Ma ismét a természet játékszere voltam. Elsősorban az időjárás szórakozott velem megint. Egész délelőtt arra ment el, hogy nem tudott dönteni az időfőnök, hogy mit akar. Állandóan változott az időjárás. Záporeső, havas záporeső, hózápor, majd ismét a zápor. Amikor jöttem haza a városból délelőtt, alig tudtam befordulni az utcánkba, és ha valaki látta a mutatványt, akkor annak igazi drift élményben lehetett része. Csak úgy csaptuk a havat szanaszét mi ketten, a kocsim, és én.
Azután Belfastba gurultam, mert ott engem már várt egy angyal. Igaz, magyar szemészorvosnőnek álcázta magát, de azon felül, hogy nála jobb kezekben nem lehetne a szemem világa, azon felül ma is élmény volt a közelében lennem. Minden rezdülésemet értette, figyelmes volt, és nagyon kedves, olyan mint ha legalább évtizedek óta olyan jó barátok lennénk, amire semmi esély nincsen. Miután nagyon aprólékosan megvizsgált, közölte, hogy ma nincs még szükség a következő lézerkezelésre ami azért öröm, mert ezzel is kitolódik a végleges látásromlás (Tyíjnye ezt de szépen fogalmaztam most meg!) esélye. Aztán miután kijöttem a Mater Hospital kapuján, akkor vettem észre, hogy a viharos, és igencsak csapadékos időben rossz helyre parkoltam. Buszsávba persze. Nem csökkenti a felelősségemet az a tény, hogy az északírek nagy százaléka is ott parkol, annyira, hogy éppen csak találtam egy kis helyet, de most már az én kocsim volt az egyetlen szabályszegő. Na gondoltam, ne árválkodjon ott tovább, és éppen el akartam indulni vele, de megmakacsolta magát az ajtózár, és nem lehetett kinyitni. Bezárni igen, kinyitni nem. Távirányító nincsen ehhez a típushoz, és manuálisan zárható szerkezet is csak az éppen munkamegtagadó példány van a kocsiban, a többinek "centrálzár" módjára kell követnie, amit meg is tesznek. Ha bezár, akkor mind bezár, Ha nem nyit ki, akkor egyik sem.... hogy a kánya csípje meg az ebadtát!
Persze ezt sem úszom meg könnyedén. Bőrig ázva vissza a kórházba, s az egyetlen magyarul jól (de még milyen szépen) beszélő dokinénitől kértem segítséget, hátha tud valakit aki segíthet szorult helyzetemen, és szorult autómon. Végül kérésem meghallgatásra lelt, sőt, azonnal jelentkezett is egy idős bácsi ( legalább annyi idős mint én) hogy a barátja aki azért jött vele, hogy legyen aki hazafelé vezet, majd jól kinyitja nekem. Sokáig tanakodtunk, hogy mitévők legyünk, míg végre űgy döntöttem, hogy be kell törni a hátsó picike ablakot...
Addig én a kórház előterében leültem melegedni, és száradni kicsikét. Nagyon elesett benyomást kelthettem, mert pillanatok alatt előkerült az én kedves orvosom.(valaki szólt neki biztosan, hogy mámegin itt van az a magyar) Pont akkor érkezett meg a segítségem kezében egy hatalmas vassal, és kissé ijedt arccal közölte, hogy az ajtó nyitva, de sok az üvegcserép az ülésen. Alig győzött követni olyan sietősen indultam neki a világnak, de (cuki) még mindenképpen látni akarta, hogy a kulcsom indítja e az autót. Hatalmas kő esett le a szívéről amikor látta, hogy nem egy ellopandó autót törettem fel vele!
"Szóval így-így" Mondaná most a feleségem, de nem mondja.
Ezért aztán csendben nyugtázom, hogy ez a nap is eltelt.
Minden érdekesség nélkül persze.
Azután Belfastba gurultam, mert ott engem már várt egy angyal. Igaz, magyar szemészorvosnőnek álcázta magát, de azon felül, hogy nála jobb kezekben nem lehetne a szemem világa, azon felül ma is élmény volt a közelében lennem. Minden rezdülésemet értette, figyelmes volt, és nagyon kedves, olyan mint ha legalább évtizedek óta olyan jó barátok lennénk, amire semmi esély nincsen. Miután nagyon aprólékosan megvizsgált, közölte, hogy ma nincs még szükség a következő lézerkezelésre ami azért öröm, mert ezzel is kitolódik a végleges látásromlás (Tyíjnye ezt de szépen fogalmaztam most meg!) esélye. Aztán miután kijöttem a Mater Hospital kapuján, akkor vettem észre, hogy a viharos, és igencsak csapadékos időben rossz helyre parkoltam. Buszsávba persze. Nem csökkenti a felelősségemet az a tény, hogy az északírek nagy százaléka is ott parkol, annyira, hogy éppen csak találtam egy kis helyet, de most már az én kocsim volt az egyetlen szabályszegő. Na gondoltam, ne árválkodjon ott tovább, és éppen el akartam indulni vele, de megmakacsolta magát az ajtózár, és nem lehetett kinyitni. Bezárni igen, kinyitni nem. Távirányító nincsen ehhez a típushoz, és manuálisan zárható szerkezet is csak az éppen munkamegtagadó példány van a kocsiban, a többinek "centrálzár" módjára kell követnie, amit meg is tesznek. Ha bezár, akkor mind bezár, Ha nem nyit ki, akkor egyik sem.... hogy a kánya csípje meg az ebadtát!
Persze ezt sem úszom meg könnyedén. Bőrig ázva vissza a kórházba, s az egyetlen magyarul jól (de még milyen szépen) beszélő dokinénitől kértem segítséget, hátha tud valakit aki segíthet szorult helyzetemen, és szorult autómon. Végül kérésem meghallgatásra lelt, sőt, azonnal jelentkezett is egy idős bácsi ( legalább annyi idős mint én) hogy a barátja aki azért jött vele, hogy legyen aki hazafelé vezet, majd jól kinyitja nekem. Sokáig tanakodtunk, hogy mitévők legyünk, míg végre űgy döntöttem, hogy be kell törni a hátsó picike ablakot...
Addig én a kórház előterében leültem melegedni, és száradni kicsikét. Nagyon elesett benyomást kelthettem, mert pillanatok alatt előkerült az én kedves orvosom.(valaki szólt neki biztosan, hogy mámegin itt van az a magyar) Pont akkor érkezett meg a segítségem kezében egy hatalmas vassal, és kissé ijedt arccal közölte, hogy az ajtó nyitva, de sok az üvegcserép az ülésen. Alig győzött követni olyan sietősen indultam neki a világnak, de (cuki) még mindenképpen látni akarta, hogy a kulcsom indítja e az autót. Hatalmas kő esett le a szívéről amikor látta, hogy nem egy ellopandó autót törettem fel vele!
"Szóval így-így" Mondaná most a feleségem, de nem mondja.
Ezért aztán csendben nyugtázom, hogy ez a nap is eltelt.
Minden érdekesség nélkül persze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése