2017. június 1., csütörtök

Jönni kellett

Csodálatos hely Magyarország! Hosszú hetekig újra élveztem minden szépségét, finomságát. Önfeledten lubickoltam a gyermekkorban megszokott gyönyörűségekben, mint pl. a házikenyér, szalonna, hagyma kombó, vagy a frissen szedett gyümölcsök, zöldségek íze. Felidézett bennem nagyon sok szép emléket a forró port elverő zápor illata, barátok, rokonok kedvessége, a Balaton magábaölelő valósága, Budapest fáradhatatlan zsongása, az éjszakai autóbuszok fáradt ellenőrei, a muskátlis ablakok a hetediken... a táj, ami megismételhetetlen, mint a tájak úgy általában. Végigjártam néhány helyet amihez már régen nem volt szerencsém, és egyre jobban tetszett az ország: a Hazám.
Csak számolni ne tanítottak volna meg soha! Mert ha belegondoltam, hogy mibe kerülne nekem a saját környezetemben élni ismét, hát elszoruló szívvel mondtam ki a végeredményt:  Annyi nekem talán sosem lesz többé. Tehát nem is áltattam magam tovább, hanem időm lejártával felkerekedtem, (mint a szűzlány szeme a nászéjszakán) és hazaröppentem otthonról. Be kell vallanom, már nagyon hiányzott az itthonom. A nagy forróság után a kellemesen hűvös ház, a kutyám örömteli csaholása, a szomjas virágaim, a kifőzésre váró cefrém, és a befizetésre váró csekkjeim... illetve azok nem annyira talán.
Csodálatos hely Észak-Írország!
És csodálatos hely talán az egész világ, ahol helyet szorítanak nekem a barátok, ahol olyan kedvesen fogadnak mint az éjjel engem, ahol kislányos izgalommal várom, hogy mikor mehetek ismét haza...
Most addig itt lubickolok kicsit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése