Lelkiismeret-furdal-ás

A suli aznap is hatalmas zsongással telt meg. Egyre-másra érkeztek a gyerekek. Ki egyedül, ki szüleivel, ki meg barátaival, társaival érkezett.

Mindenki tele volt élménnyel amit már nagyon szeretett volna megosztani a többiekkel. Érthetõ, hiszen elsõ tanítási nap volt ez a téli szünet után.

És ez a téliszünet igazi téli szünet volt. Olyan tél volt, ami az öregek szerint csak minden hetedik évben fordul elõ. Fehér karácsony, rengeteg hó, szánkózás, korcsolyázás után, most meg elsõ nap a suliban.

Ahogy az aulába értünk, egyszercsak betömörült a sok gyerek, és nem lehetett tovább haladni. Nagy nehézség árán, kiváncsian furakodtam a lépcsõig, hogy láthassam, mi az oka a szokatlan felfordulásnak.

Mindenki izgatott volt.

- Hallottad? - kérdezte egyik barátom.

- Mit?

- Bezárják a sulit!!!

- ???

Semmit nem értettem. Csak hirtelen belém hasított a lelkiismeret furdalás!

Csak azért lehet!

A félelem nagyon nagy úr. És én hirtelen nagyon félni kezdtem. Mert egy iskolát csak nagyon komoly okkal lehet bezárni ám! És mi a barátaimmal adtunk ilyen okot...

Kb. két hete történt. Az utolsó szünet elõtti tanítási napon.

A fellocsolt udvaron korcsolyáztunk, mint általában délutánonként. Minden nap hat óráig volt erre lehetõségünk. S mert annak idején még volt rend az iskolákban, minden nap másik tanerõ volt megbízva a felügyeletünkkel.

Aznap "Tibi" volt az ügyeletes. Az új matektanár. Nemrég került  a suliba, és nem igazán lopta be magát a szívünkbe. Sem tantárgya, sem tenyérbemászó pökhendi arcberendezése nem tették szeretetreméltóvá.

És akkor délután négykor hirtelen bejelentette, hogy:

 "- Ma eddig tartott az élvezet kölkök! Dolgom van, vár a menyasszonyom!"

Úgy indultunk haza, mint akiket leforráztak. Tele voltunk indulattal, és ki nem tombolt energiával.

Talán ez tette, talán "jogos" sérelmünk, nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy kinek az ötlete volt.

Egyszercsak ott álltunk "Tibi" trabantja elõtt.

Hmm! Ezzel akar sietni!?

Hmm!

Heten voltunk mint a gonoszok. Járkáltunk a trabi körül mint egy prédára lelõ kutyafalka... 

Összenéztünk, s mindenki azonnal tudta, hogy mi a dolga. Aki figyelt bennünket, az csak azt láthatta, hogy egy csapat gyerek "támaszkodik" egy autón. Aztán futnak, ki merre lát. Hangos röhögéssel.

"Tibi" aznap nem ment a menyasszonyához. Legalábbis Trabival nem. Mert csak állt mellette, és sehogy nem értette, hogy hogyan került az a két platán a kocsi elé és mögé egy-egy centivel!

Nem vártuk meg a végkifejletet. Egy darabig még egy ház falának biztonságos takarásából, egymást taposva-lökdösve leselkedtünk, vártuk a hatást, de egy idõ múlva eluntuk a dolgot és egy "Ezt jól beraktuk a helyére!" felkiáltással hazaindultunk.

Nem is gondoltunk rá többet.  Csak most! Most jutott eszembe "hatalmas" bûnünk, most, hogy emiatt bezárják a sulit!!!?

És akkor szólásra emelkedett az igazgató bácsi:

- Kedves tanulók, Kedves egybegyûltek!

Ezennel bejelentem, hogy a téli szünetet egy héttel meghosszabbítom. Az ok: az iskola fûtésére nem áll rendelkezésünkre elegendõ tüzelõanyag.

Legközelebbi tanítási nap: Egy hét múlva hétfõn!

 Csak álltam, és forgott velem a világ. Lassan megértettem, hogy nem a mi "rosszaságunk" okán zárják be jobbsorsra érdemes tanintézményünket!

- HURRÁ! SZÉNSZÜNET!!! - ordítottam ahogy a torkomon kifért. És lélekszakadva rohantam hazafelé, boldogan, jobbra balra billegõ hátitáskám súlyát nem is érezve, hiszen várt rám a váratlan szabadság a tél összes örömével együtt!

Azt 
már meg sem hallottam, hogy "az így elveszített hetet júniusban..."

Hol van az még!???