Annak aki még idetéved néha

Boldogabb új esztendőt kívánok nektek Kedveseim! Hiányoztok! Majd a jövő évben talán visszatér a kedvem az íráshoz is. (Most ahhoz túl sok gondolat kavarog a fejemben.)
Ezt vehetitek akár fenyegetésnek is!
Szeretlek Benneteket!

Az élet nem ilyen egyszerű kisfiam!

Nyár vége volt. Szüretidő. Lassan hazakészülődtünk kis családommal otthonról. Várt minket a munka, várt a tanulás, és ezeket halasztani nem lehet ugyebár.
Már minden csomag a kocsiban, már lelkileg is felkészültünk a hosszú útra. Csak egyvalami volt még hátra. Elbúcsúzni Nagyitól aki akkoriban már többnyire csak az ágyán töltötte Isten napjait.
- Elköszönni jöttem Nagyikám! - léptem be hozzá.
Most valahogy másként várt mint azelőtt. Ahogy ott ült paplanjával a derekát támasztva, ahogy kicsit még görnyedtebb volt mint tegnap, az szívenütött. Hát még a szavai!  Hiszen annyiszor mgtörtént már ez régebben! De most valahogy olyan szomorúan nézett rám.
- Isten veled kisfiam! - suttogta. - Isten veled! Vigyázz magadra! És a családodra is...
Ez olyan véglegesnek hangzott. Még talán fel sem fogtam, de örökre szólt.
-Mi ez a szomorúság Nagyikám?. Nem örökre megyek el!- Vissza fogok jönni!
- Te visszejössz fiam, de én akkor már nem leszek itt.
Könnybelábadt a szemem. Hirtelen meg sem láttam ölelésre tárt erőtlen karjait. Csak arcomon éreztem cirógatását.
- Eleget éltem én. Belefáradtam. Élni csak addig szabad míg haszna van az ember életének. Utána már csak a kín, a gyötrelem marad, és a teher ami szeretteidet nyomja. Ne szomorkdj! Ez az élet rendje!
- De én ezt nem értem! - méltatlankodtam még, hisz reményeimben Nagyi HALHATATLAN, és amikor legközelebb jövök akkor ugyanitt fog ülni, csendesen tűrve mindent. Fájdalmat, odaadó szeretetet, ápolást, és minden egyebet amit lányától, de főként vejétől megkapott.
- Majd megérted! De az élet nem ilyen egyszerű kisfiam!
- És  ki marad akkor nekem? kérdeztem.
- Az édesanyád kisfiam. Az IGAZI.

Kisírt szemmel ültem a kormány mögé. Lányaim talán észre sem vették. Csak a szokatlan csönd tűnhetett fel nekik mert egy idő után énekelni kezdtek anyjukkal.
 Hála nekik érte! Mert a hátralévő utat már sokkal vidámabban tettük meg.
Talán egy hónap múlva szaladt ki a lábam alól a talaj amint az udvaron álltam kezemben a távirattal melyben a szomorú hír érkezett.
Valahogy akkor már nem tudtam sírni. Később a temetésen sem. Csak sokkal utána. Esténként ágyamban. Párnaáztatásnak hívtam magamban.  Amikor Tücsi egy alkalommal rákérdzett, hogy mi ez, akkor tört fel belőlem:
- Az élet nem egyszerű! Nagyi nélkül nem!

És tegnap hivatalosan is megszűnt félárva státuszom.
Félreértés ne essék, nam apám támadt fel!

Kérdés

Egyszer egy barátom nagyon tapintatosan azt kédezte tőlem, hogy nem gondolom-e, hogy otthon kellene már élnem.
Talán olvassa soraimat, tehát itt most megválaszolom:

De. Gondolom. Sőt! Tudom. De nincs lehetőségem rá.
Ennyi.

Én, Earl, és a csaj aki meg fog halni

Ma végre lett volna időm jól kialudni magam.
De belevágtam egy film megnézésébe.
Aztán bele is feledkeztem rendesen.
Próbáltam nézni, de egy idő után nem láttam a könnyektől.
És most minden sokkal KÖNNYebb.
(bocsi)
Fogalmam sem volt, hogy valaha éjjel kettőkor egy szál kisgatyában (vagy nem is tudom, talán anélkül?) ülök majd a TV előtt miközben  lassan a fél életem minden fájdalma lecsordogál az arcomon.
De megtörtént
Meg bizony...

Álom

Hajnal van. Felkelsz és a szokásos reggeli teendőid után indulsz dolgozni.
Ugyanúgy mint máskor. Egyik lépés a másik után. Haladsz. A munkával is.
A nap már javában magasról süti a világot mire felfogod, hogy véget ért egy álom. Próbálod visszarángatni a valóságba. Próbálod egyszer kétszer tízszer aztán folyamatosan de egyre nehezebben megy.
Aztán feladod. A rángatást. Marad a munka. Csak miután azzal végeztél és belezuhansz az otthoni kényelembe, akkor tudatosul benned hogy ez nem álom volt. Csak álomszerű. És most nehéz nélküle a valóság.
Tehát hátradőlsz a fotelben szemeidet behunyva újraélvezed a történteket.
  "A távolságot mint üveggolyót..."
Szóval most golyóra gyűjtök.

Táncba forrva

Egy szajkó leste őket a fenyőfa csúcsáról. Időnként odafüttyentett társainak valamit mintha csak az aktuális pletykát terjesztené. Bámult egy kicsit majd füttyentett aztán megint bámult megint füttyentett. Mintha csak azt mondta volna:
 - Te! Nézd már! Ezek itt mit csinálnak!
De ők erről tudomást sem vettek. Pontossbban semmiről sem vettek tudomást. Táncoltak. Körbe körbe forognak időnként megérintették egymást aztán eltávolodtak majd újra közeledtek és ez a tánc már hosszú percek óta tartott. Először a lány kezdett elfáradni. Lelassította lépteit. Aztán úgy fordult, hogy a fiú ha nagyon akarja, átkarolhassa a derekát. Na több sem kellett annak! Azonnal ráfordult a magát megadó lánmyra, és nagy igyekezettel próbált megfelelni az elvárásoknak. Ebből lett aztán az a jellegzetes lassúzás, amit oly sokan "kutyatánc" néven ismernek.
A madár már rég átadta posztját egy másiknak, aki ugyanúgy sikongatott az ágak között:
- Nézzétek! Nézzétek! Nézzétek a két szégyentelent! Hát ma már bármit lehet itt tenni nyilvánosan? Hát az "embernek" már sehol nem lehet nyugta ezektől? -kántálta, miközben ide-oda röppent az ágak között a jobb kilátás reményében.
De a két szerelmesen annyira elhatalmasodott az érzés, hogy továbbra sem vettek tudomást a kis irigykedőről. Nem létezett nekik semmi. csak a szerelem.
És csak forogtak körbe-körbe, és nem tudták abbahagyni.
Mint a kutyák úgy általában...

Szép volt életem

gúnyám alatt a valóság lakik

titkainkat szívembe zárom

bőröm érintésedre parázslik

ajkaid nedvét kívánom

amint a holnap mába torkollik

úgy leszel folytatásom

azok kiket utánam szeretni fogsz

lesznek halálom

sorsom gyönyöreink feledése

mit nem követ feltámadásom

szép volt életem

mondd milyen lesz halálom?

célok

Soha ne gyötrődjetek hatalmas célokkal! Az élet rengeteg apró dolog látszólag összefüggéstelen halmaza. Olyan ez mint a szeretet.
Élvezzétek!

Dublin

Hajnali utasaim már az égben  szállnak valahol Anglia felett. Rám Dublin mellett egy zöldalma Pihenőben talált a hajnal Sőt a pirkadat. A madarak mint mindig a hajnali szitáló esőben mosdanak. Megirigyeltem őket, kitartottam kezemet a lehúzott ablakon, és megmostam arcomat.  legalább az frissüljön ha gondolataim már nem. Sűrű volt az elmúlt négy nap. Most itt ülök az autóban és azon gondolkodom, hazamenjek e még mielőtt a déli repülőgéphez visszajövök vagy várjam meg itt újabb utasaimat. Lassan elmondhatom magamról, hogy én már Dublinban élek annyit járok ide.  Pedig az otthonom két óra autóútra van innen. Amíg vezetek ráérek gondolkodni. Túlságosan is ráérek. De arra jöttem rá, hogy nem szabad nekem sokat gondolkodnom. Egyre kevesebb örömömet lelem benne. Hallgatom a madarakat. Az előbb leszállt mellém egy varjú. Dobtam neki egy kis croissant. Sajnáltam hogy a cappuccino semmi módon nem tudok juttatni neki. Aztán az vigasztalt, hogy nem kell őt sajnálni ő már ettől is boldog és különben is ő engem nem sajnál meg soha. Ő a nemzet napszámosa... mondta róla valaki egyszer. Na jó de ezt otthon mondta. Akkor itt ezzel a varjúval most mi a helyzet? Ugyanolyan hontalan mint én. Szabad madár oda repül ahova akar. De sehol se várja senki.
 A francba! 

Olyan az életem mint az élet vize. Csepegős...

Képzeljetek el egy hatalmas tálat. abban kb. úgy háromnegyedig az Életvíz pihen. Valahonnan a magasból születésem óta csepeg belé az utánpótlás. Ami elpárolog lassan, az valami égi felhőben kicsapódik az életösztön kondenzmagjaira. Kezdetben ezek a kis lebegő cseppecskék csak vannak, aztán továbbiakkal ütközve meghíznak, majd e fejlettségük egy bizonyos fokán elkezdenek kihullani a nagy égi felhőből, végül rengeteg megpróbáltatás után (most hadd ne részletezzem ezt) belehullanak a nagy tálba. Hogy az idők folymán ott csökken, vagy emelkedik a szint, az attól függ, hogy hogyan kupeckedek vele. Eleinte nagyon jól ment ez nekem. De mára már egyre kevesebb a befolyásom (érted: belefolyásom :- ) a dolgok menetére.
Mindenesetre egyre nagyszerűbb érzés az amkor egy újabb cseppel gazdagodom. Hngos puttyanással csobban, majd gyönyörű gyűrűket generál, melyek egyre távolodva a központtól, egyre inkább elhalnak, utat engedve ezzel a következő cseppnek. Én pedig egyre boldogabb reménységgel fogadom be ezeket a ritkuló cseppeket életvizembe.
Minden csepp felkavar. Eleinte boldoggá tesz, majd egyre múlik a jelentősége. És akkor jön egy másik...
Ha jön...
Néhány csepp egész életemben kitart. De az újak bizony minél hevesebben csobbantak belém, annál biztosabban bizonytalanodnek el.
- " Istenem! Hová is kerültem? Biztosan ezt akarom én?"
És mint tudjuk minél többet gondolkodunk egy egy döntésünkön, annál biztosabban döntümk végül "NEM"-et
Várom a cseppeket. Egyre nyugodtabban, hisz a "tálam" még szinte tele van...

Még!

Csak hallgatlak rendületlenül, és abban rménykedem, hogy sosem fogy el mondanivalód.
Csak hallgatlak kitartóan, és közben elkalandoznak gondolataim.
Látlak lelki szemeimmel ahogy pőrén állsz egy hűvös helyiségben ahová a hőség elől menekültél, és füledhez szorítod a telefont. Hallom izgalmas suttogásodat, és élvezettel nyugtázom visszafogott kuncogásaidat. Vajon kinek nem kellene ezeket most meghallani? Pedig semmi titkos nincs benne. Hacsak féktelen gondolataim ki nem hallatszanak...
Megfeledkezem magmról, és megfeledkezem arról, hogy ki is vagy Te tulajdonképpen.
És arról is, hogy ki nem is vagyok én már egy ideje...
Te vagy AZ elmulasztott lehetőség. Az amely sosem is volt, de talán lehetett volna. És ha már igen, akkor miért is nem volt ez realitás annak idején?
Csak hallom gyönyörű hangodat miből átsugárzik a csintalanság, s beleborzongok.
Oly kevesen ütötték meg velem ezt a hangot! És ők azok voltak akik mindent jelentettek nekem!
És TUDOM, hogy te is tudod, hogy ez csak egy játék. És pont ettől olyan szép.
Csak hallgatlak, és nem tudok betelni Veled.
Mondj még valamit kérlek!
Csak egy kicsit!
Mééég!

Hátterem (Nem a bálterem)

Van az a mondás, hogy minden sikeres férfi mögött egy erős nő áll.
Hát igen! Bármilyen hihetetlen de nekem így a nagy távolság ellenére is valóságosan is, valamint képletesen is itt vagy a hátteremben!
S ez mindig eszembe is jut azonnal, ha bekapcsolom a laptopomat!

Breki

Bölcsis gondozónő:
 - Máté! Annyit iszol, hogy béka nő a hasadba!
Pár perc múlva az utcán Máté:
- Anya! Hallgasd csak a hasam! Békanő van benne...

Helytelenül

Pehelypaplanomat félredobva mély álomba zuhantam. Valahol messze jártam. Hegyen-völgyön is túl mesebeli világ zsongott körülöttem. Színes madarak daloltak, macskák ugatták a nyávogó kutyákat, a pázsiton juhok tarokkoztak a marhákkal, és minden haragosom mosolygott rám.
Rózsaillat facsarta orromat, majd szétpattant a tüdőm a boldogságtól, s úgy éreztem, hogy minden tökéletes.
Szinte lelkiismeretfurdalásom volt a gondolattól, hogy ezt nem érezheti mindeki.
Pedig nem. Egyszerűen lehetetlen. Fizikailag.
Arra ébredtem, hogy gyönyörű csípőd a párnám, és azon ugye másnak most épp nem jut hely...

Evidenciák

Minden a szereteten vagy annak hiányán múlik.

Evidenciák 3

A gyorséttermek kajáinak kedvelői alacsonyabban hordják a popsijukat az átlagnál.
Vagy azért mert a lábaik rövidebbek,
vagy csak azért mert hatalmas...

Evidenciák 2

A tetováltak sohasem fáznak. ( izompóló)

Evidenciák 1

A buta embereknek MINDIG igaza van!

Ijedtségre semmi okom

Mostanában érdekes dolgokra jöttem rá a rövidtávú memóriám hirhedten megbízhatatlan állapotával kapcsolatban.
Először az tűnt fel, hogy az átlagostól eltérő memorizálási szokásaim nem is annyira különlegesek mint eddig gondoltam. Mivel neveket, nyelveket stb nehezen jegyzek meg, nekem súlyozottan oda kellett figyelnem mindig, hogy ne felejtsem el a fontos dolgokat. Erre "saját" technikát fejlesztettem ki, amiről most tudtam meg, hogy nem a sajátom. Azaz mindenki ezt teszi, csak azzal a különbséggel, hogy míg a normális embereknek ez automatikus folyamat, addig nekem tudatosan kell alkalmaznom a technikákat. Nevek, idegen szavak esetében elég, ha valami baromsághoz kötöm őket, s akkor ez általában segít. Pl. ha valakit Dudásnak hívnak, akkor vagy "Dadus" a hozzákötött dolog, vagy arra gondolok, hogy mekkora csárda kellene, hogy annyian is beférjenek egymás mellé...
Igaz, ennek a technikának megvan az a hátránya, hogy néha csak a hozzákötött baromság jut eszembe a kritikus pillanatban.
Na akkor vagyok bajban. Sebaj!
Más. Ha pl. elindulok az udvarra a kocsihoz valamiért, rengetegszer elfelejtem, hogy miért is indultam. Ezért nálam automatikusan kialakult az a szokás, hogy az ajtóban egy pillanatra megállok, és mégegyszer átgondolom, hogy miért is megyek, és nálam van e minden szükséges eszköz. Ebben az esetben mondjuk a kocsikulcs. Így egyre ritkábban állok a kocsi mellett bután, hogy "Mi a nyavajáért is indultam???"
Ha pl. a boltba megyek bevásárolni, mindegy hány tételt akarok megvenni, az utolsót mindig elfelejtem. Ha két dologért megyek akkor is. Ha százért, akkor kilencvenkilenc eszembejut, egy nem! És mindig csak az utolsó tétel száll el a semmibe. Az utóbbi időben azt teszem ezért, hogy miután minden fontosat összeírtam, hozzáteszek valami fölösleges dolgot a listához utoljára. Aztán amikor állok a boltban a zsebemet kutatva, hogy hová is tettem a listát, akkor minden fontos dolgot vissza tudok idézni. Otthon meg röhögök egyet, hogy cipőfűzőt miért is írtam fel?
Sokáig nem beszéltem erről senkinek, hogy ilyen, és ehhez hasonló rengeteg problémával küszködök, mert azt gondoltam, hogy másnak nincsenek ilyen gondjai. Most azonban elkezdtem a szakirodalommal foglalkozni, és arra jutottam, hogy szakemberek ezeket a dolgokat már régen ismerik. Az agy működésére pl. jellemző, hogy ha az ember valamiért átlép egy köszöböt, akkor a rövidtávú memória töröl egyet, hogy legyen kapacitása az új információk befogadására, ezért csak akkor emlékszik a "régi" dolgokra amikor visszalép az előző helyiségbe. És ebben az a nagyszerű, hogy ez MINDENKINÉL így működik!
Én balga meg már kezdtem elhinni, hogy én vagyok a hülye!
Szóval akkor a frontális lebenyemben tanyázó tyúktojásnyi cisztának ehhez semmi köze?
Huhh!
 Megnyugodtam.

Sinkófa

Mostanában túl sokat hallom a "magyarság" szót emlegetni. Ez mindaddig rendben is van míg nem pejoratív értelemben használják. Mint Pl. Tocsik M nevét az "eltocsikolást". Ugye milyen érdekes? Már szinte teljesen meg is feledkeztünk azokról a kis milliócskákról amit az illető hölgy elsinkófált.
(Sinkófa eredetileg:  Erdészet: "a hegyről lecsúsztatott, kivágott fatörzsek leérkező helyének alját képző fölfelé görbült bükkfa, melyről a lecsúszó fa kiugrik")
Mai értelemben pedig eltulajdonítás.
Kikérem magamnak az "orbánolás" kifejezést, mert nem szeretném, ha a nevem "viktorizálása" miatt még a hátralévő negyven évemben is szégyenkeznem kellene! 
Maradjunk csak a "sinkófa" kifejezésnél, amit egyre inkább kezd felváltani a magyrság szó használata. 
Sajnos. 

Még tizenhét

Mostanában valahogy nem volt kedvem az íráshoz. Talán ez jól is van így, hiszen az emberek alapállapota  inkább ez, minthogy örökké a sorokat rója. Vagy valami ilyesmi.
Ma azonban újra kedvet kaptam. Ehhez nem is kellett több, mint barátok mosolya, szép napos idő (igaz, borul már befelé) és az, hogy ismét láthatom édesanyámat amihez a tecnika segítségére volt szükségem.
Közben kavarognak a gondolataim, de ezeket inkább most nem vetem "papírra" mert nagyon megosztóak. Minél igazabbak ugyanis, annál sértőbbek lehetnek azok szemében akikről szólnak.
Tömören összefoglalva csak annyi: Ha a szemébe mondod a véleményedet azoknak akik hosszú ideig téged hülyének néztek, akkor ők annyira megsértődnek az igazság hallatán, hogy elfordulnak tőled.
Pedig csak a "tükör" elé kelle állniuk. Mindenesetre az a legfájdalmasabb nekik, hogy ezután már nem engeded, hogy lekezeljenek. Nem simogathatják többé a buksidat, hogy "Gáborkám", és nem oszthatják többé az észt anélkül, hogy ne kelljen félniük a véleményedtől. Bár az eddig sem nagyon érdekelte őket. ("Ki a f.... érdekel a te véleményed?") De ez már a múlt. Mint ahogy az igaz emberi értékek besorolása is.
Nincs nekem már arra időm, hogy továbbra is mások egóját ápolgassam.
Ma ismét írtam.
És nagyon jólesett. Újabb fejezettel lett teljesebb az a "családregényem" amit nemrégiben kezdtem összeállítani régebbi, és újabb keltezésű írásaimból. Igazán érdekes most így sorbarendezve látni a dolgokat. Talán így majd azok is megértik akik eddig csak átsiklottak fölötte.
És közben élvezem az életet. Élvezem, hogy vagyok, élvezem, hogy nekem (is) kél a Nap, és élvezem, hogy nekem (is) nyugszik. És boldogan számolom a napokat, hiszen 6.án jön Ő! És akkor éjjel is süt majd nekem a nagy égi óriás. Az sem zavar, hogy ezt csak mi emberek látjuk annak.
A boldogság újabb foka vár rám.
Még tizenhét...

Hónapok

Állítólag május van. A naptár szerint legalábbis. Amúgy inkább június. De nem bánom. Csak legyen nyár júliusban és augusztusban is, és azt se baj ha szeptemberben meg októberben is. Akkor talán otthon lehetek. Addig pedig itthon.

Forr a dalom

Olyan a Parlament nappal mint egy örömtanya éjjel. 
Gátlástalan hiénák az országot lopják széjjel éppen,
s akinek nem tetszik eltapossák gyilkos szenvedéllyel.
Torkomban az indulat lüktet, szavaimmal küszködöm, 
fáradtan ejtem le mindkét karom.
Ismét nem mi győztünk mi szegény népek, 
hanem a vérünkön megzsírosodott primitív hatalom. 
Könnyeim homályba veszett remények erővel megtört akaratom nyomán,
Hazatérésre már semmi esélyem. Itt ragadtam az Ír szigeten. 
Itt még európainak számítok talán...

Viszket

 Ma reggel vettem észre, hogy ha a bal fülem fölött megvakarom a fejemet akkor a nyelvem töve eszméletlenül elkezd viszketni. A problémám csak annyi, hogy amióta rájöttem nem bírom abbahagyni a vakarást, pedig rohadtul zavar a viszketés...
Ez normális?

Kérdés

Fiatal magyar anyuka. Nincs egy éve, hogy kiköltözött a szigetre kicsi gyermekével új párjához. 
Áll a nagy víz partján, és unottan megkérdezi:
- Ez itt a Fekete-tenger?
-Nem. Ez itten kérlekszépen az Atlanti Óceán!
- Tyíjnye! -  nyugtázza, majd pár perc múlva megkérdezi:
- És mit lehet itt még megnézni? A Fekete-tenger messze van innen?
Mély levegő, rövid földrajzi ismertető, de látom ám, hogy a harmadik szó után már a felhőket kémleli...
- Na induljunk tovább! - mondom mintegy magamnak.- Irány a Fekete-tenger!
- Az nincs túl messze?  Nem te mondtaaad???
Megérkezett a párja. Csöndben maradtam tehát.
 Ahogy elnéztem, azért valamit tudhat...

Nincsenek titkaim

Egy idő óta valaki(k) rendszeresen belemásznak a magánszférámba. Kutakodnak a telefonjaimban, az összes elérhetőségeimet ismerik, használják, néha még a nevemben cselekszenek is. Eleinte azt gondoltam, hogy ez csak valami víruska lehet, de már biztos vagyok benne, hogy ez rosszhiszemű betolakodás az életembe. Most akkor más nem is maradt, mint eldönteni, hogy tegyek-e ellene bármit is, avagy csak egyszerűen legyek büszke, hogy ilyen fontos lettem valaki(k)nek. Rendszeresen megváltoztatják a csengőhangjaimat, néhány baráton hívása hangtalanná vált, adataim tűntek el (Vaaaan máááásik!) és időnként találok olyan kommemnteket amiket nem én írtam, valamint a saját kommentemet egy nemlétező (Vallomás) néven írja újra, és jelenteti meg. Tiszta szerencse, hogy nincsenek titkaim.
Ez csak a jéghegy csúcsa.
Barátaim! Arra kérlek benneteket, hogyha ezután bármi furcsaságot észleltek körülöttem, tudjatok róla, hogy az nem mind az öregkori elhülyülésem miatt van.
Köszönöm!

Mint rendesen

Az én drága Sárikám tegnap óta belépett a szülők (ellők) táborába. Nem vettem észre... Jellemző. Csak ma csodálkoztam, hogy mit keres itthon, és miért csavarog az udvaron "munkaidőben", mert rendesen ilyenkor ő egy igazi terelőkutya, és nappal a házigazdám marháit, és egyéb állatait egrecíroztatja szükség, és kedve szerint. (Na ezt az" egrecírt" sem igazán tudom hová tenni)
Nos ma sokkal előbb volt itthon mint szokott, ezért én sokkal előbb adtam neki finom falatokat, és bezártam mint rendesen...
És ő ezt zokon vette. (Bár azt nem tudom, hogy mi az a zok, és hogyan kell azon bármit is venni, de valahogy mégis...)
Nyüszíteni kezdett, mire én kimentem hozzá, és még adtam neki finomságokat, majd mélyreható magyarázatokba bocsátkoztam, miszerint mennyire nem szép, hogy négyévesen kezd hisztizni olyasmin amit eddig szeretett.
Azután belefeledkeztem a snooker bámulásába (mint rendesen)
Akkor kopogtatott be házigazdám, és szólt, hogy mostanában nem kellene bezárni Sárit a helyére amíg kölkei vannak.
Miii? Mijei vannak?
Na erre mutatta, mondta, magyarázta, és nem vette észre, hogy most nem a nyelvtudásom hiányosságai miatt nem fogom fel amit mond, hanem mert nem számítottam ilyen fejleményekre Sáriilag mostanában.
Miután megleltem a szülőszobában (régi istálló tele szalmabálákkal) egy szalmaudú mélyén a halomnyi kölköt, hasravetettem magam, és izgatottan adtam át magamat a pups mining örömeinek, akkor döbbentem rá, hogy a mennyi az annyi kérdés sokkal nehezebb feladat ha sötétben, szalmában, egy kíváncsi anya hóna alatt kell kipakolnom, és megszámlálnom a pöttömöket. Azt hiszem, nyolcig jutottam a számolásban, amikor házigazdám a feje búbját vakarva, nagyon halkan, és nagyon bizonytalanul megjegyezte, hogy itt a gazda ilyenkor a "fölösleget" vízbe szokta fojtani...
- Na én NEM! - mondtam, erre ő is nagyon határozottan rákontrázott a jóérzésű emberek azon magabiztosságával aminek az a látszata, hogy a gondolat is idegen neki, hogy:
- Akkor jó!  Mert én sem!
Miután megnyugodtunk, emberi jóságunktól magasztos hangulatban megállapítottuk, hogy NYOLC (legalább) kiskutyával gazdagodott a farm. És mi is persze, mert Sári már eddig is "közhajadonként" vezetett mindkettőnket orrainknál fogva, és mi mindketten hittük is, sőt TUDTUK is, hogy  "Ennek a szép tarka lánynak, "ÉN" vagyok a gazdija!" Ahogy a nóta majdnem mondja is.
Később, immár egyedüli tulajdonosként visszamentem a delivery room-ba, és lámpafény mellett megvizsgáltam azt az éppen táplálkozó (szopó)  hat kölköt akik még kilátszottak anyjuk hasa alól, és arra a következtetésre jutottam, hogy pillanatnyilag a világ leggyönyörűbb kiskutyáit bámulom szent áhítattal, miközben anyjuk fejét cirógatom, és ontom rá dícsérő szavaimat, hogyaszongya:
- Ügyes vagy Sárika!  Gyönyörűek a gyerekeid! Köszönöm Sárika! Te vagy a legjobb anya a világon. Na itt egy kicsit elgondolkoztam, de végülis igaznak találtam, tehát nem módosítottam véleményemen. Jottányit sem. (Az a jotta is meg mi a franckarika?)
Nyolc csillogó szőrű, fekete fehér szinte egyforma mintájú, majdnem border collie típusú kutyagyerek.
Fantasztikus. Boldog vagyok!
Mint rendesen ugyebár...

Nesze semmi...

Az a baj a világgal, hogy mi magunk is a részesei vagyunk. A mindig éppen aktuális intelligencia, (ha van egyáltalán olyan) jelenleg a Földön éppen saját véleménye alapján ez most az emberiség, kisajátítja azt a státuszt, miszerint mindenben az ő döntése, tevékenysége, hatása a legfontosabb.
Pedig DEHOGY!
Viszont mi emberek hajlandók vagyunk e hatalmas tévedésünk szerint uralmunk alá hajtani a világot.
Képesek persze nem, de ez a hajlandóság mindenekfölött meghatározza egész életünket. És természetersen mindenben eszerint ítélünk, félretéve minden más érdeket. Csak az a fontos, ami nekünk (embereknek) fontos. Ennek tükrében látjuk a természet különböző folyamatait is, és ennek tükrében hisszük magunkról, hogy a világnak elengedhetetlen szüksége van ránk.
Pedig DEHOGY!
Olyan rövidlátóak vagyunk, hogy képesek vagyunk magunkat is becsapni. Például azzal, hogy minden folyamatot csakis az emberiség érdekei szerint ítélünk meg. Tudomást sem veszünk arról, hogy a földi létnek is csak egy egészen jelentéktelen, elhanyagolhatóan rövid pillanatában vagyunk jelen, és ez (sajnos, vagy hál' Istennek) ugyanilyen, ha nem rövidebb ideig lesz még így a jövőben. De attól még a Föld, s a Világ még (emberi léptékben)  nagyon hosszú ideig, gyakorlatilag a homályba vesző végtelenségig létezni fog. (Ha volt valaha egyáltalán)
Nélkülünk.
És köszöni szépen, nagyon jól meglesz nélkülünk is!
El kellene jutnunk arra a végkövetkeztetésre, hogy jelentéktelenek vagyunk. Tulajdonképpen isteni kegyelemként kaptunk lehetőséget a létezésre. Ezt természetesen ki-ki a saját hite, tudása, vallása stb. alapján döntheti el, de a lényegen ez sem változtat.
Semmit.
Ami fontos az az, hogy ittlétünket hogyan tehetjük MINDENKI (és itt most nem csak az emberekre gondolok) számára hasznosabbá, elviselhetőbbé, kellemesebbé. Tudom, hogy ha a lehetetlenségig összefognánk, és leküzdve a vágyat, hogy minden a saját érdekeink szerint legyen jó másnak is, és így  megvalósulhatna az OPTIMALITÁS minden tekintetben, akkor is csak egy bizonyos meghatározott ideig lehetne fenntartható helyzetünk. Mert a Világ az egy FOLYAMAT. Nem egy állandó valami amibe vagy beilleszkedünk, vagy nem, és akkor az végleges.
Tulajdonképpen ha jól meggondoljuk a VILÁG nincs is. Mert ami eddig volt ebben a folyamatban, az már elmúlt, tehát nincsen. Ami ezután következik az pedig még nincsen, tehát az sem biztos, hogy lesz valaha. A kettő között lenne a VAN, de az egy meghatározhatatlanul rövid pillanat, ami a folyamat egy elméleti része csupán, tehát nem a VALÓSÁG!
Lehetőség csupán amit Istentől (?) kaptunk.
Mi tudatlanok pedig nem fogjuk fel ennek a fontosságát. Emberi korlátoltság minden amit mi a "TUDOMÁNY" néven emlegetünk. Minden "biztos tudás" csak valami vágyunk tükrözésének magyarázata, és ha jól belegondolunk, teljesen fölösleges, hiszen attól, hogy "bizonygatjuk" tudásunkat, attól még ugyanolyan "jelentéktelen" részei vagyunk, és maradunk az EGÉSZNEK mint előtte talán.
És itt van a lényeg.
Részei vagyunk valaminek. És ez csodálatos dolog. Ezt értékelnünk kellene, ezt meg kellene becsülnünk minden esetben! Egyformán fontos, vagy ha másként nézzük, egyformán jelentéktelen részei vagyunk az EGÉSZNEK! És ha a folyamatot tekintjük, akkor ez ugyanúgy jelent lehetőséget, mint kötelességet. Ha szeretnénk, hogy egyszer majd mások is úgy érezzék, hogy többek lettek általunk, (már megint micsoda önző eltévelyedés!) akkor eszerint próbáljunk meg élni a saját lehetőségeink alapján úgy, hogy minél kevesebb kárt okozzunk a VILÁGNAK!
Megvalósíthatatlan álom.

Kisfiú (9 éves) meséje egyszuszra

Imádom amikor gyerekek minden átmenet nélkül mesélni kezdenek, s végül ugyanolyan váratlanul ismét szótlanságba burkolóznak. Pl.:


"A múltkor építettem két bázist az út egyik oldalán meg a másik oldalán egymással szembe. Az egyik volt a német a másik meg az orosz meg a lengyel. Én az orosz meg a lengyel voltam. És hogy melyik nyert hát azt nem tudom mert anya szólt hogy be kéne jönni az udvarról hogy a kutyám is kimehessen. Aztán mire kimentem addigra már a bázisaim meg elolvadtak..."


Erről eszembejutott egy régi hasonló amikor óvodás kislány ebéd közben mesélni kezdett:

"Tegnap apukám nagyon csúnyán beszélt anyukámmal, meg még a haját is meg akarta húzni, de meggondolta magát. Pedig anyukám nem is csinált most semmit csak nagyon be volt rúgva."



Végül szintén egy óvodás meséje, és története:

"Ma a "tezsvérem" hozott oviba, mert anyukám fekszik. A konyhában. És nagyon véres"
Óvónéni azonnal érdeklődött a szomszéd iskolában ahová a "tezsvér" járt. Ő egész délelőtt egy szót sem szólt. Rákérdeztek, mire elmesélte, hogy apuka az istállóban lóg.
- Mit csinál?
- Hát csak lóg. Nem mozog.

Rendőr, mentő rohanás... Késő. Apa negyvenkilenc késszúrással elhallgattatta anyát, majd ellátta az állatokat, és fölakasztotta magát.


A gyerekek meg csak próbálják megérteni a világot. És néha megszólalnak váratlanul. Szerencsére legtöbbször semmi komoly...

Nincs is világ (Egy rémálom története)

Nincs is világ! Mi sem vagyunk. Minket is csak kitalálnak önjelölt istenek haragszom is érte! Bár nekik talán fontos de nekem csak teher ez az élet.

Meg aztán világ se nincsen a világon sehol nincs világ, és nincsenek benne csillagok, azok csakis a fejünkben égnek, akik nem tudják hogy mik azok azok is csak félnek
miközben gondolataikat eresztik szélnek.

Nekem ne mondjátok! Nincs is világ! Eddig ebben a hitben éltem, és féltem, mindentől ami túl van megismerhetőség határán. De ez az egész csak egy nagy átverés, egy rongyos kitaláció ami csak arra való mint politikusnak a nép mit kedve szerint megaláz és használ, csak a hatalomért...

De én tudom mert megmondta a Steve, hogy világ meg nincsen is! De akkor a Steve se nincsen, én se nem vagyok, csak  azt nem értem hogy akkor pedig aludni most miért nem tudok? Talán azért mert világ hiján én is csak egy világtalan vagyok?

Csak egy betű. Még az ékezet is ugyanaz. De micsoda különbség!

Családok-csalódok

Sokáig abban a hitben ringattam magam, hogy az én családom sokkal jobb az átlagnál. Persze sok tekintetben ez igaz is volt. Felnőttkoromig például egyetlen veszekedést sem hallottam otthon. A dolgok mindig "megoldódtak" valahogy csendben, és rendben. Pedig három generáció élt együtt. Vagy talán éppen ezért?
Aztán amikor elértem a felnőttkort, akkor kezdődtek a meglepetések. Nem akarom kiadni a családomat, ezért nem részletezem most itt, de akkoriban sok dologról kiderült, hogy nem egészen olyan, mint ahogyan azt én addig hittem naivan. Persze bele is törődtem azonnal, hiszen a "család érdeke" mindig előbbrevaló mint az egyéné. Aztán azt is természetesnek találtam, hogy az egyének érdeke, és jogai is eltérőek lehetnek. Még azt is, hogy az enyémek kevesebbek, mivel én a kisebb vagyok, így azután ráérek én majd idejében... Na ezek az idők azonban a "helyzet" örökös változásaival kezdtek rendre elmaradni.
Mindegy! - gondoltam. Majd eljön az én időm is.
Meg kellett érnem egy bizonyos kort ahhoz, hogy rájöjjek, ezek a dolgok mindvégig irányítottak voltak. Nehezen fogtam fel, mert hát ugye egy rendes családban, egy szerető környezetben, egy szerető testvérrel megáldva nem lehet igazságtalanság ugye.

Pedig DE!

Aztán ebbe is beletörődtem. De az már kezd kicsit sok lenni, hogy mára már természetessé vált mindenki számára, hogy nekem kell alkalmazkodnom, mégis mindenki csak azt látja, hogy én mennyire nem...

Talán itt az ideje, hogy kezembe vegyem a saját sorsom irányítását, és ettől kezdve ne csak mások elvárásai szerint okozzak jelentős károkat magamnak. Nehéz lesz azt hiszem. Nekem, mert még sosem gyakoroltam, másoknak meg, mert aki egyszer megszokta, hogy mindig kizárólag az ő szisztémái érvényesülnek, azt lehet, megüti a guta, ha rájön, hogy ennek vége.
Aztán majd ismét híre megy a családban, hogy mennyire nem lehet rám számítani.
Mindegy! Megszoktam már.

Sokáig abban a hitben éltem... És nem is akarok másban. Mert aki hitet cserél, az barátokat is cseréljen ugye.
Márpedig a barátaimhoz ragaszkodom!

üvegcserép

Ma ismét a természet játékszere voltam. Elsősorban az időjárás szórakozott velem megint. Egész délelőtt arra ment el, hogy nem tudott dönteni az időfőnök, hogy mit akar. Állandóan változott az időjárás. Záporeső, havas záporeső, hózápor, majd ismét a zápor. Amikor jöttem haza a városból délelőtt, alig tudtam befordulni az utcánkba, és ha valaki látta a mutatványt, akkor annak igazi drift élményben lehetett része. Csak úgy csaptuk a havat szanaszét mi ketten, a kocsim, és én.
Azután Belfastba gurultam, mert ott engem már várt egy angyal. Igaz, magyar szemészorvosnőnek álcázta magát, de azon felül, hogy nála jobb kezekben nem lehetne a szemem világa, azon felül ma is élmény volt a közelében lennem. Minden rezdülésemet értette, figyelmes volt, és nagyon kedves, olyan mint ha legalább évtizedek óta olyan jó barátok lennénk, amire semmi esély nincsen. Miután nagyon aprólékosan megvizsgált, közölte, hogy ma nincs még szükség a következő lézerkezelésre ami azért öröm, mert ezzel is kitolódik a végleges látásromlás (Tyíjnye ezt de szépen fogalmaztam most meg!) esélye. Aztán miután kijöttem a Mater Hospital kapuján, akkor vettem észre, hogy a viharos, és igencsak csapadékos időben rossz helyre parkoltam. Buszsávba persze. Nem csökkenti a felelősségemet az a tény, hogy az északírek nagy százaléka is ott parkol, annyira, hogy éppen csak találtam egy kis helyet, de most már az én kocsim volt az egyetlen szabályszegő. Na gondoltam, ne árválkodjon ott tovább, és éppen el akartam indulni vele, de megmakacsolta magát az ajtózár, és nem lehetett kinyitni. Bezárni igen, kinyitni nem.  Távirányító nincsen ehhez a típushoz, és manuálisan zárható szerkezet is csak az éppen munkamegtagadó példány van a kocsiban, a többinek "centrálzár" módjára kell követnie, amit meg is tesznek. Ha bezár, akkor mind bezár, Ha nem nyit ki, akkor egyik sem.... hogy a kánya csípje meg az ebadtát!
Persze ezt sem úszom meg könnyedén. Bőrig ázva vissza a kórházba, s az egyetlen magyarul jól  (de még milyen szépen) beszélő dokinénitől kértem segítséget, hátha tud valakit aki segíthet szorult helyzetemen, és szorult autómon. Végül kérésem meghallgatásra lelt, sőt, azonnal jelentkezett is egy idős bácsi ( legalább annyi idős mint én) hogy a barátja aki azért jött vele, hogy legyen aki hazafelé vezet, majd jól kinyitja nekem. Sokáig tanakodtunk, hogy mitévők legyünk, míg végre űgy döntöttem, hogy be kell törni a hátsó picike ablakot...
Addig én a kórház előterében leültem melegedni, és száradni kicsikét. Nagyon elesett benyomást kelthettem, mert pillanatok alatt előkerült az én kedves orvosom.(valaki szólt neki biztosan, hogy mámegin itt van az a magyar) Pont akkor érkezett meg a segítségem kezében egy hatalmas vassal, és kissé ijedt arccal közölte, hogy az ajtó nyitva, de sok az üvegcserép az ülésen. Alig győzött követni olyan sietősen indultam neki a világnak, de (cuki) még mindenképpen látni akarta, hogy a kulcsom indítja e az autót. Hatalmas kő esett le a szívéről amikor látta, hogy nem egy ellopandó autót törettem fel vele!
"Szóval így-így" Mondaná most a feleségem, de nem mondja.
Ezért aztán csendben nyugtázom, hogy ez a nap is eltelt.
Minden érdekesség nélkül persze.

Egy behajtási kísérlet hangulatváltozásai

1.-

Feladó: Gábor Orbán <orbigabi@gmail.com>
Dátum: 2017. augusztus 17. 11:53
Tárgy: Tartozás?
Címzett: valsz@intrum.hu

Kedves Intrum!

Ma küldte át interneten egy házbeli megbízottam az önök tartozáskövetelő levelét.

Válaszom a következő:

A 2010-ben keletkezett adósságomat a fent említett uzsorás céggel, még abban az évben tisztáztam. Én ugyanis a teljes összeget visszafizettem oly módon, hogy a hitelközvetítő rabszolgájuk magánszámlájára utaltam. Ezt egy alkalommal személyesen is tisztáztam, amikor személyesen keresett meg egy rabszolgahajcsárjuk, aki a hitelkihelyező rabszolgákat hivatott molesztálni, és ellenőrizni. Minden dokumentumot másolatban átadtam neki, és azt követően a dolog részemről (állítólag részükről is) rendezve volt. Erről ott, és akkor mindkét fél részéről aláírt dokumentum is született.  Én több mint öt éve Észak-Írországban élek. Azóta hivatalos (iktatott, átvételkor aláírással igazolt ) követelést ettől a tolvajbandától nem kaptam, és a fennálló rendelkezések értelmében ez a követelés ilyen módon több okból is alaptalan. 

Tisztelettel megkérem Önöket, hogy ezt a dolgot tisztázzák a követelővel, mert nekem rendelkezésre állnak a bizonyítékok miszerint nincsen tartozásom feléjük, ennél fogva ha bárki ezen az alapon tőlem bármilyen összeget behajt-végrehajtat, akkor kénytelen leszek egy komoly összegű kártérítési keresetet beadni az illetékes bíróságnak, s az lényegesen magasabb összegről fog szólni az anyagi, és nem anyagi károk okán mint amennyiért Önöknek megérné engem ezzel a dologgal tovább zaklatni.

Kérem válaszom szíves tudomásulvételét e-mailben visszaigazolni!

Tisztelettel: 

2017/08/17    Omagh, Tyrone,  Észak-Írország

                      Orbán Gábor

2.-

Intrum Justitia <valasz@intrum.hu>	2017. 08. 18.
címzett: saját magam

Tisztelt Orbán Gábor!

Hivatkozva Társaságunkhoz 2017. augusztus 17-én érkezett elektronikus megkeresésére tájékoztatjuk, hogy Társaságunk a vonatkozó jogszabályi előírásoknak megfelelően (az információs önrendelkezési jogról és információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény – info tv. – 7.§ (3) bekezdése; a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 2013. évi CCXXXVII. törvény 160-161. §) kizárólag az érintett ügyfél vagy az általa megfelelően meghatalmazott személy részére adhat érdemi tájékoztatást. Erre tekintettel kérjük, hogy az alábbi adatok megadásával azonosítsa magát, avagy csatolja meghatalmazását!

Beazonosításhoz szükséges adatok:

Név:
Anyja neve:
Születési hely, idő
Ügyiratszám:

Tájékoztatjuk, hogy amennyiben a fenti adatok megadásával beazonosítja magát, Társaságunk az Ön ellenkező jelzéséig a fent megadott ügyiratszámmal nyilvántartott ügyben az e-mail címet, melyről levele érkezett, az Ön e-mail címének tekinti, és arra válaszul küldött elektronikus levelében érdemi tájékoztatást nyújt az ügyről. Tájékoztatjuk, hogy e-mail címét Társaságunk a követeléskezelési eljárás lefolytatásához fennálló jogos érdeke alapján, illetve arra tekintettel, hogy azt Ön adta meg, elérhetőségi adatként rendszerében rögzíti, és követeléskezelés céljából kezeli.

Tájékoztatjuk, hogy további elérhetőségi adatokat is megadhat, amelyeket – azok megadása esetén –Társaságunk az Ön hozzájárulása alapján az Önnel szemben fennálló követelés kezelése, az Ön tájékoztatása céljából kezel:

Telefonszám:
E-mail cím:
Lakcím:

Tájékoztatjuk, hogy az info törvény 14. § alapján bármikor tájékoztatást kérhet adatai kezelésével kapcsolatban, kérheti adatai helyesbítését, illetve – a kötelező adatkezelés kivételével – kérheti adatai törlését és zárolását, hozzájárulását visszavonhatja, továbbá az Info törvény 21. § alapján tiltakozhat adatai kezelése ellen. Tájékoztatjuk, hogy Társaságunk a követeléskezeléshez mindenképpen szükséges, hozzájárulás alapján kezelt adatokat (beazonosításhoz szükséges személyes adatok, elérhetőségi adatok) a hozzájárulás visszavonását követően is kezeli a követeléskezeléshez kapcsolódóan fennálló jogos érdek alapján.

Tisztelt Követelődző Társaság!

Minden adatomat tudják, ismerik, és használják is, tehát beugrató e-mailjüket viccnek tekintem. Semmiféle további végrehajtási célú tevékenységüket nem ismerem el jogosnak. Az Önök által említett ügy régen rendezve lett. Ha nem lett volna, akkor a törvény szerinti elévülés miatt okafogyott az Önök mindenféle behajtási kezdeményezése. Amennyiben mégis meg akarnak rövidíteni akkor a már említett módon kénytelen leszek én is jogi útra terelni a dolgot, mert nem vagyok sem hajlandó, sem képes semmiféle további megrövidítésemhez asszisztálni. 

Még egyszer közlöm:

Nincs semmi olyan adósságom a fent említett uzsorás cég felé amire hivatkoznak!

Tisztelettel:

 Orbán Gábor

50 Mulnafye Road, Omagh, Tyrone, u.k.

BT790PG

007925109545

Anyám neve Tenczer Ibolya Ilona

Születtem 1952 09 22  Székesfehérvár

Jelenleg az a nyomorult nyugdíjnak nevezett összeg áll rendelkezésemre a megélhetésre ami az özvegyi nyugdíjjal együtt 53000 Ft. Ebből élek idekint. Szívességi lakáshasználóként. Azért vagyok itt, mert abbol az összegből otthon a rezsit sem tudom kifizetni. Csak a gyógyszereim 15-18 ezer Ft. havonta. Itt az egésségügyi ellátásom teljesen ingyenes, amit a Magyar állam Vállalt megtéríteni, mivel az EU minden magyar állampolgárnak is állja az ilyen költségeit, de otthon ez valahogy nem jut el az érintettekhez. Mivel itt élek, nem tudják elvonni, így nekem is ingyenes az egészségügy itt. Érdekes, hogy ha hazamennék, ott egy kibaszott forintot sem kapnék.
Ha Önök bármit elvonnak, azzal a halálos ítéletemet írják alá-

Tisztelettel:  Orbán Gábor 

 (ez az Orbán nem az az Orbán) 

3.-

Nem részletezem, a továbbiakban minden levelemre ugyanazt a választ kaptam, mint amikor az apa a hülye gyerekével próbál beszélni, de az mindenre csak azt mondja:  AAAALMA

Itt már csak az egyre eldurvuló hangnemű válaszaimat közlöm. Képzeljétek közéjük az ismét bemásolt régi szajkót.

RE: Tartozás? 832690002666 2017/74658; 2017/81963 - 832690003246

Gábor Orbán <orbigabi@gmail.com>	2017. 11. 28.
címzett: Orbán

Ez az előzmény...

---------- Továbbított üzenet ----------
Feladó: "Gábor Orbán" <orbigabi@gmail.com>
Dátum: 2017. okt. 2. 16:42
Tárgy: RE: Tartozás? 832690002666 2017/74658; 2017/81963 - 832690003246
Címzett: "panasz" <panasz@intrum.hu>
Másolatot kap: 

Tisztelt (?) Sanyargatóim!

Látom én, hogy holló a hollónak nem vájja ki a szemét (a szemét).

Tehát két dolgot tehetek:

1.- Mindenféle szexuális programjavaslatokat tehetek (ki kinek a micsodáját stb.)

2.- Szarok rá.

Utóbbira szavazok: Jó munkát, jó szórakozást kívánok!

O G

Ügyiratszámok: 832690002666, 832690003246

Ügyiratszám az engedményezőnél: 1504000304427

Iktatószám: 2017/74658; 2017/81963

Tárgy: Tájékoztatás

2017. okt. 2. 16:30 ezt írta ("panasz" <panasz@intrum.hu>):

Engedményező: Provident Pénzügyi Zrt.

Tisztelt Orbán Gábor!

Köszönettel vettük megkeresését. Hivatkozva Társaságunkhoz 2017.09.06. napján érkezett elektronikus megkeresésére, az alábbiakról tájékoztatjuk.

Álláspontját rögzítettük, azonban leveleiben az Ön által sérelmezett eljárással kapcsolatban újabb olyan tényt vagy adatot nem hozott a tudomásunkra, amely az eddigi álláspontunkat megváltoztatná.

A Provident Pénzügyi Zrt. a 832690002666 ügy tárgyát képező követelést az Intrum Justitia Zrt-re engedményezte 2017.07.04. napján, ezért az engedményezés időpontjától számítva minden kötelezettségének és jogosultságának az Intrum Justitia Zrt. válik alanyává.

4.-

From: Gábor Orbán [mailto:orbigabi@gmail.com]
Sent: Monday, October 30, 2017 9:22 AM
To: panasz
Subject: RE: Tartozás? 832690002666_DPD_2017/109138 832690003246_DPD_2017/109147

T. Cím!

Javasolom, hogy az eddig használt nevüket sürgősen változtassák meg olyanra amely név tevékenységüket egyértelműsíti. Ajánlom pl. nemes egyszerűséggel a "CROCUTA" elnevezést.

Legmélyebb tisztelettel:

5.-

From: Gábor Orbán [mailto:orbigabi@gmail.com]
Sent: Tuesday, November 28, 2017 5:37 PM
To: Intrum Justitia
Subject: RE: Tartozás? 832690002666 - DPD_2017/121534; 8 832690003246 - DPD_2017/121537

Kedves I J!

Nem tudom, hogy mondjam, hogy megértsék?!

Azzal, hogy folyamatosan basztatnak, azzal nem érnek célt. Az önokhöz hasonló vérszopó társaságok erőszakossága miatt, valamint a regnáló hatalom eredményes tevékenysége miatt (amihez képest Önök Kiss Mihályok) én már öt éve külföldre kényszerültem éhhalált elkerülendő.

Bevétel nélküli önkéntes munkát végzek. 

Amennyiben a továbbiakban is zaklatni szeretnének munkavégzés helyett, úgy megtalálnak Észak-Írországban. Címem: 50 Mulnafye Road Omagh, Tyrone BT790PG

Pénzem nincs, jövőm szintén. De bármikor szívesen társalgok Önökkel az időjárásról.

További eredmênyes útonálló munkát kívánva:

Orbán Gábor

U.i. Ez nem az az Orbán.

6.-

 From: Gábor Orbán [mailto:orbigabi@gmail.com] 

Sent: Thursday, December 28, 2017 6:06 PM
To: panasz
Subject: Re: Tartozás? 832690002666 -_DPD_2017/130488, 832690003246 - DPD_2017/130490

Szeva!

Még mindig nem érted? Nem fizetek önként kétszer egy rohadék számlát! Hajtsák be azon a dolgozójukon aki lenyelte!

G

Ezeket a "leveleket" okulásul tettem ki. Igazából csak arra tettem kísérletet, hogy változik-e a "hivatal" hozzáállása ha udvarias, vagy ha bunkó módon közlöm velük, hogy nem értek egyet velük. 

Eredmény: Leszarják!

A további megkereséseikre nem reagálok.

És itt szoktunk szeretkezni!

Mondta ezt nekem egyszer egy a fiatalságában boldog-öntudatlan gyönyörű teremtés, amint lakását bemutatva a hálóba pillantottam be éppen. Szemében olyan tűz lobbant a gondolatra, hogy elakadt a szavam. Csak néztem. Hol az ágyat, hol azt a felelőtlen csitri arcot. Hát nem tudja? Nem is sejti, hogy milyen érzéseket válthatnak ki szavai? Csak nagysokára léptem tovább. Arcomra közönyt erőltettem, bár tudom, ha erőltetem, nem mindig sikerül úgy mint ha természetesen ült volna ki rá az a bárgyú kifejezés.
Vizuális típus vagyok ugyanis. Kijelentésével egy olyan világba engedett bepillantani amiben nekem semmi keresnivalóm nem volt. És engem ezzel zavarba lehet hozni nagyon!
Olyan ez, mint amikor az ember magára ölt egy búvárruhát, felveszi a szemüveget, majd egy lassú mozdulattal siklani kezd egy kristálytiszta tengeren, arcát a víz alatt tartva feltárul előtte egy eddig ismeretlen, vagy egy már rég elfelejtett csodálatos világ. Csodaszép halacskák úszkálnak látszólag gondtalanul mindenfelé, a korallok ezer színben pompáznak, menedéket, és otthont adnak a kergetőző sokaságnak. S akkor ebből a sokadalomból egy, ki tudja miért, feléd fordul, és boldogan a szemedbe kacsint miközben azt mondja: És itt szoktunk szeretkezni!
És ettől hirtelen homály terül a vízalatti világra. Szemed előtt megjelenik Ő akivel ugyanígy kergetőztél, füledben a szíved dobbanásai mint kalapácsütés harsognak, elfogy a levegőd, de nem hogy nem törődsz vele, hanem egyenesen élvezed míg eggyé olvadsz kedveseddel megint, ismét ezredszer is ugyanúgy mint azelőtt, és mégis mindig másként. Szebben, önfeledtebben, természetesebben. Füledben visszhangzik a hangja: "szoktunk szeretkezni" és bámulod a filmet ami elvarázsol, pedig ha eszednél lennél, most nem magadat látnád ott abban a fantasztikus megismételhetetlen helyzetben szeretkezni, hanem tudnád, hogy ez csak egy mások számára már unalomig ismételt film amit ki tudja hányadszor játszanak le önmaguk örömére, a folytonosság fenntartására, az érzelmek újraélvezetére, s te csak véletlen, és vétlen szemlélője vagy ennek a pillanatnak.
Amikor ismét felbukkansz a víz alól, olyan ismerősen kapsz levegőért, majd nyugszol meg: "Kijöttem megint, és szép az élet"!
A halacska már messze jár valahol a korallok színorgiájában vegyül éppen hasonszőrűek társaságában...

Olyan hülye az agy! Nekem erről a szóról miért pont egy a hasán szőrős gorilla jut eszembe?
Tipikus férfi tulajdonság. A legszebb pillanatokat is a túl gyors kijózanodás követi. Azelőtt ilyenkor rágyújtottam az ágyban, majd kissé oldalt fordulva élveztem kedvesem csapzott látványát, és titokban mindig irigyeltem azt a huncut mosolyt ott a szája szögletében. 
De már egy ideje nem dohányzom.

Riolittufa

Ez az egykori vulkáni hamu, amiben megkövesedett a ki tudja mióta bezárva tartott kagylók, csigák és egyéb fossziliák, szóval mindenféle élőlények sok-sok maradványa, igazából mint falazóblokk, építőanyag került az udvarunkba. Amikor a ház felépült, maradt néhány amire már nem volt szükség.
Édesapámmal beszélgetve hetykén kijelentettem, hogy én szobrokat készítenék belőlük, mire ő egy elnyomott mosoly kíséretében megjegyezte:
- Arra én kíváncsi lennék!
- Rendben! Várom a megrendeléseket! Mi legyen az amiről lefejthetem a fölösleget? - kérdeztem enyhe (vagy tán nem is az) nagyképűséggel, hisz azelőtt még csak meg sem próbáltam faragni. Semmit. Nem, hogy követ...
- Na jó! - vette fel a kesztyűt apám - Akkor egy 7-8 éves forma copfos kislány daloljon elsőnek. Ha sikerül, majd beszélünk. - mondta, majd összeszedte horgászcuccait, és még mindig mosolyogva elindult a partra.
Amikor a horgászatból hazaért ez fogadta:

és egy halom kőtörmelék, és egy kőpormocskos-boldogan vigyorgó kamasz.
-Na? - kérdeztem büszkén, és vártam a hatást.
Apám körbejárta "művemet" , majd még néhányszor. Arca egyre inkább elkomorodott, majd megkérdezte:
- Ezt honnan szerezted?
- Egy kőben találtam. - feleltem a sokszor hallott "művészi" válasszal, és vártam a hatást.
- De de hogy találtad meg? - nézett rám apám még mindig erősen kételkedő tekintettel.
- Ezekkel -mutattam a kirojtosodtt öreg kalapácsra, és az egykori hidegvágóra amit vésőként fogtam munkára.
- Hm. Ehhez egy bicska is elég lett volna! - nyugtázta apám, gondolom azért, hogy vegyek vissza már végre abból az önelégült arcból ami nem akart lekopni a fejemről...
- És takaríts össze magad után!
Na ez volt az elismerés csúcsa számomra, mert ezzel tulajdonképpen elismerte, hogy hiszi, hogy ÉN készítettem ezt a nótázó kis copfost!
Aztán másnap olyan természetességgel rendelt egy "Tiborcot" aki éppen nagyon panaszkoddik, mint ha évek óta minden nap ez lett volna a rend mifelénk.

Persze tudom én, hogy nem nagy dolog, de tetszett az anyag. A faragás közben innen-onnan kikandikáló csigaházikók, kagylóhéjak, s az emiatt néha leeső tstrészek, amiknek hiányát nem lehetett másként pótolni, mint rögtönzött "újratervezéssel".

Tizenhat voltam. Enyém volt a világ minden ígérete. Csak jövőm volt, amibe még akkor minden belefért. Még tán a kőfaragás, szobrászat is.
De valójában talán nagymamámnak köszönhettem azt a vakmerőséget amivel úgy vágtam bele szinte mindenbe, hogy "Érzem, hogy ez nekem megy! Vagy legalábbis minden esély megvan rá" Ő egyszer ugyanis amikor rákérdeztem, hogy tud-e úszni, vagy kerékpározni, mert én azt még sosem láttam tőle? Azt felelte:
- Mittudomén kisfiam? Tán még az is lehet, hogy tudok! Sosem próbáltam...

Ez egy olyan jóslat eredménye amit azért faragtam kőbe, hogy lássam milyen leszek ha megöregszem. Persze ez csak egy karikatúra volt, és jól mulattam míg elkészült.

Még ma is ott sorakoznak a terasz kőkorlátján. Talán unatkoznak, nem tudhatom. Nem beszélnek. Arcuk sem változik, hisz kőbe van vésve mint a törvények. (Vagy azok talán nem is annyira?) Mindenesetre békében elvannak egymással, meg néhány "selejttel" pl. egy fejvesztett anyával ki gyermekével ölében várja, hogy kiselejtezzék, de van még kő a kertben is ami kerékvetőként szolgál, és hátával védelmezi a kertet, hogy arról csússzon vissza az a kocsikerék ha eltévedt kissé. Na ők már egy fokkal keményebb vörös homokkőből akartak elkészülni, de épp véget ért a nyári szünet, s ezzel elveszítették esélyüket a készreformázásra.
Mert ugye ha egyszer elszáll az ihlet!?... :-)

Kilencvenöt

Drága édesanyám ma betöltötte a 95. életévét. Boldog születésnapot kívánok anyukám!

Áh! Majd máskor...

Nekifutottam az alvásnak. Ahogy ágyamon fekve eltávolodtam a világtól, egyre magasabb, egyre egyszerűbb szinten éreztem magam, ahonnan "lenézve" a földi élet olyan bonyolultnak látszott! A végtelenség fogalma bűvölt el ki tudja hányadszor már, amit pedig sosem lehet teljesen megismernünk. Mert hogy nincs vége ugye. És ez igaz minden dimenzióban, síkban, és időben egyaránt. Minden amit ismerünk, valamiféle rendszer, amit több kisebb rendszer alkot, s azokat is sok mégkisebb, majd megint rengeteg kisebb... és ennek nincs vége. Fölfelé ugyanez a séma. Minden, és mindenki része egy nagyobb rendszernek, azok nagyobbakat alkotnak, majd hatalmasabbakat... és ennek sincs vége. Azután az idő kérdése, ami inkább egyébként a történések kérdése, mert, hogy idő mint olyan nincs. Mikor kezdődött a világ története?  Jaaa?  És azelőtt mi volt?  És mikor lesz vége a világnak? A mi Tejútunk beleúszik majd az Androméda ködbe, s egy nagyobb rendszert fog alkotni. És azután? ...  Nincs vége semminek. És eleje sincs. És ami volt, az sincs már. Ami lesz, az meg még nincs. Ami van? Olyan rövid a "van" léte, hogy szinte azonnal a múltba vész, tehát jelentéktelen mivel az ugyebár már nincs.  Mit? Hogy a jövő miatt olyan fontos? Kinek? Lesz olyan egyáltalán? És én vagyok? vagy mi... leszek?
Áh! Majd máskor... Most inkább alszom. Mikor? Hát ebben a pillanatban, és ha van jövő, akkor még sok-sok pillanaton át valameddig. Talán... de ez sem biztos, mint ahogyan semmi sem az.. De ha semmi, akkor ez a kijelentésem sem, s akkor meg fölösleges okoskodás. Volt. Vagy mi... Lesz? Minél többet gondolkodom, annál inkább arra a következtetésre jutok, hogy semmi, és senki nincs...

Hagyjuk!

Talán ilyesmire gondolt Einstein papa amikor hosszas fejtörés után felsóhajtott: " Ezt hogyan fogom elmagyarázni az emberiségnek!?"

Fordulj vissza Istenem! Nem jó irányba állsz! Ha megfordulsz rögtön rámtalálsz!

Így hajnalban, egyedül az ágyamon jobb híján azon gondolkodom,
hogy az Istennek ugyan hány háta vagyon?

Mert az egyik mögött én lakom.
De úgy tudom, mások is ugyanúgy mint én,
Isten háta mögött laknak a világ közepén.

Valamit nem értek. Mert ha egy az Isten, s neki csak egy háta van
akkor hogyhogy egyedül heverek én itt az ágyamban?