Márciusidusamínuszegy

Hasfájósan

 És utána

Na jössz már? 

 Szentszék

 Kálvária

 A csúcson

 Alfa és omega

 Na menjünk!

 Felülnézet esőben

 Tavasz

 Tavasz1

 Senkit ne tévesszen meg a póz! Ez a szék nem árnyékban áll...

 Csúcsra törve

 Kálvária...

 A szél fú, az óceán zúg, a levegőt harapni lehet...

 Ekkora kő volt, mégis elmosta a víz!

 Mondom, hogy ekkora!

 Ekkora?

 Nem is tudom :-)

 Na jó, én akkor megyek!

Most akkor mi van?

 Haha!

 Még mindig haha!

 Nem fáradt még el a kezed?

 " Ma végre jó a kedvem! Ha ha!"

 Most fog megázni!

Sziasztok!

 Repül a nehéz kő...

 Négyszemközt Anyával.

 "Békés egymás mellett állás"

 Na hol az a nagy hullám?

 Az előbb még megvolt...

 Elbújtam egy fa mögé. Nem látsz!

 Mi is! Mi is!

Lime - limes... Ha valaki beleharap...

Egy blogot olvasgatva ötlött fel bennem, hogy olyan nehéz néha a tájékozódás. Mindenféle értelemben. Így aztán ha valaki egy idegen blogra téved, eleinte nehezen tudja kihámozni, hogy hová is keveredett. Ennek megkönnyítésére talán nem ártana létrehozni valami egységes jelrendszert, hogy a betévedő azonnal láthassa, érdemes- e itt keresgélnie, vagy csupán üres időtöltés. Mint a Tesco parkolójában, ahogy azt rendszeresítették az olvasni nem tudó, agyilag, és tájékozódásilag zokni vásárlók kedvéért. Gyümölcs minden parkolórész jelzésére.
Nos ha egy ilyen jelrendszert bevezetnének, és a lime-t választanám a blogom zászlajának. Mert olyan savanya, mert olyan vitaminos, mert olyan kellemes ízt tud adni sok egyébként jellegtelen ételnek-italnak. Csak a színével vagyok kicsit bajban. Mert a zöld színt már oly sokan lejáratták a félművelt, de egészen annak látszani akaró önjelölt "természetfelelősök".
Mindegy! Tetszik, mert ha valaki (tévesen) többesszámba helyezi, akkor is egy értelmes kifejezést talál, ami mondjuk a matematikában a határvonalat jelenti, ... Azonkívül a kártevők is nehezen támadhatják csak. Jó az "önvédelmi rendszere". (Most, e sorok írása közben is állandóan kongatja a vészharangot a vírusirtó programom, de egyben ki is zárja a kis ganét...)
Szóval ha valaki beleharap, annak összefut a nyála így vagy úgy, de mindenképpen nehezen felejthető élményben lesz része.

Mi vaaaan?

- Légyszíves!
- He?
- Mondom légyszíves...
- Tessék?
- Nem hallod amit mondok?
- Dehogynem.
- Jó! Szóval...
- Tessék?
...

Gondolatok amik elszállnak valahová a messze távolba. De minek?

Akkorse!  Jusztse!

Ennyi maradt meg bennem abból a gondolatsorból ami az előbb még foglakoztatott, de mostanra már nem.
Most akkor aki ezt nem érti, az pont annyit ért belőle mint én magam.
Nam baj. Vagy mégis?
De nem! Jusztse!
Na . ezt akartam mondani...

"Kerek a világ"

Kerek a világ. Egy ideje (körülbelül úgy negyven éve) minden dologban azt keresem ami boldoggá tehet. Így aztán megláttam életemben, hogy kit miért szerethetek, hogy a nehézségek felemelnek előbb utóbb ha megküzdök velük, hogy a nagy gazdagság nemhogy boldoggá nem tesz, de csak fölösleges gondokkal, szomorúsággal jár végső soron, hogy a mindennapos gondok mindig magukban hordozzák a mindennapos sikereket, megoldásokat is. Azóta tudom, hogy élni jó. Azóta úgy érzem, hogy sokkal több lettem a saját szememben, és ez egy olyan öngerjesztő folyamatot indított el bennem, ami nélkül talán már régen nem is lennék. Azóta segíthetek másokon is ha kérik,  s ezzel magamon is nagyot lökök előre minden esetben. És azóta tudom elfogadni kritika nélkül mások segítségét ha szükségem van rá, és hát kinek nincs az idők folyamán?
Minél többet töröm ezen a fejemet, annál inkább egyetlen szó rajzolódik ki tisztán elmémben: Szeretet.
Szeretni az embereket, szeretni a folyamatokat, szeretni a kapcsolatokat, szeretni a világot annyit jelent:
Szeretni önmagamat.
És azt tapasztalom, hogy mindenkit aki önmagát igazán  szereti, (nem összetéveszteni ezt az önzéssel!) egyre inkább szerethetőnek tart a környezete is. Már csak egy apró tudást kellene megszerezni ehhez:
Valahogyan fenntartani, beosztani ezt a szeretetet halálunkig. Lehetőleg úgy, hogy ezzel senkit se rövidítsünk meg, senkit ne csapjunk be, és senkit ne alázzunk meg.
Minden fontos dolog ebből adódik.
Egy ideje boldog vagyok. Néha amikor rádöbbenek erre, megijedek attól, nehogy másokban irigységet keltsen az én boldogságom. Aztán mindig rájövök, hogy nem fog, hiszen mindenki boldog a maga módján. Ki az egészségének örvend, ki a párkapcsolatának, ki a nehezen szerzett vagyonkájának, ki a hobbijának, ki annak, hogy szenvedhet, és sokan annak, hogy utólag rájönnek: milyen boldogok is voltak ők!
És így kerek a világ.

virágládák

 Egy séta a délelőtti napsütésben. 

Válogatós: Halálközeli élmény

-

Fri, 26 Sep 2008 07:48:32 +0100

3415964

Sokat hallunk arról a bizonyos élményről, amit a halál közelében élünk át. Már aki. Meg aztán sokan fel sem fogják, hogy ami velük történt az valami különleges dolog. Pedig az! 

Először is azt kell kiemelnem, hogy ez a dolog csak úgy ér valamit, ha el tudjuk mesélni... 

Nekem gyermekkoromban volt ilyen érzésem. Persze akkor ezt nem fogtam fel. Csak sokkal később, amikor felnőttként hozzám nagyon közelálló valaki számolt be erről saját élményei alapján. Akkor kattant be a felismerés, hogy ezt én már "átéltem" v. áthaltam(?) egyszer... 

A dolog egy buta balesettel kezdődött. Kisgyermekként a házunk előtt, édesanyám szeme láttára elütött egy motorkerékpár. Olyan hirtelen történt a dolog, hogy szegény motoros még jó darabig gurult mire meg tudott állni. Eldobta a motort és szaladt vissza ahhoz a kis ronygcsomóhoz, aki az előbb még a szomszéd utcába indult játszani unokatastvéréhez. 

Erről csak annyit, hogy soha nem ült vissza a motorra. Pedig ahogy összerakom az eseményeket, nem is tehetett a dologról... 

Sokáig voltam kómaszerű állapotban. Igazából már minden csontom összeforrt, minden sebem begyógyult mire magamhoz tértem. Egyszer az éjszaka közepén kinyitottam a szememet, és édesanyámat követeltem. Az sem érdekelt, hogy éjszaka van, sőt az elhárítási kísérletet is meghiúsítva azonnal közöltem a telefonszámunkat-- amitől ki tudja miért, néhány szem nem maradt szárazon... 

Bele sem tudok gondolni, hogy szegény anyám mit élhetett át! Először látni a balesetet, aztán az aggódás hosszú ideig, majd az éjszaka közepén egy telefon: "- Kórház. Adom a hívót....." 

Mire gondolt vajon?    Brrrrr. . . 

De még nincs vége. Ezt a balesetet követően, az akkori koponyaalapi törés következményeként állítólag, egy év múlva egy "egyszerű" mumpsz az agyamra húzódott (most hallom ahogy néhányan fejükhöz kapnak és felkiáltanak:" Mindent értek!") és agyhártya gyulladást okozott. 

Na ez sem volt egy egyszerű eset! Orvos, mentő, kórház..... 

És akkor történt, hogy egyik vizsgálatról a másikra hordoztak, közben voltak "holtidők", de szó szerint. Néhányszor visszatérő "álom" volt, hogy egy nagy mezőn "úszom". Nem tudom pontosabban körülírni, csak úgy, hogy minden olyan semleges, olyan síma, olyan hullámzóan gyönyörű volt. A ragyogó világosságban, a semmiben úsztam, s egyszer csak kiemelkedtem ebből a síkból. Felülről láttam mindent. Azt láttam, ahogyan egy ajtó előtt egy fehér köpenyes bácsi fölémhajol, pofozgat... Láttam és nem értettem, hogy hogyan láthatom. És ha látom, miért nem érzem? 

Aztán a következő pillanatban magamhoz tértem. Valahogy csak elém kanyarodott a valóság. Éreztem a bácsi kezét (nem is pofozott, csak símogatta a fejemet) és az nagyon megnyugtató volt. 

Később még többször jártam "odafenn". Egyre magasabbról, egyre többet láttam. Olyan dolgokat is, ami már nem is azon a folyosón történt. Láttam ahogyan sürögnek- forognak a mentősök az udvaron, embereket láttam jönni-menni- várakozni.... És megint a valóság. 

Olyan szép álom volt! Minden alkalommal nagyon sajnáltam, hogy fel kell ébrednem belőle. 

Később tudtam meg, hogy akkor és ott nagyon közel volt a halál... 

Sokat gondolkoztam mielőtt ezt leírtam. Szinte hallom a realista szkeptikus megjegyzéseket. De végül is nem érdekel. 

Ez volt, s hál' Istennek soha nem kerültem mégegyszer ilyen helyzetbe! 

Azóta "csak" álmodni szoktam. Mint minden rendes ember. Éjszakánként. És érdekes, de én mindig csak szépeket álmodom. Kiváltság ez. Élek vele és örülök neki. 

De elgondolkoztató, hogy tulajdonképpen az ember egész élete "egy halál közeli élmény"... 

 

Válogatós: Meghatározó élmény

Wed, 24 Sep 2008 15:12:27 +0100

Az előbb favágás közben eszembe jutott egy régi szép történet.
Nemrégen Valaki megkérdezte tőlem, hogy soha nem voltak öngyilkos gondolataim?
Hát dehogynem!
Volt egyszer, hol nem volt, én is fiatal voltam még akkoriban, volt egy leány! Igen EGY leány!
Ő volt nekem a minden. Fiatal életem legfelemelőbb érzésével ajándékozott meg. Lehettem vagy tíz éves amikor megismertem. Attól kezdve négy évig levegőt sem vettem úgy, hogy ne áldottam volna Istent, amiért adta Őt nekem!
Ez volt az igaz szerelem maga. Nem láttam, nem hallottam, csak imádtam rendületlenül.
És nem vettem észre gyermeki mivoltomban, hogy Ő hamarabb serdül hamarabb fejlődik, hamarabb válik NŐ-vé, mint én férfivá.
S egy szép napon odaadta szűzességét egy nagyon "jó" barátomnak....
Akkoriban a fertődi E. kastélyba jártam iskolába. A technikum első évét fejeztem be éppen, s rövid hazatávozás után a rendes évi gyakorlatra tértem vissza a kollégiumba.
Ezen a hazatávozáson történt a nagy tragédia.
De akkora volt, hogy egyszerűen nem bírtam vele. Nem tudtam sem megérteni, sem felfogni, hogy hogyan eshetett ez meg velem! Még inkább vele...
Az első gyakorlati nap után, egész napos lázas gondolkodást követően arra jutottam, hogy az én életemnek immár semmi értelme sincsen!
Nics és punktum!
Nem láttam semmi más megoldást, mint eldobni zsenge életemet.
Elhatároztam, hogy felmászom a kastély tetejére, és onnan a mélybe vetem magam!
Nosza az elhatározást tettek követték ahogy illik.
Már régen kilestük a fiúkkal, hogy van egy alagút féle a kastély alatt, ahonnan fel lehet menni az (akkor még minden forgalomtól a háború óta elzárt) emeletre.
El is indultam hát. Lemásztam egy aknába, ahonnan ki tudja hogyan, a szenespincék mellett egy ajtón át egy csigalépcsőn jutottam az első szintre. Kísérteties érzés volt olyan termekben barangolni, melyekben 1945 óta senki sem járt.
Sok centis finom por lepett mindent. Még ott álltak a bútorok maradványai, a mennyezeti freskók is többé kevésbé (golyóütötte nyomokkal ékesítve) még jól látszottak.
És én, csak mentem rendületlenül a végzetem felé. Az pedig a tetőn várt rám.
Újabb rejtekajtón keresztül újabb lépcső, majd újabb emelet. Ott egy hatalmas terembe jutottam, ahol szovjet "barátaink" annak idején lovaikat tartották. Ennek nyomai még elevenen látszottak a folyosón, a teremben és a teherliften is, melyen szegény párákat  szállították.
És ott volt a kijárat a tetőre!
Mindent százszor átgondoltam. Hogy hogyan fogok leugrani, hogyan fogom magamat jól megölni, hogy hogyan találják meg zsebemben a búcsúlevelet, melyből kiderül minden ármány ami engem erre a tettre sarkallt!
Elképzeltem T.Zs-t, szerelmem elérhetetlenné vált tárgyát, amint talpig feketében évekig gyászol majd....
Már-már majdnem meg is sajnáltam szegényt a rá váró elviselhetetlen fájdalmak és lelkiismeret furdalás miatt, amikor...
Amikor hangokra lettem figyelmes valahonnan a közelből!
Leányhangok voltak. Pont ilyennek képzeltem az angyalok hangját... akikkel ugye hamarosan ismerkedni készültem odaát...
Előrébb léptem tehát, hogy a hangok eredetét kikutassam még utoljára....
És alattam, egy szinttel lejjebb (lépcsőzetes volt a tető is) egy csapat gyönyörű leányt pillantottam meg--- anyaszült meztelenül, édesen csicseregve napoztatták üde testüket a tanárnénijükkel együtt... aki szintén nem a múmiák közül való volt.....
Csak álltam  (minden értelemben) mint a cövek. Elfelejtettem már régen jövetelem célját! Elfelejtettem egy pillanat alatt a nagy szerelmi bánatot, T.Zs.-t és minden rosszat!
Mi az, hogy EGY leány? Dehogy egy! Mennyi van még!!! És milyen gyönyörűek!!!!
 
És újra volt értelme a világnak. Lefelé siettemben zavart a rengeteg kosz, amint minduntalan  szóródott rám, zavart a rengeteg pókháló (Érdekes! Felfelé jövet ezek még nem is voltak itt!)
Alig vártam, hogy leérjek!
És alig vártam a vacsorát--ahol ismét találkozhattam ezekkel az életmentő gyönyörű, ártatlan szépségekkel!
Azóta sem tudják, hogy lényükkel életet mentettek! Nem is akármilyen életet! Az enyémet!
Meghatározó élmény volt.
Később, ha nagy volt a bánatom, egyetlen bevált megoldásként mindig vígaszt találtam az éppen hozzám legközelebb álló NŐ-nél-
(na ezt a közelséget azért átvitt értelemben gondoltam ám!)
Köszönöm Nektek asszonyok és lányok! Mit? Hát mindent. Mindent Nektek köszönhetek!
 
Szóval ez volt az én kis mesém.
Oly régen volt, hogy talán igaz sem voilt!
Ki nem hiszi járjon utána! (de ne a google-n ám! Ott ilyen mese nincsen. Ezt biztosan tudom egy Nő-től...)
 

Kubikban

A nap még magasan járt a koranyári égen amikor elindultunk. Cél nélkül bolyongtunk. Tulajdonképpen mindegy volt hol, merre járunk. Együtt voltunk. És csak ez volt fontos akkor. Az utcátok végén nem akaródzott elkanyarodni, ezért úttalan utakon folytattuk a csavargást. Hol kezedet, hol derekadat fogtam, és nem tudtam betelni veled. Emlékszem, már akkor is sokat beszéltem. Talán zavaromban, s azért is mert Te csak ritkán szóltál. Csak meséltem, meséltem, és te mosolyogtál. Mire magamhoz tértem már túl voltunk a nagy ölelésen. Boldogan feküdtem a letaposott fűben, és a magasban keringő fecskéket bámultam egy fűszálat rágcsálva élvezettel. Hozzám bújtál szerelmesen, és én hatalmasnak éreztem magamat ettől, mint azóta is mindig. Aztán a mellettünk elsuhanó vonatban utazók felé tártam gyönyörű melleidet egy hirtelen ötlettől megszédülve, s a fűben ide-oda gurulva nevettünk sokáig. Észre sem vettük, hogy mikor esteledett ránk. Közelebb húzódtál, s én rád terítettem a pulóveremet. Nem fáztam. Csókjaiddal táplált szerelem fűtött. Csak amikor hazaindultunk vettük észre, hogy körülöttünk a fűszálakon hatalmas vízcseppek gyűltek. Harmattal mostam meg gyönyörű arcodat, s szemed csillogása azóta mindenhová elkísér. Később szüleid ablaka alatt és a ház mellett nem tudtunk elszakadni egymástól. Csak amikor hajnalodott. Kiskaputok csattanása után még hallgattam lépteidet. A csillagokat néztem, és arra gondoltam, hogy száguldva zuhanok a nagy semmibe egyre távolabb tőled. Két macska násztánca térített magamhoz. Leültem a fal tövébe ami mögött aludtál, és hosszan tanulmányoztam a cicák szerelmi játszadozását. A beteljesülésért szurkoltam. Hadd legyenek ők is boldogok! Távolban egy kutya ugatott fel, kicsit később egy másik valamivel közelebb. A harmadikat már nem vártam meg. Reggel volt, az emberek munkába indultak, nem ülhettem ott tovább. Talán délig aludtam ezután. A macskákról álmodtam, és Te is ott keringtél velem szemembe mosolyogva, könnyű selyemruhád lebbent a szélben, de én hiába kaptam utána. Párnámat ölelve ébredtem, és semmit sem értettem az egészből. Csak boldog voltam. Nagyon.

Ígéretek

Azt ígérték, ha nagy leszek, mindent  érteni fogok.

És azt is, hogy az jó lesz nekem.

Meg azt még, hogy ha jó leszek, szeretnek majd az emberek.

Én azt, hogy az nekik is jó lesz.

Aztán azt ígérték, az idő majd segít.

S Te azt, hogy örökké velem maradsz.

Az idő nem létezik, így segíteni sem tud,

CsakTe tartottad meg szavadat...

Válogatós: Perverz

 Fiatalember! Felsegítene? - kérdezte egy derékban hajlott nénike egy harmincas jóképű utastársát a 4-6-os villamos előtt.
- Természetesen! - válaszolta az ifjú. Mire a nénike: - És ha nem kérem? - s szeme huncut mosolyra húzódot.
- Akkor is! - nevetett vissza a fiú, miközben karon ragadta a nénit, és könnyedén feltette a villamosra, majd utána lépett ő is.
- Nem perverz maga egy kicsit? - kárdezte a mami még mindig nevetve.
- Nem! Hová gondol szép hölgy?
- Kár! - mondta a néni. miközben hálásan megsimogatta a férfi kezét.
Néztem őket. Boldognak, és vidámnak tűntek. Az volt az érzésem, hogy régen ismerik egymást, s mi, a többi utas, csak a pukkasztandó polgárok szerepét játszottuk a történetben.
Mindegy! Akárhogy is, valami vidámság átragadt a körülöttünk állókra is.
A Jászai Mari (azelőtt Krippel Mária) téren szálltak le, és egymásba karolva, nevetgélve sétáltak tovább.
- Vidáman még az élet is könnyebb. - mondta egy idősebb úr a hátam mögött. Hátranéztem. Mosolygott.
Ő is.

Nőnapra

Ma van az a nap amit családomban sokáig csak kommunista ünnepnek tekintettünk. Aztán lassan gyökeret vert. Talán édesanyám ma már nem utasítja vissza a virtuális virágokat sem...
Szóval ma, a nagy nemzetközi NŐNAPON még több szeretettel gondolok rátok lányok, és asszonyok. Kicsik, és nagyok, fiatalok, és kevésbé fiatalok, szépek, - és szépek (!) Mert csúnya nő nincs is. (Ezt mondogatta egy barátom. Aztán hozzátette még, hogy: "Azt hiszem".)
De én ma ezt tudom!
Sok boldogságot kívánok nektek NŐK!
Ha csak egy picit visszaadhatnék abból amit tőletek kaptam életem folyamán, már akkor is bőkezűen osztogathatnék!
Nincs a világon annyi virág amennyit ma széjjel ne tudnék osztogatni köztetek. Szóval inkább el sem kezdem na!
Köszönettel, hálával, és szeretettel gondolok rátok! Minden nőnemű rokonomra, barátomra, ismerős, és ismeretlen gyönyörűségre, korra való tekintet nélkül! (Bizonyos esetekben a nemre, jobb esetekben az igenre való tekintettel)

A gyerek

Álmos szemekkel, tüske haja ellenére kicsit borzasan állt meg az ajtóban. Szemmel láthatóan nem ébredt még fel igazán. Körül sem nézett. Szerintem engem nem is látott meg, csak valami sokadik érzékével "tudta", hogy ott vagyok, és "rendelkezésre állok" - ülök -
- Éhes vagyok! - köszönt elhaló hangon, majd nagyot ásított.
- Neked is jó reggelt kívánok!
Csak nézett, de most már talán rám. - Nutellás kenyér...
Aztán csak tömte magába a falatokat, s én közben azon gondolkoztam, hogy levegőt mikor vesz? Nagy szusszanással ért a végére. Amúgy józsefatillásan ("A bögrét két kezébe fogta") csillapította a szomját.
- Jaj de finom ez a tea! - sóhajtotta közben. - Ez az amit a boltban vettünk? - kérdezte.
- Nem. Ez az amit Majd a nyúl fog hozni egy vasárnap hajnalán, és két traktor, és egy űrkabin közé dugja majd el a harmatos fűben egy beton járdakő alá...
Úgy láttam, erre felébredt.
- Megyek tusolni! - kiáltotta a lépcsőfordulóból, s a"lódobogás" után már csak a vízcsobogás hangjai törték a csendet otthonosan.
Odakint közben reggel lett. A szomorú, szürke időben a kerékpáromat láttam a betonon feküdni. Kicsit arrébbvitorlázott az éjjeli szélben.
Kidobom ezt a kerékpártakarónaknevezettizétrögtönmingyááá a kukába...!

Bicikli

Tavasz van, ezért kiköltöztettem az udvarra. Bármikor szükség lehet rá. De tető alá állítani nehézkes, ezért más megoldást találtam ki neki. Vettem egy "Kerékpártakaró" névre hallgató valamit. Boldogan terítettem rá, de sajnos azt kell mondjam, ez is csak egy újabb lehúzás. Semmi haszna ugyanis. Az első szellő leemeli róla. Ha meg lekötözöm akkor rögtön kiszakad a vékony anyag valahol. Az enyém egyből több helyen is. Most ott árválkodik szegény bringa, és nem érti, hogy miért van takarásban.

Persze ahogy letörölgettem, és letakartam, azonnal kisütött a Nap. Hét ágra. Ha másra nem, erre jó volt a nagyberuházás.

Moderáljak?

Sajnálattal közlöm, hogy a jövőben minden hozzászólást törölni fogok amit valaki névtelenül, elérhetőségei megjelölése nélkül helyez el a blogomon. Saját szemetét helyezze el mindenki a saját otthonában! Ha továbbra is érkeznek ilyen kéretlen üzenetek, akkor moderálni leszek kénytelen. Ha ezután is tapasztalom a szándékot, akkor más megoldáshoz folyamodom. Remélem, erre nem lesz szükség!
Továbbra is mindenkinek a véleményét szívesen látom, aki személyének megjelölésével vállalja is azt.
Nem szeretem a sunyiságot. Még mindig nem. Ha valakinek csak erre futja, lője főbe magát!

Lüktetés

Egész életünk lüktetésből, impulzusok váltakozásából áll. Egyszer fent, egyszer lent. Aztán egyszer meg sehol. És ezek az impulzusok a világ minden létező porcikájában megfigyelhetők. Tárgyakban, élőlényekben, gondolatokban,

Nénike

A ház előtt ül. A kispadon. Kilencvennél is több évének minden bölcsességével a világot szemléli. A világ egy cica képében tündököl előtte. Odabújik a lábához, hátát felgörbíti, és hosszan dörgölődzik.

A nénike megigazítja orrán az okulárét, majd bütykös, aszott kezébe fogja a kiscica pofiját. Másik kezével végigcirógatja a hátát.

- Te meg ki vagy? - kérdi. De tekintete nem a cicát pásztázza. Valahol nagy messzeségben a tájat kutatja.

- Hogy kerülsz ide? - faggatja kedvesen.

- Menj szépen tovább! Itt nem sok mulatság várna rád. - motyogja alig hallhatóan.

De a kiscica mit sem törődve az intelmekkel egy hirtelen elhatározástól vezérelve a nénike ölébe szökken. Meggyúrja a kopott kötőt, megfordul néhányszor, majd kényelmesen elhelyezkedik. Egy pillanat múlva már édesen alszik.

Nénike egy darabig még simogatja, majd egyik kezével puhán betakarja a kis jószágot, mintha csak a hideg fuvallattól védené.

De továbbra is a messzeséget fürkészi. Csak már nincs egyedül.

És ettől valami kis mosolyféle jelenik meg a szeme sarkában.

 

Válogatás: Suba

Tue, 16 Jun 2009 12:42:48 +0100

4124546

Suba a subához, guba a gubához. Ezt mondogatta mindig Nagyapa. És ezt nagyon komolyan értette mind barátságra, mind párkapcsolatra. Azt mondta, hogy ha nem egy társadalmi rétegből, nem egy kultúrából, nem azonos műveltségi területről jönnek össze emberek, akkor előbb utóbb a magát kevesebbre tartó uralkodni kezd a másikon. Tehát azt ajánlotta, hogy minden kialakuló kapcsolatba csak hatalmas önvizsgálat után vágjunk bele. Sokáig nem értettem egyet vele...

venember

Töprengőnek szeretettel. Egy régebbi örökérvényű

Bejött az ajtón, és úgy megállt egyhelyben, mint ha soha onnan el nem akart volna mozdulni. Halk de erőszakosan nyomuló stílusban egyszuszra zúdította rám javaslatát, miszerint ebben a kilátástalan és rettenetesen szörnyű világban, amikor mindenféle jelentékteleln csoportok gyűjtik kopogtató céduláikat jelöltjeiknek, már igazából csak egyetlen tiszta és csalhatatlan lehetőségünk maradt: JÉZUSKRISZTUS!

Na itt szakítottam félbe élvezetes előadását:

- Melyik körzetben indul? Neki adnám a kopogtató...

- Mit akar? - kérdezett közbe olyan arccal, mint aki rohadtalmába harapott.

- Á! Én nem akarok semmit. Csak szeretnék. Ha lehetne, szárított tengerimalac agyvelejével töltött olajbogyót szeretnék rágcsálni naphosszat, miközben jótestű maláj szüzek cirógatnák kopasz fejemet balkáni fácánok valagából kirángatott hosszú, és finom erezetű tollakkal. - válaszoltam igyekezetem szerint rezzenéstelen arccal, bár színváltozását figyelve igazán nehéz volt ennyi baromságot összehordanom röhögés nélkül.

Nagyon határozottan ment ki az ajtón. Aztán távozóban még felnézett a cégtáblára. Gondolom azért, hogy jól megjegyezze magának, nehogy mégegyszer betévedjen hozzám!

Istenem! (azaz Jézusom!) De jó lenne, ha ezt a címet terjesztené köreiben!

Régen volt háború

Úgy látszik, túl régen volt a világháború. Akik még élnek a túlélők közül, már semmi beleszólásuk nincs a világ dolgaiba. Kiöregedtek. És korunk modern világában nem az "öregek tanácsa" a döntő, hanem a fiatal hataloméhes politikusoké. Ők viszont nem tudják tapasztalatból, hogy egy világháborúnak nincs igazi győztese. Csak vesztesek vannak. 

Ma amikor megint minden együtt áll egy újabb világégés kipattanásához, egyáltalán nem mindegy, hogy kinek a kezében van a gyeplő. És nem egy gyeplő van. Van a gazdasági, (ez mozgat mindent) a politikai, (ezt néhány őrült bitorolja) és van a földrajzi, ( nem lehet sokáig tartani egy mongol területet nyolcmillió lakosnak amikor a szomszédban annyian szoronganak, hogy vigyázzállásban alszanak az emberek, és akkor sem rogynak össze. Egyszerűen nincs hozzá elég területük.

Ha az utolsó nagy háború nem olyan régen lett volna, talán minden ország vigyázna, nehogy...

De így, hogy minden "vezető hatalom" úgy akarja a világ újrafelosztását, hogy neki baja sem eshet, így veszélyben vagyunk.

Példázza ezt most legújabban az ukrán- orosz pofozkodás.  A szomszédunkban... És vezetőink nem nyilatkoznak. Kussolnak. Tele zsebbel...

Úgy látszik túl régen volt a világháború...