasmit mondott, hogy "Bimbónak születni kell. De sebaj! Sok munkával innen is van lehetőség az előrelépésre."
Rákvörös arccal ültem be a padba. És attól a naptól kezdve titokban sokat gyakoroltam. Előbb az írást magát, azután a helyesírást.
És a mai napig hálás szívvel gondolok Székelyévanénire akkori bimbóságomért. Sokat köszönhetek neki.

Jónapot! Aranyrögök a SalmonElla fagyizóból...

1.-
- Jónapot!
- Oszt? Vagy szoroz...
- ???
- Hámer csak úgy Jónapot...
- Jónapot!
- Kívánok! Azt akarom megkérdezni,...
- Jó!
- Ezt meg mire mondta?
- Amire maga kérte.
- Mire kértem én?
- Hát azt se tudja mire kérte?
- Na jónapot!
- Kívánok...
- ???
- Azt is na!



2.-
- Vanília, csokoládé!
- Örvendek!  Én pedig Orbán Gábor.
- Na! Izé! Lesz egy vanília meg egy csokoládé.
- El tetszett már dönteni?
- Mit?
- Hát hogy most vásárlónak tetszik lenni, avagy jövendőmondónak?



3.-
- Napot!
- Kívánok...
- Vanília, csokoládé.
- Lesz?
- Most azt kellett volna mondani?
- Nem. A "kérek" varázsige sokkal a helyzethez illőbb lett volna.
- Maga most baszogat?
- Nem kérem. Én most éppen fagylaltot árulok...

Ma intézkedős napom lesz

Ma bankot kell cserélnem. És ezzel együtt rengeteg dolgot elintéznem. Mindehhez még nem vagyok egészen felépülve. Szerencsére van segítségem, aki szintén egy felet tesz ki éppen, ez a kettő együtt talán egészség lesz ma. És előre is köszönettel tartozom neki, hiszen nélküle el sem indulhatnék...
Szóval munkára fel! (És estére talán ismét teljesértékű internetem is lesz!)

Ez egy ilyen nap.

Belenéztem a tükörbe. Nem kellett volna.

Szakállat igazítottam. Nem kellett volna.

Csöngött a telefon. Felvettem. Nem kellett volna.

Belenyírtam a bajuszomba. Nem kellett volna.

A nyakamat takarítottam amikor megint szólt. 

Felvettem. Nem kellett volna.

Már megint azzal jöttél... Nem kellett volna!

Az egészet reggel szúrtam el amikor felébredtem.

Nem kellett volna.

Mosoly

Sosem értettem, hogyan lehet valaki mindig komoly. Valahogy rosszul van az olyan ember összerakva biztosan. Mert az élet nem arra való, hogy végigkomolykodjuk! Ezt állítom. Csak nézem az emberek arcát. Egyre több a borús, rosszkedvű ember. De még ők is elmosolyogják néha magukat. Ki az unokáját látva, ki azon, ha egy tálca tojással hasraesik valami szerencsétlen kétballábas egy humorhiányos kabaréjelenetben. De sehogy nem értem, hogyan tud életben maradni az, aki a legfinomabb humorra is csak rácsodálkozik. Hiszen ha mindenki nevet, akkor itt valami történt. És néz körül bambán, hogy " Ez most valami vicces volt?" Na nem! A humor nem vicc! Az kérem az igazán komoly dolog! A humor az élet sója. Attól válik emészthetővé ami egyébként könnyen leteperi az embert. Attól válik újra tervezhetővé az élet ha már nagyon kilátástalan volt, attól lesz szimpatikus az aki eddig csak a háttérben bújt meg a félhomályban, attól viseljük el könnyebben saját hibáinkat, betegségeinket is. Egy orvos mondta nekem egyszer, hogy ideális esetben én sosem halok meg, hiszen annyi tartalékom van... Aztán elkomolyodott, és azt mondta: "Ha csak magára nem esik a magasból egy humortalan alak"  Na igen Ez az igazi humor. Ez az " ideális esetben".
Sosem bíztam meg a mosolytalanokban. Azok valahogy bármire képesek lehetnek az álarcuk mögött. Akár gonoszságra is. És ösztönösen szeretem azokat akik örülni tudnak.

Na örömre fel!

Mirákulum!

A Jóisten bizonyosan jókedvében teremtette. Nem unalmában, hanem örömmel. Csak hogy valami jót is teremtsen a sok fölöslegesség után. És lőn! Ha nem lenne, ki kellene találni. De mint említettem: VAN! És így kerek a világ. Olyan ő mint fuldoklónak a levegő, mint a szaharai utazónak a korty víz, mint a zuhanó pilótának az ejtőernyő, mint nekem a józan ész... Sorolhatnám hosszan, de nem teszem. Csak annyit kell róla tudni, hogy ő JUDIT, és a legnagyobb jótéteménye Istennek, hogy Ő van! Mert az a gyakorlat, hogy én ugyebár általában mindent tudok. Aztán amikor kiderül, hogy mégsem egészen mindent, akkor jön Ő. És olyan természetességgel pótolja a hiányosságaimat, hogy az már súrolja a tökéletesség fogalmát! Mert mit tett velem tegnap is? Hát tulajdonképpen semmi különöset, mindössze kezembe tette a gyógyulás zálogát. Mindezt egy palackba zártan, aminek az elejére az volt írva, hogy:

BLOSSOM HILL

SOFT& FRUITY

RED WINE

A hátuljára meg az, hogy California Wine of USA. Ez ugyebár egy borokhoz némiképp értőnek nem azt sugallja, hogy ebben a palackban fogja megtalálni az élet értelmét... Na én balga rögtön le is szóltam (rám jellemző néha modortalan, de mindenképpen meggondolatlan módon) hogy ez nekem túl édes. Rendben! Aki ismeri a borízlésemet, az tudja, hogy miért. Rendesen ellátott a sors eddig a világ legkiválóbb nedűivel. Az édesanyám háztáji badacsonyijától Toscana lejtőinek palackba zárt napsugaráig mindenfélével. Meggondolatlanságomnak az lett a büntetése, hogy amikor este a forró gyógyteámba öntöttem ebből a borból, akkor azonnal el kellett ismernem, hogy egyáltalán nem édes! Hiszen ha az lenne, akkor miért kívánna a nemes itóka még egy „jó kanálnyi” mézet is ráadásul? Aztán jött a második meglepetés. A tüdőm szinte azonnal abbahagyta a „szuttyogást” ami addig abban nyilvánult meg, hogy az egyébként is a szokásosnál szaporább légzéseim kifújó fázisába belenyávogott egy kiscica. Néha nagy. Néha ez a cica hitelesen utánozta egy gőzmozdony füttyét, ami nem a távoli vonatfüstös mezőket juttatta feltétlenül az eszembe, hanem inkább nagyapám töröttnyelű reszelőjének nyikorgását. Na most ez akkor abbamaradt, és volt a boldog, tiszta lélegzetvétel öröme. És Judit nevének felmagasztalása természetesen. Aztán ma reggel első dolgom volt egy újabb adag „mennyei nedű” elkészítése.

Most ott tartok, hogy viaskodok önmagammal, hogy azonnal hívjam föl Juditot, vagy ráér még a dolog, de mindenképpen bocsánatot fogok tőle kérni az elhamarkodott ítéletemért, és köszönetet mondok a palack tartalmáért.

Ez a palack valami olyan folyadékot rejtett magában ami TUD valamit. Hogy mit, annak az eredményét itt olvashatjátok kicsit följebb.

Na töltök is még egy pohárkával!

Szavak embere

Nem vagyok a szavak embere - szoktam mondani félig viccesen - és ezt  bizony komolyan is gondolom. Kénytelen vagyok, hiszen kicsi gyermekkorom óta "üldöz" az az érzés amikor hirtelen akarok kimondani egy szót, de az bennreked. Csak nyögök kínomban, csak legyintek a levegőbe, persze ettől az a bizonyos szó még nem akar kibuggyanni. És ez főleg nevekkel, elnevezésekkel kapcsolatos. Sokkal könnyebb a dolgom ha írok, hiszen így van időm megtalálni. Sőt! Érdekes módon írás közben nagyon ritka ez az érzés. Talán pszichés oka van, talán nem, nem lehet tudni. Bár sokat segít a dolog megértésében annak a tyúktojásnyi cisztának az ismerete amit pár éve találtak a fejemben, amikor egyébkén csak a zsenialitásom okait, és határait akarták vizsgálni, és megérteni, de ezt találták. Amikor az eredményt mutattam a dokinak csak a vállát vonogatta, hogy:

 -  Ok! Van egy ciszta a homloklebenyében. - majd már indulóban megtorpant, visszalépett, kivette a papírt a kezemből, és amikor odáig ért, hogy "tyúktojásnyi"  felkiáltott.

 - Na de ekkora? - Csendesen vigyorogtam, majd megjegyeztem, hogy még kellene kettő, és kész a rántotta...  Egy pillanatig elmélázott ezen, (a dilidokik már csak ilyen mélázósak) aztán vigyorogva közölte velem tudományos véleményét:

- Látom nem veszélyes! - és elmagyarázta, hogy milyen tünetekkel is járhatna itt egy ekkora izé. Ahogy hallgattam, sorra, rendre kezdett megvilágosodni minden amit gyermekkorom óta átéltem. Egyből megértettem például, hogy nekem miért volt olyan nehéz a történelem tanulása, hisz az évszámokkal sosem volt bajom, de a nevekkel! Minden nevet csak úgy tudok máig megjegyezni, hogy valami baromsághoz kötöm. A "Könyves Kálmánt" pl. úgy, hogy a hóna alatt szorongat két hatalmas lexikont és a keresztneve valami közeli családtagoméval azonos. (Édesapám... )  És azt is megértettem, hogy nekem a sors ezt adományként hozta, hiszen így sok dologra hússzorosan kellett koncentrálnom, ezért olyan mélyen bevésődtek az ismeretek a fejembe, hogy onnan kalapács, és véső segítségével sem lehet már eltávolítani azokat. Így aztán érdekes módon, amíg néha a saját nevem kimondása előtt is szünetet kell tartanom, a növények, gombák, felhők tudományos (latin) elnevezése nekem olyan természetes sajátom, mint másnak mondjuk az a szó, hogy asztal. ( Tudjátok: az egy olyan bútordarab, aminek legtöbbször négy lába van, és finom ételek szoktak a tetején gőzölögni...)

Nem vagyok a szavak embere. Ezt már tudom. Pl. amikor idegen nyelven természetes módon értek egy szöveget, s közben nem gondolkodom az egyes szavak értelmén. Mert ha megpróbálnám, nem is maradna időm a további szóözönre. Tehát én a mondanivalók embere vagyok.

És ez nagyon rendben is van így. Ha már egyszer ott van az a fránya tojás ahol más rendes ember a névmemóriáját (is) tartja jobb esetben...

Beteg vagyok

Persze nem halálos, de kellemetlen. Kaptam ajándékba valami vírust, aztán úgy látszik jó tenyésztalaja vagyok neki, mert rendesen elszaporodott bennem. Most a szemem is fáj, a hátam közepe is, orromat fújom örökké, és úgy általában sz@rul érzem magam. (Trollikám! Örülhetsz! Fogott az átkod! :-) )

De azért nem kell kétségbe esni, mert pl. a bankig el tudtam menni ma, tehát nem veszélyes a dolog. (pár nap múlva lehet, hogy azt is bezárják egy időre betegség miatt. Fogjuk ezt föl úgy, hogy fizetség volt részemről a számlacsere miatti bonyodalmakért.) Leginkább az bánt, hogy hoztak nekem egy üveg bort. Itt volt tőlem párszáz méterre, de nem mehettem érte, mert éppen laptopot javítottam megrendelésre, és itt ült a gazdija mellettem végig. Így aztán a forró teámba kénytelen voltam a drága Chiantimat tőteni (Geografic Chianti Colli Sensi 2012 D.O.C.G.) de ez ha nem is segít, arra jó, hogy egy mennyiség után az ember legalább nem törődik a bajával.

Na megyek is nemtörődni!

Hazudik a szemed az a gyönyörű

Hazudik a szemed az a gyönyörű.

Szeretetet  és bizalmat hazudik,

fényt hazudik a tekintetembe,

azt hazudja, hogy még vagyok valaki,

életet hazudik a szívembe, 

gondolatokat, vágyakat az agyamba,

tulajdonképpen jövőt hazudik nekem.

És én mindezt boldogan elhiszem.

Még egy fotó az előzőkhöz

Pihenő a kilátó ponton

Márciusidusamínuszegy

Hasfájósan

 És utána

Na jössz már? 

 Szentszék

 Kálvária

 A csúcson

 Alfa és omega

 Na menjünk!

 Felülnézet esőben

 Tavasz

 Tavasz1

 Senkit ne tévesszen meg a póz! Ez a szék nem árnyékban áll...

 Csúcsra törve

 Kálvária...

 A szél fú, az óceán zúg, a levegőt harapni lehet...

 Ekkora kő volt, mégis elmosta a víz!

 Mondom, hogy ekkora!

 Ekkora?

 Nem is tudom :-)

 Na jó, én akkor megyek!

Most akkor mi van?

 Haha!

 Még mindig haha!

 Nem fáradt még el a kezed?

 " Ma végre jó a kedvem! Ha ha!"

 Most fog megázni!

Sziasztok!

 Repül a nehéz kő...

 Négyszemközt Anyával.

 "Békés egymás mellett állás"

 Na hol az a nagy hullám?

 Az előbb még megvolt...

 Elbújtam egy fa mögé. Nem látsz!

 Mi is! Mi is!