2014. április 17., csütörtök

A falu szája


Egyik délelőtt, huszonnégy órás szolgálatból tértem haza a faluba. Leszállok a buszról, s elém toppan "Vinklimama", akit dereka derékszögéről nevezett el így a nép egyszerű gyermeke: én.
Kötőjéből zsebkendőt húz elő, leteszi kényelmesen maga elé a földre, és a boltban visszakapott pénzecskéjét rendezgeti belé. Közben rám sem nézve megszólít:
- Aztán aztat tudja-é, hogy amíg maga éjjel szorgoskodik a munkahelyén, addig az asszonnyal is bizon szorgoskodik ám az a fiatalember onnan a szomszéd faluból?
   Befelé szélesen elvigyorodok, és kibújik belőlem a kisördög ekképpen:
- Tényleeeeg? - karjaimat, és tekintetemet az égre emelem, és folytatom: - Ó végre már! El sem tudja képzelni kedves néném, hogy mióta könyörgök már neki,  hogy ne öregedjen meg úgy,  hogy soha nem próbálta ki a szerelmet rajtam kívül mással is!
  Vinklimama félrehajtott fejjel pillant fel rám, tekinetében ott vibrál a kérdés: "Normális ez?" De nem kímélem, folytatom.
- Mert ugye nem is normális, hogy egy garázsba mindig csak egy kocsi tolasson? Vagy magának is csak egy udvarlója volt annak idején?
   Vinklimama sóhajt egyet, ("Na ezzel se megyek semmire") aztán azt mondja:
- Hej ha tudná, fosztáskor hogy eltángáltak bennőnket a legények a csuhéjban! - De észbekap, hogy nem erről akart velem társalogni. Elhallgat, zsebkendőjét a szoknyakorcba rejti, majd botjára támaszkodva elindul hazafelé. Pár lépés után megáll, lassan hátrafordul, és csak annyit hallok:
- Na maga is egy szép firma monhatom! - és elbandukol.
Soha többé nem pletykál rólunk "gyüttmentekről" a falu.
Nem érdemes... :-)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése