2017. június 3., szombat

Megszakított kivizsgálás.

Engem itt mindenáron meg akarnak gyógyítani!
Ez egyébként jó hír, de néha nem értem, hogy mi okból.
Ma egy terheléses szívvizsgálatra hívtak meg sok szeretettel. Fel is hívták a figyelmemet, hogy vigyek megfelelő lábbelit a futógéphez. No ha a gép fut, akkor jó - gondoltam, mert futni én biztosan nem tudok. De mindegy! Kellemes meglepetésként régi jóismerőst egy nagyszerű tolmácsot is hívtak mellém.
A vizsgálat a szokásos eljárás szerint kezdődött. Kikérdeztek sokféle dologról, csak arról nem, hogy valaha volt-e a szívemmel problémám. Elmondták, hogy mi vár rám a várhatóan kilenc perc alatt, aztán kérdezték, hogy van-e valami kérdésem. Na az nincs. De mesélnék.
Jó. - mondták, és én meséltem nekik a régi problémáimról, a gyermekkorom óta meglévőkről, aztán a két kisebb infarktusomról. (amiknek nem sok nyoma maradt sem papíron, sem a belsőségeim között) meg arról, hogy ezek a gondok egyszercsak megszűntek. Na erre gyorsan csináltak egy hatalmas EKG géppel valami vizslatást, aláírattak egy mindenbe beleegyező nyilatkozatot, (tanúnak ott volt a tolmács) s ennek birtokában most már felelősség terhe nélkül megnyugodva nekiálltunk a nagy futásnak!
Előbb bemutatta egy nővér, hogy hogyan kellene nekem is, azután helyet cseréltünk, és elkezdődött az andalgás! Röhejesen nézhettem ki  a testemről lógó madzagokkal amint megpróbáltam járni. Eleinte még csak ment is valahogyan, de akkor az egyik nővérke észrevette, hogy a kütyünek (ami a derekamon lógott) öve lecsúszott kissé, és megigazította. Nem kellett volna! Mert amíg nem figyeltek én a nadrágom korcát alácsúsztattam finoman, s így az tartotta rajtam a nevezetes ruhadarabot. Addig. Azután pedig én a saját kezeimmel felváltva, attól függően, hogy melyik oldalon csusszant meg jobban. Ja és egy plusz kezet éreztem a derekamon is ami tartotta a nacit.
Közben persze nem bírtam megállni sem a lábamon rendesen, sem a röhögést, amitől a testtartásom olyan igazi vénemberes pózba csavarodott úgy, hogy nem győztek utánam kapkodni szegények. Minden tiszteletem a tolmácslányé mert ő volt az egyetlen aki bízott benne, hogy végig tudom csinálni a mutatványt. Bár utólag bevallotta, hogy ő is megingott néha ebbéli hitében. Igyekeztem is rendesen! Azután kicsit gyorsítottak a járdán, ettől én harminc centivel hátrébb kezdtem szaporázni a lépéseimet, de így sem nézhettem ki valami fenomenálisan mert rám is szóltak többször, hogy húzzam ki magam, emeljem fel a fejemet. Mondtam én, hogy ha nem látom emelt fővel a talajt, akkor nincs egyensúlyom a polineuropátiám miatt, de hiába. Nos szaladgáltam tovább igény szerint (legalábbis én azt hittem) de egyre ijedtebb hangok, és tekintetek kereszttüzében találtam magam. Nővérke 1  diktálta az adatokat folyamatosan amit a monitoron látott. Nővérke 2 egyre rémültebben kérdezte, hogy jól vagyok-e? - Igen- mondtam. - Még futnék néhány kört.
De a kezdeti vérnyomásom (155/90) hirtelen elkezdett süllyedni (!) Előbb csak azt hallottam, hogy 140 / 65, azután 115 / 51, majd hirtelen leállt a szalag! Állítólag leesett a nyomás bennem 103 / 45 re! Nem tudom mond-e ez valakinek valamit, de a kis ijedt nővérkék azonnal leparancsoltak a gépről, végigfektettek egy vizsgálóágyon, és nagyon feszülten érdeklődtek az életjeleim iránt. Gondosan párnát tömtek a fejem alá amin megint mosolyogtam egy sort, mert ha a félelmeik beigazolódtak volna, akkor azt a párnát a fejem alól a lábaim alá kellett volna rendezni gyorsan.  Hiába mondtam, hogy kutya bajom, hogy ki sem izzadtam, alig lihegtem, és a pulzusom is csökkent, Nem kergettek tovább, tehát a futásnak itt volt vége.
A vizsgálat olyan hirtelen ért véget, hogy szinte az ingemet is alig tudtam begombolni, mert nagyon szabadulni akartak tőlem. Földbegyökerezett lábakkal bámultak, hogy élek, felkelek, és JÁROK! Miközben kifelé baktattam a tolmáccsal beszélgetve, vigyorogva az ijedtségükön, még utánam is szóltak, hogy ha Dr. Hamed ismét ilyen vizsgálatot rendel nekem, akkor mondjam meg, hogy ne hozzájuk küldjön, hisz van erre más, egyszerűbb módszer is. Gondolom máshol.
Tudtam én, hogy szarul nézhetek ki, mert Budapesten, és az egész országban minden buszsofőr, minden ellenőr, (de még vonatkalauz is akadt) aki csak rám pillantott, csak intett a fejével hogy hova üljek, és egy sem kért jegyet a vén szarostól. Erre azért nem vagyok büszke egészen, mert még nem vagyok ingyenutazó korban. Az is elgondolkoztató, hogy mindenhol a hetvenes - nyolcvanas hölgyek elegyedtek szóba velem nagy mosolygásokkal. Igazán kedvesek voltak! Nincs is ezzel semmi baj, csak valahogy a kis fiatalka ötvenes fruskák kerülték a tekintetemet. (smile helye)
Nem felejtem el soha azt a nézést amit a két nővérke eresztett utánam. Az volt az arcukra írva, hogy : " - Hála Istennek, nem idebent halt meg!"
De lehet, hogy még látjuk egymást, mert hát itt engem mindenáron meg akarnak gyógyítani...

4 megjegyzés:

  1. nem mindig jönnek be a megszakított eksönök

    VálaszTörlés
  2. Már megint olyan írás, aminek minden szavát imádtam. Már korán reggel olvastam, de sürgős kirándulhatnékunk miatt ezt a dicséretet mostig érlelnem kellett. Annyira élő az egész! Nem lehetett persze megállni vigyorgás nélkül, de nem Magán, hanem Magával együtt nevethettem, még akkor is, ha a dolog komoly volt. Szóval köszönöm, hogy ír, ne hagyja abba!

    VálaszTörlés
  3. Nehéz lenne abbahagynom, hiszen ha nem írom ki magamból, szétfeszít az indulat. :-) De ez nem fenyegetés ám! :-)

    VálaszTörlés