2016. május 29., vasárnap

Dobozolunk, avagy megszólalt az isteni nedű...



Mindenki egy kis dobozka Isten kezében. Ő ezekben a dobozkákban tartja a Lélek darabjait. Mi csak azt látjuk az Egészből, hogy vagyunk, van lelkünk, és az háborog folyton-folyvást. És nagyon fontos nekünk ez a lélek. Az a pici sajátunk. Nincs rálátásunk az Egészre. Olyan ez mint amikor egy hangya mond véleményt a világról egy sasnak. A sas nem is érti, hogyan mondhatja olyan magabiztosan amikor pedig olyan egysikú a világnézete. Bezzeg neki milyen hatalmas rálátása van a világra onnan fentről. Egy űrhajos csak mosolyog ezen a nagy semmiből. Rajta meg Isten vidul egy jó pohár Brunello di Montalcinoval vagy egy kis Imrebácsi féle Olaszrizlinggel kezében, és ha a véleményét kérdezné valaki, hát bizony akadozna a nyelve.
Hogy honnan tudom mindezt ilyen pontosan? Hát tőle magától. Nagy beszélgetésem volt vele tegnap este. És egy kicsit több lettem attól, hogy megtudhattam: Milyen jelentéktelen kis bűnös vagyok én itt a Nagy Egész legalján, a semmi határán!

2016. május 19., csütörtök

Lengyel csirke jaj de jó!

Miután ma mindkét "lengyelboltot" meglátogattuk Dórival, az a döntés született, hogy kedvesem ma rittyent egy csirkepörit nokedlivel. Friss lengyel csirkeszárnyakból leginkább. És lőn RITTY: Olyan finom ebédet kaptam, hogy a fal adta a másikat! Ettem paprikásnak tejföllel, meg anélkül kanállal, meg nyakig zsirosan szopogattam a csontokat. (szegény Sárinak csak a csupasz csontok maradtak)
Cékla is volt bibibiii! :-)
Most pihegek, s igyekszem emészteni.

(Fotó nem készült, mert nem birtam addig várni. )

2016. május 7., szombat

Dóci




Mint ha évek sosem múltak volna,
most, hogy itt vagy velem újra,
senki nem árthat, sem ármány, sem bánat,
sem sértett önérzet utamba nem állhat

Mint ha az évek percek lettek volna,
mint ha mással nem is éltem volna,
ugyanúgy érzem utánad a vágyat.
Közénk senki soha nem állhat.






2016. április 22., péntek

2016. április 20., szerda

2016. április 9., szombat

2016. április 7., csütörtök

visszatérek mindig újra, szerelmesen öledbe bújva


ölelés
illat
érintés
hang
tisztelet
szeretet
jelenlét
szuszogás
elvárásaid
meg a lábad ujja
feküdj mellém újra meg újra
üres a fél ágyam hiányzik belőle a társam
egyre erősebb utánad a vágyam, kell hogy lássam
a szemedet amikor becézlek, öledet ahová mindig visszatérek




mókus a nyárson


vörös, fekete vagy tarkabarka
kicsi mókus bármilyen fajta
fűszerezve, csupaszra nyúzva
serpenyőben vagy nyársra húzva

tűz perzseli leég a farka,
bársony bőre eddig betakarta
most hogy sül és csöpög a zsírja
mind aki nézi enni akarja



empatikus vs egoista

Kora ifjúkorom óta szeretnék végére járni, hogy melyik a jobb. Az ha egy pasi megértő, empatikus hozzáállást tanúsít a nőkkel szemben, vagy ha egyszerűen csak prédaként kezeli őket.
Tapasztalataim szerint a nők általában empatikusra vágynak, de az egoistákkal bújnak inkább ágyba. Igazából nincs megoldás ebben a dologban, mert mégiscsak fura dolog, hogy vannak pasik akik válogatás nélkül minden nőt "megdugnak" aki hagyja magát, miközben ugyanezek a nők az empátiabajnokok vállán sírják ki bánatukat. Egoistáink szállnak virágról virágra bibézni, empatikusainknak pedig hasad a szíve, és folyik a nyála a sok szenvedő nő biztató ölelgetése közben.
És tele van a tökük. Mondjuk ki, nem csak képletesen.
Fiúk, és lányok! Valaki árulja el nekem: Hol lakik az igazság?
(utca-házszám)

2016. április 1., péntek

úthálózat

Hálózatok sora az élet. Bármerre visz az utunk, előbb-utóbb elágazáshoz érünk. Dönteni kell, hogy merre tovább. Azután újabb elágazásnál ismét dönteni kell. Mindig csak egy döntés. Jobbra, vagy balra? Vannak akik mindig egyirányba kanyarodnak. Attól függően, hogy melyik irányt választják lesznek ők a jobboldaliak, vagy baloldaliak. Akárhogy is nézem, ezek az emberek körbe-körbe haladnak. Mindig ugyanaz. Unalmas, de biztonságos, ismerős körök. Útjaik csak ritkán kereszteződnek. Olyankor vagy konfliktus keletkezik, vagy észre sem veszik egymást a szintkülönbség miatt.
És ott vannak azok akik mindig ad hoc döntenek. Mindig a szimpatikusabb lehetőséget lovagolják meg, így ők úgy élik az életüket, hogy érzéseik szerint mindenből a legjobbat kapják, tehát optimisták, és boldogok.
Ugyanez visszafelé a pesszimisták köre, akik állandóan hitetlenek, elégedetlenek, irigyek, s előbb-utóbb gonoszak lesznek.
Ha jó megfigyeljük induláskor a lehetőség mindenkinek azonos.
Valahol később rontjuk el.
Valahol később
rontjuk...

2016. március 31., csütörtök

Fóbia

Fóbiás lettem! Rájöttem, hogy rettegek mások fóbiáitól. Ez a fóbia fóbia.  
(nyugi! Nem a lemezjátszó akadt el. Ha ugyan van még aki tudja mi az)

2016. március 29., kedd

Mi a jobb?

Szerintem a biztos "nem" sokkal jobb mint a "talán". Bár utóbbi izgalmasabb lehet, de kinek kell ilyenfajta izgalom? Nekem erre már nincs időm. Minden egyébre van. Valamennyi.

2016. március 28., hétfő

Hús-vét

Elgondolkodtató. Mi ez a káosz itt a húsvéti szokásokkal?
Miért jön a Nyúl? És miért Tyúk tojásait hozza? És azok nagyrészt miért nugátból vannak? Jobb esetben csokoládé. Miért a kisgyerek építi neki a fészket? Ha meg nem akarja, mert ő tudja, hogy ez hülyeség, miért csinál fűfészket helyette egy néni? Miért kell büdösvízzel elrontani a nők gyönyörű illatát? És ha ezért pénz, vagy ajándék jár, nem lehetne azt enélkül megkapni?
Miért kell idióta rigmusokat skandálni közben? Csak mert ünnep?
Hát nem is tudom! Én inkább csak mellébújnék annak a nőnek akit sokáig meg szeretnék tartani, és csendben szeretném. Finoman.
Sokáig...
A többit meg locsolja más!

Lia

ma is látlak amint átlépsz fölöttem a fürdőkádban
szívverésem azóta sem csitult le teljesen
érzem az ízeket a számban
s illatod is feledhetetlen nekem

és amikor anyád ránknyitott a kisszobában
kezében egy tál pogácsa gőzölgött
ilyen ijedt "kislányt" még nem láttam
ki oly gyorsan öltözött

rég volt, talán több mint negyven éve
azóta minden megváltozott
csak bennünk maradt minden úgy mint régen
a szerelem emléke az határozott



2016. március 27., vasárnap

A messzi égbolton fecskék cikáztak

A cseresznyét mostad éppen. Lenge ujjatlan nyáriruhádat emelgette a huzat. Elbűvölő látvány voltál. Meglepődtél amikor mögéd lépve váratlanul átöleltelek. Nem tiltakoztál. Hátad ívbe feszülve, fejedet hátrahajtva viszonoztad csókomat. Hosszan hallgattam élvezettel a mosogatóban ütemesen összekoccanó üvegpoharak szemérmes tiltakozását. Halk sikkantásaidat messzire vitte a délutáni szellő, s a vén eperfán szerelmesen felbúgott egy vadgalamb.

2016. március 25., péntek

Mit találok túl a vonatablakon?


madarat, őzet, autót, embereket,
mezőket, fákat, gépeket, utakat,
szürke eget, hegyormán várakat,
megállókat, utazó ezreket

füstölgő kéményt, hirdetéseket,
friss tavaszi szellőt, bódító illatokat,
boldogan legelésző állatokat
lassan lehulló harmatcseppeket,

függőcinke fészkét, kis patakokat,
nyíló virágokat, örök barátságokat,
torkokban dobogó gyermekszíveket

a lassuló időt, régi szerelmeket,
zeneiskolát, zsongító dallamokat
szóval: néhai önmagamat



2016. március 24., csütörtök

Pipulka balladája

 A tévedések elkerülése végett, ez nem egy felülnézeti fotó!
Ez pedig talán egy facebookos hirdetés eredménye (is lehetne)




 ( Készült e nemes mű megrendelésre, Maszat-Pipulkának  nevettetésére. )


Elmondom énekét
Maszat Pipulkának
ki igaz hű leánya
széles e hazának.

Egyszer ez Pipulka
ki tudja, hogy miért,
sziklamászásra
adta csinos fejét.

Olthatatlan vágya
szenvedéllyé dagadt,
Maszat Pipulkára
e kórság  ráragadt.

Kereste is módját
kivel is tehetné,
de nem lelé párját
ki ebben követné.

Haj! Nem lelé párját
társát csak nem lelé!

De a sziklamászás
páros cselekmény,
egyedül művelni
nem épp jó lelemény!

Megvette kötelét
mi kell a mászásra,
társ nélkül feltette
szépen a padlásra.

Maszat Pipulka
kiállt az udvarra
ott várta a csudát
kezeit  kitárva.

De biza az nem jött
váratott magára
Szomorúan nézett
ezért a világra.

Haj! Szomorúan nézett,
társát nem találta.

Pipulka a búját
igencsak elunta,
országos bánatát
Facebookjára írta.

Lássatok csudát
ezután mi történt,
mind aki olvasta
jelentkezett tüstént!

Nincsen bánat többé
nincsen bú azóta,
boldogságban úszik
szép Maszat Pipulka!

Haj! Boldogságban úszik,
facebookos Pipulka!


:-) :-) :-)










2016. március 23., szerda

Úgy gyere


úgy gyere
osonj be hozzám mint a pirkadat
surranj be mint hajnali lenge huzat
vonulj be mint győztes hadvezér
úgy gyere hozzám mint aki hazatér

legyél nekem szigorú parancsolat
kötelesség mit tagadnom nem szabad
legyél mi határokat szab: édes fájdalom
vagy hatalom minek magam megadhatom

bármi lehetsz csak legyél nekem
hadd emésszen el forró szerelem
borítsa szememet gyönyörű álom

legyél kitől mindezt nem sajnálom
osonj be hozzám mint hiú gondolat
mint ami létemnek új értelmet ad





2016. március 21., hétfő

Köllesz

Köllesz

mint tiszta forrásvíznek a szomjúság
mint aranynak a határtalan emberi kapzsiság
mint válaszoknak a kérdések sora
mint vetett ágy ha nincsen vacsora

mint hajnali harmatnak kell a mező
mint kielégüléshez a friss férfierő
mint a szerelem, úgy kell a falat kenyér
mint Napra az Ég, úgy vágyom mosolyodra én



Sokk



Sokkoló élmény volt számomra, hogy amikor otthonról hazaértem, Sári (a kutyafejű) éppen egy kedvenc tyúkom frissen széttépett hullája felett őrködött. Első indulatomat követte a második, és Sári egy sokkoló nyakörvet kapott, aminek több funkciója mellett egy olyan is van ami a nyakát elektrosokkolja egy távirányító segítségével. Persze nem ez a legfontosabb, hisz van rajta olyan is ami "csak" rezeg mint egy telefon, vagy egy csipogó hangot ad stb. Mindenesetre amikor feltettem a nyakára, véletlenül (esküszöm) megnyomtam egy gombot, mire ebem olyat vinnyogott, mint akit vernek, és sarokba szorítanak. Ettől kezdve tudtam, hogy van a kezemben valami, amit ha jól használok, négylábú barátocskám hamarosan megtanulja, hogy mi helyes, és mi nem. ( Vagy legalábbis szerintem mi az).
Annuska barátnőm segítségével tegnap meg is kezdtük az oktatást. Minden sípolás után jutalomfalatka. (Persze Annuskának is) Ez úgy nézett ki, hogy ők egy pórázzal összekötve várták a hangjelzést, mire pavlovi reflex szerint egyszerre jöttek hozzám szájat tátani. A különbség kettejük között mindössze annyi volt, hogy míg Sári kicsit szimatolt, hogy hátha van még több is valahol, Anna ezt mindig megkérdezte. Hiába no! Egy kutyának még mindig erősebb fegyvere a szaglószerve mint a szókincse! Egy kislány pedig természete szerint kíváncsi. (És falánk, ha finom kolbászokról van szó)
Ma folyt. köv.

2016. március 11., péntek

Vígasztaló /Katicinek szeretettel!/

Itt van Ő
a hirtelen a semmiből előkerült új barátokban,
a sarjadó fűben, a sok madárlakta odvas fában,
itt van Ő velünk ebben a világban míg a szívünk dobban,
és érinti arcunk minden gyermekkézzel,
az éledő tavaszi széllel,
a nyár hevével, az ősz avarillatú emlékével
s téli havas tájak süket csöndjével.
Itt van Ő velünk nappal, és éjjel,
a hajnal madárfüttyös ébredő neszével,
és itt van Ő mai bánatomban, holnapi sörömben,
ott habzik lelkem tetején hófehér örömben.
És nem vagyok egyedül mert kezemet fogja,
amikor ajándékát elém dobja
egy új arc mosolyában.
És Ő kacsint rám az utca sötét zugában
honnan kis cigánylány ijedten szökken
és míg szívem zökkenve vár egy ütemet,
Ő életembe új erőt ültetett.
Mert itt van Ő.
Nekem az örök Nő, neked a Férfi
ki nem hagy el soha míg emléke
szemünkben e bús világot idézi..

Igazságszolgáltatás.

Ma bíróságon jártam.
 Kék ibolyát láttam.
El akart hervadni.
Szabad-e röhögni?


Az alperes ügyvédje a felperes esélyeit növelte modortalan viselkedésével, felkészültségével, és minden apró mozzanatával ami csak volt neki. Köszönöm ügyvéd úr! Várom a választ amit a bírónő rövid határidőre ígért.

2016. március 7., hétfő

Hamarosan


Hamarosan karjaimban tarthatom szeretteimet. 
Hamarosan ismét anyanyelvemen szólhatok bárkihez.
Hamarosan ismét honvágyam lesz otthon.
Hamarosan alig várom majd, hogy hamarosan legyen...

2016. március 3., csütörtök

Nomen est omen



A név kötelez. Ebben az esetben nem az eredeti értelme szerint, de mégis.
Állatokat tartok a tanyán. Óriási farmomon él egy hatalmas anyanyúl, négy tyúk, egy kakas, és egy kutya. Ők a háziállataim. Ha esetleg ezeken kívül akad még egyéb, azok nem a terveim, és akaratom szerint kerültek ide, tehát többnyire harcolok ellenük. Pl. rágcsálók...
Maradjunk most a felsoroltaknál. Én általában nem adok nevet azoknak a jószágoknak akik valaha táplálékként is szóba jöhetnek. Ezért aztán Sári a kutyám, Borika a tojó tyúkocskám, és Nyanya a nyuszkó nevet kapott, s ezzel általános kegyelmet is. A kakas ugyan átmenetileg kapott egy Karcsi nevet, de ha továbbra sem váltja be a hozzáfűzött reményeimet, (és a tyúkokét is egyben) akkor megy a levesbe, és jön az új Karcsi! A három ajándék tyúkom eddig név, és tojástalan volt. A két dolog között ha valaki összefüggést vél felfedezni, hát igaza is van! Eddig nem érdemelték ki a keresztséget. Eddig. Mert MA VÉGRE saját szememmel láttam, hogy melyik tyúkszi dolgozik be tojásilag Borika megsegítésére. Na ő mától a Gizi nevet viselheti. Viseli is büszkén, mert amikor megsimogattam a fejét, és a füllyukába suttogtam, hogy " Köszönöm Gizike a szép tojást" hát olyan büszke kotkodácsolásban tört ki, hogy hét határ tyúkjai is meghallották, hogy:
- "Tojtam! Láttátok? Hallottátok? Tudjátok? Tojtam! És nem görbét ám!"
Nos nagyon remélem, hogy erre a nagy hangzavarra nem kapták föl a fejüket a rókák akik nagy számban képviseltetik magukat a környéken!
Tehát a négyből már két nagylány is nevet kapott.  ami ugyebár kötelez. Tojásrakásra, kiscsibék nevelésére, és hasonló régimódi örömök gerjesztésére a szívemben. Erős a gyanúm, hogy hamarosan a maradék kettő is megszemélyesedik hasonlóképpen, mert tegnap hat tojás lapult a "tojóházban" ami egy néhai nyúlketrecre hajaz erősen, csak vertikális állapotban, s így amikor a "poultry house"-ból belülről bebújnak az odúba, és jól odatermelnek egy egysejtű csodát, nekem be sem kell mennem, mert kívülről is nyitható az odú, így nem kell a guanóban tapicskolnom míg a rántotta, és süti alapanyagokat összegyűjtöm nap mint nap. Már töröm is a fejemet az új neveken, csak nem akarom előre elkiabálni a dolgot, ugyanis a tegnapi hat db. elképzelhető, hogy csak azért fordulhatott elő, mert későn vettem észre, hogy pár napja beindult  a tojásgyár.
Egymás mellé tettem a frisseket az ASDA-s tojatokkal, és elfogott a büszkeség! Kb. háromszor nagyobbak a háziak mint a bóti!
Köszönöm tavasz, köszönöm barátaim! Nekem ma ilyen kevés is elég a boldogsághoz.

2016. március 2., szerda

hang-szer-etet

Legújabb szerzeményem. 

Darabokban jött hozzám. Bekopogott, beengedtem. Forgattam, nézegettem, és szinte megelevenedett a kezemben. Mondanom sem kell, hogy aznap addig nem feküdtem le míg el nem készült. Megtisztítottam, megerősítettem, már a nyak sem inog, új húrokat is kapott, sok pici javítgatással adott nekem örömteli munkát, s ezt kristálytiszta hanggal hálálta meg nekem. Most edzem az ujjaim hegyét. Gyakorolok. Ki tudja? Hátha egyszer szükségem lesz rá.

Mahagóni test (rezonátor) mahagóni nyak, rózsafa fogólap, és egyáltalán az egész egy gyönyörű hangszer. 
Elmondhatom: Megmenekült az elmúlástól. Remélhetőleg hosszú időre, és sokak örömére.








Itt a tavasz!

És eljött ez is! Itt a tavasz!
Legalábbis a naptár szerint. Március elseje a meteorológiai tavasz első napja. De nem az enyém!
Ahogy kinéztem ma hajnalban, arculcsapott a hó ami nagy csomókban ejtőernyőzött lefelé a nagy semmiből kellemetlen szél kíséretében. Tíz centiméter friss hó mindenen. Szörnyű!
Én általában szeretem a havat. Általában. De nem most. Ma be kell mennem a városba mert időpontom van tízkor ami fontos nekem. Csakhogy egy dombon lakom minek következtében autóval elindulni ilyenkor nem ajánlott, ha csak nem akarok valami biztosítási pénzt kicsikarni a társaságból keresetkiegészítés gyanánt. De nem hiszem, hogy szép látvány lennék (így sem vagyok egy keresztszemes hímzés) gipszben, minden végtagom bekötözve... Csak ezért (!) ajánlom az időjárásnak, hogy azonnal indítsa be a nagy égi hajszárítót, (lehet hőlégbefúvó is) és olvassza el itt ezt a szörnyűséget! Legalább az udvartól az útig! A hólapátomat rég befogtam kutyaszar eltakarításra, nem akarom most összezavarni szegényt a rendeltetésszerű munkával. Meg semmiféle munkával!
Szóval értitek!? Itt a tavasz, és én mégis elégedetlen vagyok vele. (Új nekem ez az érzés azután, hogy általában mindennel meg vagyok elégedve mint anno Ferenczjóska bátyám az anekdota szerint.)
Tavasz! Ha ilyen vagy, TAKARODJ! És csak akkor térj vissza amikor rügyeket fakasztasz a fákon, szerelemmel dagasztod keblemet, és a többi, és a többi. Ecetetrá!

2016. február 29., hétfő

A pillanat élvezete

Élvezem a pillanatot. Azért van. Hogy élvezzem. Tehát ellazulok, behunyom szemeimet (ilyenkor a szemgolyó biztosan befelé fordul mert csak a sötétséget látja) és elmélyülten vizsgálom a mindenfelé úszkáló kis fényes izéket, Egy ideig ez teljesen leköti a figyelmemet. Ezek a való világgal tartott kapcsolatom utolsó képei. Lassan, nagyon lassan kiüresedik a fejem, (mármint ami a gondolatokat illeti) és átveszi a tartalom helyét a semmi.
- Az semmi! - gondolhatnátok most, hiszen az a természetes alapállapotom...
- Na szép!- mondhatnám, de nem mondom. Nem is tudnám, hiszen üres az agyam. Még üresebb mint egyébként, amikor annyi baromságot írok össze minden ok nélkül.
Tehát nem tehetek mást, élvezem a pillanatot. És ez a pillanat eltarthat percekig, órákig (egyesek szerint évtizedekig, de ők rosszindulatúak) és csak nagyon lassan javul az állapotom.
Valaki egyszer erre mondta nekem, hogy:
- Na látod! Tudsz te meditálni!
De én nem láttam, hiszen csukva volt a szemem, és én olyankor reménytelenül szerelmes vagyok! Most például abba aki ezt mondta nekem. De ez a szerelem nem veszélyes, hisz csak addig tart míg ki nem nyitom a szememet. Ez pedig normális esetben mindig bekövetkezik egyszer. És akkor vége a pillanatnak, vége az élvezetnek, vége a meditációnak, és úgy általában vége minden földöntúli boldogságnak.
Olyankor csak bámulok magam elé. Csodálkozom, hogy a pillanat semmit nem javított a világon. Nem lett jobb senki és semmi attól, hogy én a meditáció útjára tévedtem, nem lett teljes világbéke, és ahol lett ott is hamarosan pótolják a nagyhatalmak majd a megfogyatkozott fegyverállományt, és akkor visszaáll a REND.
Nagy fene ellazulásom egyetlen eredménye, hogy felélednek a szerelemérzés halvány emlékei, és gyanakodva nézek minden nőre, hogy nem vele volt-e a nagy találkozásom az ellazult SEMMI közepén? Mert hogy nő volt ott, az biztos! Hiszen élveztem a pillanatot. Hallottam a hangját, És ez az édes hang meditációra sarkallt több-kevesebb sikerrel.
Legközelebb jógára lazulok. És közben egy pillanatra sem veszem le a szememet a környezetemről. Figyelek minden veszélyforrásra, hogy ABBAN az ellazul pillanatban ne szolgáltathassam ki magamat egy másik nőnek már megint.
Egy másiknak ne!
És akkor majd élvezem a pillanatot...

Csak semmi meggondolatlanság! Csak semmi nagyképű kinyilatkoztatás, mert jön az élet, és jól pofánvág!

Vigyázni kell a magabiztos kijelentésekkel! Én mondom Néktek! Januárban írtam ide valamit. Na csak annyit erről, hogy: Piszkosul vigyázni kell az elhamarkodott, magabiztos kijelentésekkel!
Szerencsére.

2016. február 23., kedd

Utolértem a holnapot

A máskor rövid éjszakák mostanában kibírhatatlanul hosszúra nyúltak. Míg régen ha az időt sürgetni támadt kedvem élég volt csak álomra hajtani a fejem, és máris eljött a következő boldog nap amint kipattant a szemem, az utóbbi időben végtelen hosszúra nyúltak az éjszakák. Felébredek hajnalban, nézem a plafon helyét a sötétben, és a fejemben száguldoznak a gondolatok. Szépek, és kevésbé szépek, de valahogy olyan ismerősek nekem. Mint ha valami régi hullámok korbácsolnák agyamat ilyenkor. Puha takaróm alatt ellazulva nyújtózkodom egyet, és átadom magam a boldogságnak.
Azt hiszem szerelmes vagyok az életbe. Élvezem minden pillanatát, és már nem várom a holnapot. Benne élek megint.

2016. február 14., vasárnap

A jó dolgok nem járnak egyedül




Azt hiszem szerencsésnek érezhetem magam. Az átlagnál legalábbis sokkal szerencsésebbnek. Hiszen megvan mindenem ami a boldogsághoz kell. Na ne ijedjetek meg, nem fogok itt egy irigységet generáló felsorolásba. Nem az a célom, hiszen mások irigységétől boldogabb már nem lehetek. Most igazán apróságoknak örülök. Például egy kellemes hétvége barátokkal, finom ételek, csodás idő, az asztalon egy palack finom bor Tocanaból,  egy másik a sorsát várja a pálinkák, és whiskey-k között és az a biztos tudat, hogy az életem rendezett. Nyugalom van itt legbelül, s mióta csak magammal kell törődnöm, azóta jut időm mások megsegítésére is a munka mellett. Szóval a jó dolgok nem járnak egyedül. És ez az az érzés amihez hozzá tudnék szokni. Már csak Dóri hiányzik nagyon, meg az otthoniak,. de ez egy másik nap témája lesz majd...

2016. február 12., péntek

joy breaks



Amikor ruhádat fejeden áthúzva vennéd le,
de elakad nyakadon, s én - kihasználva kiszolgáltatottságodat - 
finoman átkarolom gyönyörű derekadat,
és lágyan végighintem csókjaimat nyakadtól - pihegő melleiden át -
köldöködig, s te zihálva várod sorsod beteljesülését... 
Na én akkor tartok pihenőt!




2016. február 10., szerda

Viszonyok, és a látszat

Olyan lélekromboló amikor egy kívülről tökéletesnek látszó kapcsolatról kiderül, hogy éppen a felbomlás veszélye fenyegeti. Ráadásul minden ép ésszel megmagyarázhatatlan ok nélkül.
Nem az első eset amivel találkozom. Szép pár gyönyörű gyerekkel, és látható problémák nélkül. Csak a szemeik kiáltanak segítségért. Nem tudni mi a probléma. Lehet, hogy túl hamar vágtak bele a nagybetűsbe? Vagy csak egyszerűen a körülmények alakultak rosszul? Lehet, hogy egy eleve rossz párválasztásról van szó? Nem tudom, de mindegy is. Az ember szeretne segíteni, de nem az ő dolga.
Szomorú lettem ettől. Mindenesetre imát mondok értük.
Mást nem tehetek.

2016. február 6., szombat

Jó kérdés

Azon törtem a fejem ma reggel, hogy milyen lelke lehet annak aki a szeretetet pénzben méri, de érte áldozni semmit sem képes?

2016. február 2., kedd

O-Kati



Ma ismét egész nap égett nálam a szeretet, és a gyász gyertyája. Miután elfogy a láng, valahol mélyen bennem folytatja lobogását. Nekünk, ittmaradóknak fáj, de talán Ő már boldog egy másik világban. Talán emlékeiben sem őrzi a hosszú, gyötrelmes betegség kínjait. Míg itt élt közöttünk, nekünk barát volt, szerelem, osztálytárs, feleség, anya, munkatárs, ízig-vérig kertész és még hosszan folytathatnám megjelenési formáit.
Ma átigazolt az angyalok csapatába.

Törökkati, Oláhné Kati, O-Kati, Katka stb stb!
Isten legyen veled az örökkévalóságig!

Majd mi is jövünk...

2016. január 28., csütörtök

Akasztják a hóhért

Érdekes élmény, hogy a fülemben tartós tűk vannak bedöfködve.  Igaz nem először, de ismét meglepődtem, hogy ez a viselet mennyire nem okoz gondot a napi tevékenységeimben. Rendszeresen megfeledkezem róluk, azután amikor valamiért a fülemhez nyúlok, valami megbök. :-)
Rendes esetben tőlem kapják ezt a barátaim. Most a "hóhér akasztása" a szitu.
Valahol olyan ez mint amikor egy tanár osztályozza saját teljesítményét elfogultság nélkül, vagy amikor a forgalmi dugóban egy sebész vakbelet operál saját magán, aztán beáll a műtőbe dolgozni.
Van még néhány szakma amit érdemes ilyen aspektusból is megvizsgálni. Pl. az önmagát védő ügyvéd, a saját magát büntető rendőr, az öngyilkos hóhér, a fáradt kezű utcalány stb.
Ha jól meggondolom, nem is olyan furcsa.
De nem akarom jól meggondolni. Egy barátom kitapétázta a füleimet az én útmutatásom segítségével, és én most várom a hatást.

2016. január 15., péntek

Rejtvényes




A kor nem érdem fiam, csak egy állapot. Ezt mondogatta nekem édesapám amikor egyre-másra felismerte barátait, ismerőseit, régi iskolatársait a médiákban. Akkoriban kicsit talán irigyeltem is ezért, hogy oly sok "híres" ismerőse van. Aztán lassan megértettem ezt az érdem-állapot mondását is.
A kor. 
Ahogy teltek az évek, azon vettem észre magam, hogy nagyon megszaporodtak a hasonló felismeréseim nekem is. Nem múlik nap anélkül, hogy ismerősbe ne botlanék TV-ben, rádióban, újságban. Hála a mindenhatónak, leginkább jó hírekben látom őket vissza!
Volt már köztük számos művész, tudós, feltaláló, orvosszakértő, stb.stb. Volt már közöttük olyan is  aki  tananyag lett. Most legutóbb pedig egy költő, aki keresztrejtvényfeladat lett. Ez új nekem! És nagyon tetszik! Remélem jó reklám lesz neki. Megérdemli!
Egy kérésem van azonban. 
Uram! Ígérem jó leszek! Olyan, de olyan jó!
Csak utcanév ne legyen a barátaimból még nagyon sokáig!

Jó egyedül

Egyedül lenni jó. Megvan az az előnye, hogy az ember saját tervei, lehetőségei, és akarata szerint élhet. Az is nagy előny, hogy nem kell alkalmazkodnia senkihez. Na meg az is, hogy biztos lehet benne, hogy senkinek nincs terhére.
Egyedül lenni jó, ha az egyedüllét tervezett, szándékos, és igényeinknek megfelelő.
Hát igen! Egy darabig hülyíthetjük is magunkat ezekkel a szövegekkel. Még akár el is hihetjük magunknak ezek igazát, hiszen saját magunknak biztosan hiteles személynek számíthatunk.
De tudomásul kell venni, hogy egyedül lenni, és egyedül élni az nem ugyanaz!
Mert amíg csak élvezzük az egyedüllét örömeit abban a biztos tudatban, hogy előre tudjuk hogy meddig tart, addig jó. De ha valakire rászakad hirtelen, hogy ezentúl senki nem nyit rá ajtót, senkit nem érdekel, hogy mi van vele, senki nem érinti, nem morog vele ha valamit nem "úgy" tesz stb., az nehéz.
Kell, hogy legyen valaki akinek már a jelenléte is egyfajta biztonságérzetet ad. Kell, hogy motiválja az embert a másik jelenléte akár már arra is, hogy reggel kibújjon az ágyból, felöltözzön, és elkezdje a napot.
Ez a valaki leginkább egy másik ember. De lehet akár egy macska, egy kutya, egy baromfi, vagy "bárki" más, aki számít ránk, s akinek szeretetére, hűségére bizton számíthatunk mi is. Nem is értem azokat akik kizárják a világot, és egyedül élik napjaikat.
Nekem hál' Istennek, vannak társaim. Emberek is akik bár nem egy lakásban élünk de igazi társként vannak jelen életemben, és állatok is akikért felelősséggel tartozom, és a törődésemet ragaszkodásukkal hálálják meg.
Így azután biztosan állíthatom, hiszen saját tapasztalatom, hogy : Egyedül lenni jó!
Hiszen sosem vagyok egyedül!
És előbb utóbb Ő is itt lesz velem megint.

2016. január 8., péntek

A fekete lyuk, aki nem a szomszéd lánya... Részlet.


Csöngettek. - Ki a fene ilyenkor? - néztem az órámra. Fél kettőt mutatott. Éjjel. Az ajtóban egy fura alak állt. Úgy nézett ki, mint ha egy anonim alkoholista szökött volna meg a farsangi bálból tevehajcsár jelmezben. Kicsit lassan mozdult, mint egy lassított felvétel a TV.-ben, s a feje olyan volt, mint ha az elmúlt húsz évben egy biliárd háromszögbe sajtolták volna. Álmos nagy szemeivel pislantott egy lassút, majd valószerűtlenül mély hangon, arcán minden rezdülés nélkül közölte:
- Szia! Azt hiszem hazaértem.
A kedvenc nagynénid ért haza ezzel a fejjel itt! - gondoltam - miközben saját magamnak is meglepő módon a hangomat hallottam:
- Végre! Jó, hogy hazajöttél fiam!
Nem értettem sehogy sem a dolgot. Amikor hozzám szólt, nem mozgott a szája. Sőt! Ki sem nyílt! S a válaszomat hallva azt olyan természetesnek vette, mint ha előre tudta volna hogy mi következik.
Tétovaságomat látva egy finom mozdulattal megkerült az ajtóban, elsiklott mellettem, és zsáknyi sapkáját a fogasra ejtve a szoba irányában eltűnt a lakásban.
Nem értettem, hogy a körülbelül két, és félméteres magasságával hogyan tudott áthaladni főhajtás nélkül az ajtón... Tényleg! Ki sem nyitotta!
A szobába érve a foteljeim egyikébe csavarodva találtam rá.
- Fáradt vagyok. - suttogta géphangján. - Hosszú volt az út a múltba.
Lassan kezdtem magamhoz térni, és éppen meg akartam kérdezni, hogy - Ki a franc vagy te? - amikor jött a válasz: A te egyik leszármazottad vagyok a távoli jövőből...
- Mi? - gondoltam magamban, mire azt mondja: Most ne szolmizálj, mert itt alszom el!
Azzal mint ha a világ legtermészetesebb dolga volna lehunyta szemeit, és édes álomba szenderült mint egy kisbaba aki belefáradt a szopizásba, és elbólintott. Az jutott eszembe, hogy meg kellene pöckölni az orrát, amikor azt mondta nagyon távolról:
- Eszedbe ne jusson! Pihennem kell. A cicit majd holnap. - és horkolt. Csukott ajkai meg sem rezdültek, mégis olyan hangosan nyomta, hogy ha lettek volna szomszédaim, azok mostanra már bontották volna a falat...
A TV hangjára ébredtem. Egy húzott szemű ismerős arcú tudós éppen tanácsokat osztogatott:
- Ha tehát majd egyszer valaki bekopog hozzád, és azt mondja, hogy a távoli jövőből jött. és te vagy az őse, ne vágd rá az ajtót! Még az is lehet, hogy igazat mond.
Hm. Még az is lehet. - gondoltam. És az üres fotelt bámultam bambán.

2016. január 6., szerda

Fontos a tervezés

A tervek, és azok szisztematikus követése átlendít bennünket a nehézségeken. Észre sem vesszük, és biztonságot, állandóságot valamint az ezekkel járó kellemes közérzetet biztosít. Nagymamám mondta, hogy amíg valakinek tervei vannak, az nem ér rá meghalni. És neki hál'Istennek sokáig voltak tervei.  Ezért aztán szíven is ütött nagyon amikor utolsó találkozásunkkor úgy búcsúzott, hogy: - "Isten veled kisfiam!"
Én kicsit másként tervezek. Nekem kb. úgy működik ez mint egy sakkozónak. Bármi történik váratlanul, mindig van rá több lépésem a terveimben, ezért sosem jövök zavarba, hanem azonnal tovább tudok lépni. Természetesen ez meginog néha pl. ha elveszítünk valaki nagyon fontosat, de ha jól terveztünk, akkor ezen is könnyebb túllépnünk.
Szóval a tervek fontosak. Persze csak a realitásokon alapulók.

2016. január 2., szombat

Miért?

Néha azon töröm a fejem, hogy miért kerítünk akkora nagy feneket mindennek ami változik? Miért tartjuk nyilván a nevezetes időpontokat, eseményeket, és miért felejtjük el őket utána, ha akkor annyira fontosaknak éreztük őket, hogy néha még bele is akartunk halni egy kicsit? Hát nem sokkal egyszerűbb lenne, ha rögtön úgy fognánk fel minden ilyen "nevezetességet" hogy :
- Ez így természetes, lépjünk tovább!
De nem! Olykor annyira sajnáljuk magunkat, hogy képesek vagyunk teljesen hülyét is csinálni magunkból. Hisztivel, veszekedéssel, sokáig tartó csendes befeléfordulással, és felelőtlen "felejtési" akciókba sodródással.
Nekem mákom van. Mert már védett korban vagyok. Nem sok újat hozhat az élet. Csak azokat sajnálom kicsit, akikre még sok ilyen hatalmas indulatokat felkavaró élmény vár.
Szeeegééényeeek!


2015. december 27., vasárnap

A szokás hatalma


Sisyphos görgeti a követ fel a hegyre, de elfárad. Leül egy picit, de míg ő pihen a kő visszagurul a völgybe. Újra, meg újra megpróbálja, és minden alkalommal egyre feljebb jut, de közben a kőre ráragad mindenféle mocsok. Ettől a kő végül óriási nagyra növekedik, és nagyon nehéz lesz. Amikor egy ilyen mocsok megcsúszik a keze alatt, elgondolkodik:
- Hát kell ez nekem valóban? - és elengedi a követ. Azután csípőre tett kézzel figyeli, hogy pattog lefelé az a kő a hegyoldalon.
- Dögölj meg! - morogja, és köp egy hegyeset, majd felkap egy új kavicsot...

2015. december 22., kedd

Hogy is volt?


Kis család áll izgatottan a feldíszített fa körül.
Tágrameredt gyermekszemeken csillan a gyertyafény, 
s az árnyékok a mennyezeten körtáncot vibrálnak. 
A szobában halkan ünnepi muzsika zsong, 
és ők legszebb ünnepi ruhájukban 
boldogan, feszengve Jézus születését várják. 
Apa még megigazít egy odakészített csillagszórót. 
Anya halkan bekapcsolódik az éneklésbe. 
Mindenki követi. Együtt énekelnek. 
Aztán csak ott állnak összekapaszkodva, 
kihunyó gyertyák illata vegyül az asztalon sorsára váró halászé gőzével.
Anya felkapcsol egy kislámpát,
a tekintetek a fa alatt tornyosuló ajándékhalmokra esnek.
- Boldog Karácsonyt! - hangzik egyre-másra, 
és egy nagy ünnepi összeölelkezés után gyűlni kezd a sarokban 
a csomagolópapírok halmaza.

2015. december 21., hétfő

Nincs magyarázat 4.

Egyszer kérdeztem.
Még szinte ki sem hűlt a teste. Még fel sem fogtam, hogy mi történt, még éppen csak elvitték, amikor megérkezett a nővérem orvos fiával, hogy ne legyek egyedül ezekben a nehéz percekben. És persze amíg én ide-oda tébláboltam a lakásban céltalanul, hogy lekösse valamivel hasznosan a figyelmemet, elkezdte intézni az ilyenkor szokásos tennivalókat. Nem sok sikerrel, de megpróbált engem is belevonni a dolgokba, míg a fia minden rezdülésemet figyelte, nincs-e véletlenül valamiféle orvosi segítségre szükségem. Nem igazán volt, mert az ember agya olyan briliáns módon van megtervezve, hogy egy ekkora váratlan traumát simán elintéz azzal, hogy fontos dolgokat, fontos információkat tompít, vagy egyszerűen kizár. Tündér tesóm elmondása szerint olyan voltam mint akit fejbevertek, és nem tért egészen észhez. (szerintem azóta sem, de most nem ez a lényeg)
Nálunk nem volt szokás egymás dolgai között turkálni. Nekem akkor is teljesen természetes volt, hogy az ő táskáiban, szekrényében, fiókjában stb. nem nyúlkálok. Így aztán amikor a nővérkém a gyászjelentést fogalmazta, tőlem hiába kérdezte, hogy van-e az "elhunytnak" valami kedvenc idézete, és ha igen, hol találhatjuk? Fogalmam nem volt, hogy a rengeteg irata, naplói, levelezése, diplomamunkái stb. között hol, és mit keressek. De tesóm csak biztatott, mire én széttártam a kezeimet, magasra emeltem  tekintetemet (el is láttam a plafonig) és kifakadtam:
- Most segíts! Hol keressem a kedvenc idézetedet?
Ezután valami érthetetlen indulattól vezérelve átmentem a másik szobába, kinyitottam egy szekrényt, kihúztam egy fiókot, kivettem a legfelül lévő határidő naplót, kinyitottam.
És ott volt!  Rögtön az első oldalon. És abban a füzetben semmi más nem volt...
Tökéletesen illett a helyzetre, soha jobbat nem találhatnék, ha évekig keresném sem.
Így szól:

" Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
adj bátorságot, hogy megváltoztassam amit lehet,
és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni!"

(Assisi Szent Ferenc imájával akkor találkoztam először. A békéről szóló folytatással kiegészítve azonnal vezérelvemmé vált. Nagyon szép, de nagyon nehéz vállalás. Annyira, hogy aki eleve nem eszerint, vagy legalábbis nem hasonló szellemben nevelkedett, annak szinte lehetetlen.
Én boldog vagyok vele. És ezt Neki köszönhetem. Halálában is adni tudott valami fontosat.)

Megsemmisülten zuhantam vissza fotelembe. Tudtam, hogy MÉG ITT VAN!

Magyarázat? Nincs hát!




.-.




Két napja történt Egy hosszabb autóútról tértem haza éppen. Az úton minden rendben volt. A kocsival sem volt semmi probléma. Élvezettel kanyarogtam az úton. (Imádok vezetni!) A rádióban éppen híreket mondtak. Igaz ezen a csatornán folyamatosan híreket mondanak. Szeretem hallgatni, mert kiváló nyelvgyakorlás üres perceimben.
Aztán a város közepére érve egy lámpás kereszteződésben éppen zöldet kaptam, sebességbe kapcsoltam, gázt adtam, amikor a feleségem hangját hallottam! Nem tévedés: hallottam. Azt mondta, mit mondta - kiáltotta - hogy:
- Vigyázz!
Régen sokszor kértem, hogy ha valamire fel akarj a hívni a figyelmemet, csak ezt az egy szót ne kiáltsa, mert ezzel csak összezavar. Többnyire olyan dologra hívja fel a figyelmemet amit én már régen láttam, s így összezavarodom míg azt keresem, hogy mi lehet még azon kívül ami így felzaklatta.
Szóval hallottam, hogy kiált, beleálltam a fékbe, és abban a pillanatban elcsúszott mellettem a hátam mögül valahonnan iszonyú csikorgással egy hatalmas kamion, egyenesen elém az én sávomba. Oda pontosan, ahol nekem kellene lennem éppen ha meg nem álltam volna. Hát bevallom, elég hashajtó hatása volt a dolognak. Még álltam ott egy picit mire annyira összeszedtem magam, hogy tovább tudjak menni.
Szinte éreztem ahogy a kezemet fogja. Tudom, ezt lehet az agy tudatalattijával is magyarázni, miszerint észleltem én a bajt, csak nem volt időm tudatosítani. Ok! De akkor is. Miért az Ő hangján kell engem figyelmeztetnie az én hülye agyamnak?

Magyarázat?
Nuku.

ÉS MOST VÁLTSUNK TÉMÁT!


2015. december 20., vasárnap

Nincs magyagyarázat 3

Amikor először találkoztam vele akkor még a nővérem évfolyamtársa volt az egyetemen. Mosolygónak hívták. Az én beteges névmemóriámmal csak azért tudtam megjegyezni, mert ha valakire a "nomen est omen" nem vonatkozik az ő.
Másodszor egy békéscsabai bulimeccsen futottunk össze ami a helyi Meteorológiai Obszervatórium, és a Földrajztudományi Kutatóintézet dolgozói között dúlt. Azt hiszem, a társaságban csak ő meg én nem tudtunk focizni. De azért nyomtuk neki rendesen. Még gólt is rúgtam! Nos ezen a meccsen nem is beszélgettem vele, csak konstatáltam, hogy őt ismerem régebbről.
A harmadik találkozásunk volt az amit soha nem felejtek el. Azaz nem is a találkozást, hanem ami utána történt. Egy évtized után Egerben futottam össze vele a főiskola lépcsőjén. (Akkor talán már Dr. Mosolygó volt a neve, de most nem ez a lényeg. Az idő múlik végülis...) Úgy botlottunk egymásba, mint ha tegnap találkoztunk volna. Beszélgettünk kicsit, megbeszéltük, hogy hogyan kerültünk már megint egymás közelébe. Aztán mentünk a dolgunkra.
Én akkoriban Terpesen éltem családommal. Erről az emberről a feleségem soha nem is hallott. Fogalma nem lehetett, hogy van egy ilyen nevű alig-alig ismerősöm. Szóval amikor a nap végén dolgom végeztével hazaértem az Úr háta mögé, Ő azzal a kérdéssel fogadott, hogy:
- Mit beszélgettél azzal a Mosolygóval vagy kivel? - És nagyon furcsa érdeklődő tekintettel várta a választ. Azt mesélte, hogy egész nap az járt a fejében miközben otthoni munkáját végezte, hogy mosolygó,... mosolygó s egyszer csak beugrott neki, hogy ez egy név. Mosolygó. Mivel ő ilyen nevűről még csak nem is hallott soha, egyből tudta (TUDTA) hogy én beszélgettem vele aznap.


Magyarázat?
Nincs.



.-.



Más:
Egy alkalommal a nagyobbik lányomat meglátogatta későbbi férje. Akkor járt nálunk tán harmadszor. Együtt karácsonyoztunk. Nagyon kellemes ember, szerettük (szeretem) is rendesen Igazi családcentrikus, intelligens és magasan művelt ember. Amikor éppen le tudta venni a szemét a lányomról, akkor rengeteget szórakoztunk, társasjátékoztunk együtt. Az egyik játékban három kockát kellett egyszerre dobni, s annak eredményeként mehetett tovább a játék. Amikor a vőjelöltem következett, és eldobta a kockákat, azok még gurultak amikor a kedvesem kimondta: 
- Kilenc.
Mindenki döbbenetére amikor megálltak a kockák az eredmény stimmelt. Nevettünk. A következő alkalommal amikor megint a vőm dobott, a dolog megismétlődött. És még néhányszor, mire a fiú nagyon bizonytalanul kijelentette, hogy kezd félni. Kérdezte, hogy mi ez, de csak annyi választ kapott, hogy:
- Én sem értem, de tudom amikor dobsz.
Aztán próbálgatták addig ezt a játékot míg egyszer-kétszer az eredmény nem stimmelt.
- Mi történt? - kérdezte a fiú.
- Fáradok. - mosolyogta kedvesem, és befejezte a játékot.
Mindenki megnyugodott, de nekem azóta is gyanús az a fáradtság...

Nincs magyarázat. 
Már csak azért sincs, mert a túlvilágról azóta is rengeteg üzenetet kapok Tőle, de nem nagyon merek kérdezni. 
Félek, válaszolna...



Nincs magyarázat 2

Mondják, hogy ha két ember harmonikus kapcsolatban él évtizedekig, akkor annyira összecsiszolódnak, hogy már szavak nélkül is megértik egymást. Ezt már biztosan éreztétek ti is. Sőt az ilyen kapcsolatok odáig mennek, hogy már akkor is szinte hallják a másik véleményét ha nincsenek fizikai közelségben egymással. Megszokás. - mondhatja bárki, és ki tudja, lehet. hogy így van. De mi a magyarázata a következő esetnek?
Barátommal a Dunántúlon jártunk. Tél volt, erősen havazott, és általában olyan idő volt amire azt szokták mondani jobbérzésű emberek, hogy a kutyájukat sem engednék ki a szabadba ilyenkor. Barátommal beszélgetve említettem, hogy a feleségemnek nem érdemes hazudni, mert akkor is tudja mi történik velem, ha nincs ott. Na ez kicsapta a biztosítékot tanult barátomnál, és azt mondta:
- Tegyük próbára!
- Rendben, de te találd ki hogyan, nehogy később azt hihesd, hogy megbeszéltük előre.
Ezután Budapesten hirtelen megálltunk egy virágüzlet előtt, és barátom a következő összetett feladattal állt elő:
- Amikor hazaérünk a Mátrába, a feleséged éppen a kapuban legyen! Most vegyél neki valamilyen virágot! Amikor kiszállunk, mielőtt meglátná azt a következőt mondja:
- Szia! Hoztál nekem virágot?  Biztosan azért, mert a barátod is hoz a feleségének!
Beleegyeztem, de be kell vallanom, egyszerűbb dologra számítottam. Azt még el kell mondanom, hogy abban az időben semmiféle digitális, vagy analóg telefon nem volt azon a tájon.
Amikor a házunkhoz értünk, a feleségem a két lányunkkal éppen havat lapátolt. A kapu előtt állva fogadott minket. Amint kinyitottam a kocsi ajtaját megszólalt:
- Szia! Hoztál nekem virágot?  (Sajnálattal közlöm, hogy ez nem volt napi szokásom) Hát így könnyű! Biztosan a barátod is vett a feleségének!
Nos néhány döbbent másodperc után az én barátom driftelve fordult meg a falu elhagyatott főutcáján, és soha (SOHA) többé nem találkozott a feleségemmel.


-.-


Másik alkalommal éppen az egri kórházban feküdtem egy térdbaleset után. Kétágyas kórteremben volt nagyon úri elhelyezésem. Fiatal betegtársammal rengeteget beszélgettünk. Érdekesebbnél érdekesebb témákat tárgyaltunk ki, amikor szóba került az uruguayi rugbycsapat esete akik miután lezuhant velük a gép, és nem volt más lehetőségük, szépen megették elhalálozott társaik, rokonaik, barátaik földi maradványait, és így élték túl az esetet.
- Na ez érdekelne részletesebben is szólt a srác, mire én azt válaszoltam, hogy :
- Rendben. Van erről otthon egy könyvem. Holnap behozza neked a feleségem.
Tudni kell, hogy kb. 30 kilométerre laktunk a kórháztól, és aznap már autóbusz sem járt arra. Sem üzenni, sem telefonálni nem lehetett. A fiú nagyon hülyén nézett rám, és megkérdezte:
- És hogyan fogod erre megkérni?
- Már megkértem. - volt a válaszom. - Amikor megígértem neked, azt ő TUDTA
- Hogyan? Ti ezt előre megbeszéltétek?
 - Dehogy. Mindig tudja, hogy kivel mit beszélek.
Na aznap este elmaradt a szokásos dumaparti.
Másnap látogatási időben megérkezett Ő. Puszi - puszi ahogy ilyenkor (is) lenni szokott, majd elkezdte kipakolni a cuccokat amiket nekem hozott. Valami  rostos üdítő, meg finom házi kaja, gyümölcs, és végül öt könyv! 
- Gondoltam olvasgatnál. - mondta.
És mi volt a stóc tetején? Na mi?
Hát az "Életben maradtak" amit már évek óta nem vettem kezembe, nem is tudom honnan halászta ki.
Véletlen. - mondhatja most bárki. 
Ja. Mondom én...
Nincs magyarázat...


Nincs magyarázat

Amikor rosszul lett még kora délelőtt volt. Csak ők hárman voltak otthon. A két kislány, és Ő. Huszonnégy órás szolgálatból érkeztem haza éppen. Kulcs nem volt nálam, de ha lett volna is hiába, hiszen az övé belül volt a zárban. Csöngettem, semmi. Azaz valami furcsa zajt hallottam, mintha valaki odabent tompán püfölt volna valamit halk nyöszörgés kísértében. Aztán csend. Kopogtam, majd dörömböltem, mire a túloldalon négyéves kislányomat hallottam amint nagyon izgatottan azt mondja:
- Anya nem kel fel. Olyan furcsán alszik...
- Nyisd ki gyorsan az ajtót! - mondtam.
- De be van zárva!
Hosszú perceknek tűnt míg irányításommal végre ki tudta nyitni az ajtót. Rohanok be a szobába, és azt látom, hogy Ő az ágyról félig lecsúszva a hasán fekszik, és görcsösen rángatózik.
- Már kétszer visszatoltam - mondja a kislány - de mindig lecsúszik.
Ekkor abbamaradt a rángás. teste elernyedt, arca kissé megnyugodott, bár olyan furcsán bámult egy nemlétező pontra a mennyezeten túl.
Abban az időben még nem volt telefon sehol az egész lakótelepen. Egyetlen megoldáskén a kitárt ablakból kiabáltam a buszmegállóban várakozóknak, hogy küldjenek mentőt.
Leroskadtam az ágy szélére, kezemet a fejére tettem, és finoman simogattam mint egy alvó kisgyereket.  Mást nem tehettem. Teljesen tehetetlen voltam.
Aztán arra lettem figyelmes, hogy nem lélegzik. Istenem csak... de ekkor megmozdult. Felsőtestén végigfutott egy hullám, majd hatalmas erővel felsóhajtott. Aztán mégegyszer, majd egyre ütemesebben, végül nyugodtan vette a levegőt. Nyár volt, fullasztó meleg volt a panellakásban, de Ő ennek ellenére elkezdett reszketni. Betakartam hát egy könnyű pléddel és vártam. Vártam a mentőket. Legalább negyven perc múlt mire megérkeztek. Valaki busszal bement a városba, és hívta őket... Megérkezésük után kifaggattak, hogy hogyan kezdődött, és mi történt azóta. Ezután egy vénás (nyugtató) injekciót adtak neki, majd hordágyra tették, és elindultak vele a kórházba. Fel sem fogtam csak később, hogy milyen sokan gyűltek össze a lépcsőházban. Bámészkodni. Jó szórakozás ez primitív embereknek, főleg, ha nem velük esett meg a baj. Hosszú kálvária vezetett a felépüléséhez. A szomszéd város kórházába vitték. Vele mentem. Azaz utána, mert a kicsi mentőautóba nem fértem be.
Az első kivizsgálásokat követte a második, majd a harmadik, de ott már több orvos volt jelen egyidejűleg. Végül kijött a főorvos, és egy nővérke. Belém toltak valami cuccot, s csak azután közölte velem az eredményt: Itt már csak Isten segíthet! Imádkozzon! - suttogta zavartan a doki, és finoman visszavonult.
Nem emlékszem semmire, hogy mikor, és hogyan kerültem haza, csak arra, hogy a lépcsőházban mellém állt egy feljebb lakó "hölgy" és a következőket mondta:
 - Na mi van? Veri az Isten mi? Végre nem csak engem. Hát csak szenvedjen maga is! - és olyan eszelősen nézett, hogy csak annyit tudtam hirtelen kinyögni, hogy: - Várj csak szemétláda! - majd egyenesen a konyhába mentem. Kinyitottam a mosogató alatti szemetes ajtaját ahol egy diszperzites vödörben gyűjtöttük a szemetet. Nyár lévén tele volt mindenféle dinnyehéj, és egyéb gyümölcshéj hulladékkal. Felkaptam, és kiléptem a lépcsőházba. Ez a nem normális liba szót fogadott és megvárt. Nos én egy határozott mozdulattal mellmagasságig a fejére húztam a vödröt. Elégedetten figyeltem ahogy körös-körül folyik a dinnyelé.
Ő csak napok múlva stabilizálódott. Lassan-lassan magához is tért, de még hosszú idő múlva is rövidtávú memóriaproblémákkal küzdött. Csak kb. egy hét elteltével tudtam vele először beszélgetni egy látogatás alkalmával. Első kérdése a lányokról szólt. Aztán a második is, mert a választ már nem is jegyezte meg. Kicsit később mesélni kezdett. Elmesélte a hosszú nehéz álmát, tulajdonképpen mindent ami önkívületi állapota alatt a HÁZBAN történt. Bezárt ajtók mögött látta "magasból", hogy mi történik vele. Szurkolt kicsi lányunknak, hogy ki tudja nyitni az ajtót. Állította, hogy segített is neki ebben... Nincs magyarázat. Egyszerűen erre nincs magyarázat! Másnap megkérdezte, hogy ki takarította fel a dinnyemocskot az ajtó előtt...
- Ki volt bent nálad? Ki mesélte ezt el?
- Senki. Csak egyszerűen TUDOM mi történt. - mondta. s én kénytelen vagyok hinni neki, mert
azon ritka emberek közé tartozik akik kerülik a hamisságot.
Mindenre emlékezett. Pontosan leírta, hogy kik milyen sorrendben álltak a lépcsőn, ki hogyan támaszkodott a korlátra, és hogy "Fentike" aki mindig hallgatózott, most a szokásos otthonkáját ünnepire cserélte erre az alakalomra.
Olyan dolgokat is látott, amit fizikailag nem lehetett volna. Látta, hogy egy emelettel feljebb kik álldogáltak, mi volt a kezükben stb.

Akkor nehezen tettem túl magam mindezen. Nehéz volt felfognom, hogy mindez megtörténhet. Mindaddig volt is bennem egy kis kétség míg a dolog többször hasonlóan meg nem ismétlődött. És soha nem tévedett!

Nincs magyarázat arra sem, amikor egy barátom teljes gázzal nekimotorozott a lezárt siroki sorompónak, és elszállt mint a győzelmi lobogó. A motor messzire csúszott a betonon, ő pedig a túloldalon még pattant néhányat, majd kiterült mint egy béka ha átment rajta egy autó. Ezután kezdődött az amit sokáig nem mert többeknek elmesélni, mert félt, hogy hülyének nézik. Meséli, hogy valahogyan felszállt a magasba, a bakterháznál is magasabbra, és onnan figyelte, hogy mi történik odalent. Látta saját magát a hátán feküdni furcsa testtartásban, látta ahogy a sorompó két oldalán gyülekeznek lassan az autók. Először egy kék IFA, majd a Polski Fiat, stb. Még azt is látta, hogy az ötödik kocsiban barátai ülnek, zenét hallgatnak, és a zene ütemére verik a rozzant autó oldalát. Alóla a bakterházból kisétált (!) a bakter, aki ebben az esetben egy ötvenes kövér asszonyság volt. Odaballagott a földön fekvőhöz, és pofozgatni kezdte. Barátom ebben a pillanatban "zuhant vissza a testébe". Kinyitotta a szemét, és az első tiszteletlen gondolata az volt, hogy honnan van ennek a szörnyetegnek olyan huszáros bajusza?  Csak ezután tört rá a mérhetetlen fájdalom, majd elveszítette az eszméletét. Napok múlva ébredt a kórházban...
Később a szemtanúk elmesélték az IFA-t,  a Polskit, a haverok mesélték, hogy még morogtak is, hogy miért van dugó...

Nincs magyarázat. Vagy ami van az hihetetlen.

2015. december 18., péntek