Képek: Derry-Londonderry

Töltőre parkolva...

 Egy eladó templom. 

A hatodik

Vacsora után még öt palacsinta. Két lekváros, egy diós,  két mogyorókrémes. A hatodik már nem fér. Néz rám nagy szemekkel:
- Ezt elteszed nekem reggelre?
- El. De ha valaki megkívánja, nem mondhatom, hogy ne egye meg!
Mégis csak befért az a hatodik is.
Kilenc éves. Mi lesz, ha megnő?

Lelkiismeret-furdal-ás

A suli aznap is hatalmas zsongással telt meg. Egyre-másra érkeztek a gyerekek. Ki egyedül, ki szüleivel, ki meg barátaival, társaival érkezett.

Mindenki tele volt élménnyel amit már nagyon szeretett volna megosztani a többiekkel. Érthetõ, hiszen elsõ tanítási nap volt ez a téli szünet után.

És ez a téliszünet igazi téli szünet volt. Olyan tél volt, ami az öregek szerint csak minden hetedik évben fordul elõ. Fehér karácsony, rengeteg hó, szánkózás, korcsolyázás után, most meg elsõ nap a suliban.

Ahogy az aulába értünk, egyszercsak betömörült a sok gyerek, és nem lehetett tovább haladni. Nagy nehézség árán, kiváncsian furakodtam a lépcsõig, hogy láthassam, mi az oka a szokatlan felfordulásnak.

Mindenki izgatott volt.

- Hallottad? - kérdezte egyik barátom.

- Mit?

- Bezárják a sulit!!!

- ???

Semmit nem értettem. Csak hirtelen belém hasított a lelkiismeret furdalás!

Csak azért lehet!

A félelem nagyon nagy úr. És én hirtelen nagyon félni kezdtem. Mert egy iskolát csak nagyon komoly okkal lehet bezárni ám! És mi a barátaimmal adtunk ilyen okot...

Kb. két hete történt. Az utolsó szünet elõtti tanítási napon.

A fellocsolt udvaron korcsolyáztunk, mint általában délutánonként. Minden nap hat óráig volt erre lehetõségünk. S mert annak idején még volt rend az iskolákban, minden nap másik tanerõ volt megbízva a felügyeletünkkel.

Aznap "Tibi" volt az ügyeletes. Az új matektanár. Nemrég került  a suliba, és nem igazán lopta be magát a szívünkbe. Sem tantárgya, sem tenyérbemászó pökhendi arcberendezése nem tették szeretetreméltóvá.

És akkor délután négykor hirtelen bejelentette, hogy:

 "- Ma eddig tartott az élvezet kölkök! Dolgom van, vár a menyasszonyom!"

Úgy indultunk haza, mint akiket leforráztak. Tele voltunk indulattal, és ki nem tombolt energiával.

Talán ez tette, talán "jogos" sérelmünk, nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy kinek az ötlete volt.

Egyszercsak ott álltunk "Tibi" trabantja elõtt.

Hmm! Ezzel akar sietni!?

Hmm!

Heten voltunk mint a gonoszok. Járkáltunk a trabi körül mint egy prédára lelõ kutyafalka... 

Összenéztünk, s mindenki azonnal tudta, hogy mi a dolga. Aki figyelt bennünket, az csak azt láthatta, hogy egy csapat gyerek "támaszkodik" egy autón. Aztán futnak, ki merre lát. Hangos röhögéssel.

"Tibi" aznap nem ment a menyasszonyához. Legalábbis Trabival nem. Mert csak állt mellette, és sehogy nem értette, hogy hogyan került az a két platán a kocsi elé és mögé egy-egy centivel!

Nem vártuk meg a végkifejletet. Egy darabig még egy ház falának biztonságos takarásából, egymást taposva-lökdösve leselkedtünk, vártuk a hatást, de egy idõ múlva eluntuk a dolgot és egy "Ezt jól beraktuk a helyére!" felkiáltással hazaindultunk.

Nem is gondoltunk rá többet.  Csak most! Most jutott eszembe "hatalmas" bûnünk, most, hogy emiatt bezárják a sulit!!!?

És akkor szólásra emelkedett az igazgató bácsi:

- Kedves tanulók, Kedves egybegyûltek!

Ezennel bejelentem, hogy a téli szünetet egy héttel meghosszabbítom. Az ok: az iskola fûtésére nem áll rendelkezésünkre elegendõ tüzelõanyag.

Legközelebbi tanítási nap: Egy hét múlva hétfõn!

 Csak álltam, és forgott velem a világ. Lassan megértettem, hogy nem a mi "rosszaságunk" okán zárják be jobbsorsra érdemes tanintézményünket!

- HURRÁ! SZÉNSZÜNET!!! - ordítottam ahogy a torkomon kifért. És lélekszakadva rohantam hazafelé, boldogan, jobbra balra billegõ hátitáskám súlyát nem is érezve, hiszen várt rám a váratlan szabadság a tél összes örömével együtt!

Azt 
már meg sem hallottam, hogy "az így elveszített hetet júniusban..."

Hol van az még!???

Akkor

amikor ellazulsz,

amikor elfelejted mindazt ami bánt,

amikor nem zavar senki, és semmi,

amikor viszonoztál egy mosolyt,

amikor elfogadod magad végre,

amikor minden mérgedet felhígítja az öröm mámora,

amikor legszívesebben átölelnéd az egész világot,

amikor nem szeretnél mást csak adni, adni...

akkor elmondhatod, hogy boldog az életed!

Feszkó

Gyerekkorom óta a szeptember nekem egyet jelent a feszültséggel. Ez egy megmagyarázhatatlan belső feszültség, ami minden évben szeptemberben tör rám. Látszólag ok nélkül. Egyik pillanatról a másikra felugrom a székről, és az a kényszerképzetem támad, hogy most valami sokkal fontosabb dolgom lenne, de én nem azt teszem éppen. Felugrom hát, elindulok, de aztán megtorpanok. Hova is indultam? Meg aztán miért is? Az utóbbi években egy kis magamban dünnyögés is kíséri a jelenséget, így aztán ha valaki lát ilyenkor, az joggal hihet rólam bármit.
Régen azzal magyaráztam ezt, hogy "Hát persze! Hisz megkezdődött az iskola, vissza kell állni a kényszerre." Aztán elmúltak az iskolás évek, de a szeptemberi feszkó megmaradt. Sőt! Idővel még erősödött is! Egy idő után leszoktam a magyarázatkeresésről. Szeptember jő, s feszkó kíséri. Annyira természetessé vált, hogy már biztosan hiányzott is volna ha elmarad, de ez az elmaradás maradt el.  És még jött hozzá egy tavaszi feszkószezon is. Most aztán már két évszakom is van ami feszültséget termel bennem. Ha áramforrás lennék, ez akár természetes, és hasznos is lehetne, de nem vagyok az.
Tehát tudomásul vettem, hogy ez van, ezt kell szeretni, és inkább nagyobb önvizsgálatot kezdeményeztem magamon. Ennek számos eredménye van, amiket viszont nem fogok itt közzétenni. Nem! Mondom, hogy nem! Nekem is kellenek titkok. Méghozzá saját titkok, amik ugye csak addig titkok, míg meg nem osztom...
Idén kicsit előbbre jött a feszkószezon. Most mennem kell!...

Esetek

Vannak esetek, amikor az ember megismerkedik valakivel akit szimpatikusnak talál, és később kiderül, hogy tévedett. És vannak olyan esetek is, amikor megismerkedsz valakikkel akik nagyon szimpatikusak neked, és ez később csak fokozódik. Na ma ilyen élményem volt.
Igen ma. Mert éjfél után kezdődött... :-)

Farmer

Barátnőm mesélte miközben az új autóját mutatta be nekem, hogy a régit teljesen összetörte egy hatalmas traktor.
- Hogyan történt? - kérdeztem, mire elmondta, hogy már régen ment a traktor mögött egy keskeny úton, szerette volna megelőzni. Aztán amikor egy hosszú széles egyenes szakaszhoz ért, kitette az irányjelzőt, és előzésbe fogott. Ám amikor a mezőgazdasági szállítóeszköz mellé ért, az hirtelen minden jelzés, és figyelmeztetés nélkül ráhúzta a kormányt. Persze nem tudott bekanyarodni. Alatta volt a kisautó, ill. ami megmaradt belőle.
-És történt valami személyi sérülés? - hüledeztem, de barátnőm elmondása szerint neki semmi (csodával határos módon) a farmernek meg csak az önérzete sérült. Hogy merte megelőzni Őt egy autó a saját birtoka határán?!
- Talán részeg volt? - érdeklődtem.
- Ááá. nem.
- Akkor?
- Csak FARMER. - volt a válasz, és egy széles, lemondó legyintéssel jelezte, hogy az illető reménytelen.
- Tiszta szerencse, hogy találkoztatok akkor! - mondtam. - Most legalább van egy új autód...
Egy pillanatig a tekintetemet kutatta, mint ha nem akart volna hinni a fülének, aztán meglátta a mosolyomat. Nevetésben tört ki. Mint később elmondta, a karambol óta első ízben...

Barna tinóru

Erős illatú, jellegzetes gomba. Egy "folyást" találtam belőle. Nem kifejezetten a kedvenc gombám, de hazahoztam csak mert már régen szedtem gombát. Nem nagyon kedvez a gombászkodásnak a farmereknek az a tulajdonsága, hogy minden talpalattnyi földet megművelnek rendesen. Ezt is egy parkban találtam, ahol véletlenül még csak birkát sem legeltetnek. Szép felületű ép gombák. Még látni is gyönyörűség.

Nyárutó

A nap még nem jutott el napi útján a legmagasabb pontra. Tizenegy felé járhatott az idő a szeptemberi nyárban amikor nagymama és unokája a stégre lépett. Az öreg jószág kicsit megingott lépteik alatt, majd egy halk reccsenéssel jelezte: "Öreg vagyok, de nem gyenge. Gyertek bátran!"

Nagyi letelepedett egy horgászszékre, elrendezte maga körül a "kézimunkát". Stoppolásba fogott.. Ha már az időt unokája kíséretével múlatja, legalább hasznosan teljen. Elővette a vaksi villanykörtét, ráhúzott egy zoknit, s addig tologatta rajta, míg a lyuk teljes terjedelmében megmutatkozott. Akkor "stoppolni" kezdte. Nagy művészet volt ez akkoriban! Hiszen a zokni drága holmi volt, s a zoknik sajátja, hogy könnyen foszlanak. Pláne ha gyermek a viselőjük...  A gyerek eleinte kíváncsian nézte a műveletet, ahogy Nagyi görbe ujjai között a lyuk egyre kisebb lesz, majd ezt elunva elővette felszerelését, és halászni kezdett. A felszerelés egy kiszolgált szúnyoghálóból, és az azt tartó villás botból állt, valamint egy uborkásüveg amiben  reményei szerint a zsákmányt gyűjti majd. Lehasalt a stégen, fejét kissé félrefordította, és úgy kukucskált be az öreg deszkák árnyékán a víz alá. De nem látott semmit, ha csak azt a csillogást nem vesszük ahogy a réseken beszűrődő nap sugarai táncoltak a víz színén. Lassan-lassan megtalálta a helyes irányt, és hirtelen kitisztult a kép! Rengeteg apró halacska cikázott a keze alatt. Szinte kínálta magát az alkalom, hogy elkapjon egyet a sok közül, de tapasztalatból tudta már, hogy ez nem is olyan könnyű mint látszik. Nézte a botot, és azon törte a fejét, hogy amikor kiveszi a vízből, az egyenes. Amikor beledugja, a bot hirtelen megtörik, és egészen más irányba halad mint ahogy azt ő tervezete.
- Érdekes! - gondolta, majd igazított rajta, hogy egy kis csoport apró hal alá merítsen. Lassan, nagyon lassan mozdult., Szinte észrevehetetlen volt a mozdulat. Még a lélegzetét is visszatartotta nagy igyekezetében. Aztán... aztán egy gyors mozdulattal kiemelte a hálót! És lássatok csudát, a zsákmány ott ugrált a néhai szúnyoghálóban, ezer apró kis csillogó pénzecskét szórva szét! A kisfiú először talán jobban meg volt illetődve mint a halacska, de hamar úrrá lett izgatottságán, s egy gyors mozdulattal az üvegbe csúsztatta a kishalat, aki egyre lassulóbb tempóban úszkált körbe-körbe, majd belátván, hogy innen nem talál kiutat, megállt, és szinte farkasszemet nézett rabtartójával aki egy darabig gyönyörködött benne, majd lassan, óvatosan az üveget a vízbe mártotta. Addig merítette a víz alá míg a hal kiutat talált, s boldogan iramodott "testvérei" nyomába.

- Mi az fiam? - hallotta Nagyi hangját. Nem látta, de biztosan tudta, hogy mosoly kísérte ezt a kérdést.

- Kicsi volt még - morogta szinte csak magának. - Majd kifogom jövőre, ha megnő.

- Aha... - nyugtázta a nagymama, és újabb zoknit feszített a "stoppolófára".

A Nap ott fent az égen, mint ha ettől egy kicsit jobban sütött volna. Legalábbis a kisfiúnak nagy melege támadt. Ugyanakkor nagyon jó érzés kerítette hatalmába. Nem értette még, hogy miért, de az egész világ mosolygott rá. Mosolyogtak a vízre hajló nádszálak, mosolygott rá a nádirigó ahogy egy furcsán billegő szálba kapaszkodott éppen, mosolygott az a hatalmas pók is, ki az éjjel megrongálódott hálóját javítgatta stég alatti rejtekén, még a víz apró fodrai is mosolyogtak rá...

- Na gyere fiam! Ebből nem élünk meg! - szakította meg az ábrándozást Nagyi, és pakolászni kezdte a holmiját. 

- Meg aztán nagyapád is biztosan éhes már.

Még visszanéztek mielőtt a fűben kitaposott keskeny kis ösvényre léptek. De a stég üres volt. Nem hagytak hátra semmit  Csak egy gyönyörű délelőttöt ismét. Mint már annyiszor.

A lélek tükre

Nyisd ki Kedvesem szemed, 

emeld rám tekinteted!

Kérlek a szemembe nézz! 

Had lássak nyíltan beléd!

Látni akarom gondolataidat

mik úgy elbizonytalanítanak.

Nyisd ki Kedvesem szemed,

hadd lássam gyönyörű lelked!

Mit kéz nem foghat markába,

az szemedből sugárzik a világra.

Tudni akarom mi marja,

mi az mi lelkedet facsarja!

Nyisd ki Kedvesem szemed,

hadd szárítsam fel könnyedet!

Kérlek jobban bízz magadban,

a te erőd e bizalomban van!

Kedves nézz belém mélyen,

hosszan, őszinte szenvedéllyel.

Nyisd ki Kedvesem szemed,

engedd, hadd érintselek!

Fogd a kezem, s nézz a szemembe,

az én szívem téged így fogad be.

Míg tekinteted majd bennem kutat,

engedj minden bánatodnak utat!

A csoda

Valamikor hatalmas csoda volt számomra a rádiós kapcsolat. Amikor  munkahelyemre kerültem, szinte kitárult előttem a világ a szolgálati URH adóvevő segítségével. Hihetetlen volt az akkori technikai szint ismeretében, hogy milyen hatalmas távolságokat tud átölelni a rádió. Persze a mai kor fiataljai el sem tudják képzelni ezt. Nekik természetes a "mobil", természetes az internet, természetes, hogy ha bármi "fontosat" tapasztalnak, azt azonnal megoszthatják ha kell az egész világgal. Nekem akkoriban csoda volt, hogy száz kilométerről is állandó rádiókapcsolatunk van, hogy telexen (ki emleekszik meeg arra is?)  az egész világ elérhetővé vált... Később rádióamatőrként előbb a rövid, majd a hatalmas távolságok bűvöletében éltem. Sosem felejtem el az első (kis segítséggel) saját építésű modememet, melynek segítségével a "pakettrádiózás" örömei hevítettek. Első sikeres távkapcsolatom a sorban összekötött átjátszókapcsolatok révén Sanya, a békéscsabai amatőr barátom volt. Hihetetlen sikerélményt jelentett az akkor. Később beírtam nevemet e módon az amerikai űrkutatás emlékkönyvébe is. Ma mindehhez elegendő egy mobil hívás...
A kapcsolat. Minden fajtája fontos számomra. Kell! Kapcsolatok nélkül üressé válna az életem.
Ma már csak néha, nosztalgia miatt veszem elő a rádiómat. Már nem építek antennákat, nem kísérletezem velük deres háztetőkön. Ma már egy DX TV adás sem hoz lázba. A műholdak korát éljük.
Amíg rend van a világban...

Az írás : Szerelem!

Sajtot szeletelsz kis tálkába, meg almát. Kevéske olivabogyó mellé. Ezzel leülsz a gép mellé, és írni kezdesz. Az imént felhajtott whiskey (Uisce Beatha Eireannach)  megtette már a hatását. Gondolataid száguldanak. Jobban  is mint kellene. Szinte követni sem tudod őket olyan gyorsan törnek rád. De írod rendületlenül. Úgy ahogy eléd sodródnak, sorban mindet. Közben hol egy szelet sajt, hol alma. Szemelgetsz. Mindenből. Lassan rádsötétedik. Felkapcsolod a villanyt, és folytatod ahol abbahagytad egy pillanatra. Már megszűnt a világ. Senki, és semmi nem tud kizökkenteni. Hiszen közlendőd van! Azt pedig azonnal kell kiírnod magadból. Különben szétvet az indulat. Olyan csodás ez az állapot! Nem kell fogalmaznod, nem kell mindent átgondolnod, csak írod ahogy jön, és az pontosan úgy jó ahogy van. Meg is könnyebbülsz tőle. Már nem feszít, már nem fáj, már szinte mellékes. Amikor végül átolvasod, csak egy ismerős szöveget látsz. Hibákat javítasz, hiszen írás közben arra nem volt időd. Meglepően tárgyilagosan látod a leírtakat. Mint ha nem is te írtad volna. Olyan, mint egy régi barátnő, akire emlékszel még, de már nem tud befolyásolni ha felidézed mozdulatait, illatát...
Az írás: Szerelem!
Megoldás minden feszültségre, örömre, bánatra. Megoldás a bizonytalanságra, segít ha félsz az ismeretlentől, és bátorít, hogy ha legközelebb valami furcsa érzésed támad, van segítség.
Elfogy a táplálékod. Kezed az üres tálkát matatja, még lenyalod olivás ujjadat, felbontasz egy sört, hátradőlsz, és az elégedettség önt el.
Na nem azért mert jót, hanem csak mert írhattál megint.

Nyár

A szemközti ház vizes tetején csillog a napfény. Vibrál. Vakít, ahogy éppen a szemembe tükröz. Közben a fecskék izgatottan csivitelnek. "Kibeszélik" félelmeiket, és örömeiket. Talán éppen ötletelnek, hogy melyik farmon milyen a légyfelhozatal idén. Csak néhány kis gomolyfelhő araszol az égen.
Nyár van. És én arra gondolok, hogy hogyan lehetne mindezt konzerválni. Dobozba kellene zárni, aztán igény esetén a zordabb napokon kinyitni egyet-egyet, és szebb lenne azonnal a világ akár a tél közepén is hirtelen.
De a szemközti háztető csillogása az csak a pillanat sajátja. Megismételhetetlen. Mert csak most olyan kávéillatúan friss...

Hirtelen nagy rajongás, és következményei

Egyszer csak rádtalál. Egyre többször hív, beszélgettek. Kikéri a véleményedet. Mindenről. Beavat a terveibe. Szinte már kellemetlen a közvetlensége. De azért hízelgő. Napjaid részévé válik.
Ismeritek ezt az érzést?
Itt kell kihátrálni, mert az ilyen felületes rajongás általában hirtelen átfordul ellenségeskedéssé. Ha semmit sem teszel akkor is. Elég hozzá egy harmadik, aki egy rossz megjegyzést tesz amikor rólad áradozik.
Aztán a kezdeti rajongás átmegy gyanakvásba. Mindig mindent kétkedve fogad. Később már a segítséged sem kell neki. Még megjátssza a jóbarátot, de a mosolya már nem őszinte. Arcára fagy a félelem, hisz magából indul ki, és minden pillanatban azt várja, hogy valamit ártasz neki. Pedig...
Nem tehetsz ez ellen semmit. Mert nem egy szinten álltok.
Idő kell ahhoz, hogy rádöbbenjen, tévedett.
Sok idő. De akkor már ez az egész nem számít.
Csak annyi a hasznod az egészből, hogy legközelebb óvatosabb leszel. Ha elég okos vagy.
De nagyon nehéz ellenállni a hízelgésnek. :-)

No komment

Egy tizenhetedik századi vihar pusztításának eredménye.