Meteor 1.3

Lajossal nagyon egy húron pendültünk. Szavak nélkül is meg... szóval mindent...
Egy alkalommal reggel kilenckor vettük át a szolgálatot Sanyitól. Átlapoztuk az eseménynaplót, és kiértékelésképpen Lajos megjegyezte, hogy amit leírt az tökéletesen fedi a valóságot. De a Veszely Csárdába biztosan nem vitte magával Sanyi a naplót, mert az a rész hiányzik... Sanyi egy külön világ volt. Több élete is volt párhuzamosan. És valahogy olyan "skizof-rém" (!) formára vette némelyik életét. Az egyikben pl. ő volt a család üdvöskéje. Ez abban nyilvánult meg nála, hogy kényére-kedvére azt tett otthon amit csak akart. Egy alkalommal benyitott a szomszédban lakó nagyanyjához:
- Gyerünk Mama! Költözünk.
- Hová kisfiam?
-Ezután velem laksz majd. Jó lesz az neked! Eladtam a házadat!
- Miért?
- Éppen elégért. Na pakoljunk!
Egy másik élete pedig a "városbohóca" nevet érdemelhetné ki. Nem volt alkoholista, de amolyan alkalmi ivóként bizony érdekes dolgokat láthatott a városka lakossága az ő produkcióiból. Pl. egy alkalommal nem szolgálta ki a pultoslány arra hivatkozva, hogy a folyadék nem összenyomható (tanult lányka volt) így ha taposná sem férne a bendőjébe több. Erre a mi Sanyink, csak hogy bebizonyítsa, hogy fér még oda ahová az előző adagok csurrantak, fogta a pulton levő születésnapi rózsacsokrot, kiemelte a vázából, kiitta annak a tartalmát, majd visszacsusszantotta a csokrot a következő megjegyzéssel.
- Ha én inni akarok, akkor én iszok! Ok? Egyébként ez az utolsó sör volt a legjobb amit ma ittam... Ezután kért egy cigit. Kapott. Meggyújtotta fordítva, és amikor a füstszűrő elfogyott, és a parázs a dohányhoz ért volna éppen, elnyomta.
- Nem dohányzom! - mondta- És a dohányfüst különben is ártalmas!
Azzal szépen beült a kocsijába (amit engedély nélküli taxizásra is használt) és a jellegzetes szürke Zsiguli őrült tempóban (kb. húsz km/h sebességgel) hazaindult vele. No csak éppen erre vártak a város éber őrei! Nyomába eredtek, s már előre érezték zsebükben a jutalmat amiért ilyen ügyesen lefülelték a már régóta figyelt személyt. No de Sándorunk nem adta magát egykönnyen! Beletaposott a gázba, és hatalmas üldözéses elfogás vette kezdetét, ami a megyeszékhely egyik jellegzetes burkolat nélküli sártengerre emlékeztető utcájában ért véget. A rendőrök körülfogták az elsüllyedt orosz csodát. Kicsit aggódtak, hogy az autóból kiszálló "gyanúsított" nem esik-e azonnal a vízzel telt árokba. De nem!
- Ki van a hátsó ülésen? - Hangzott el az első kérdés.
- Mér??? Van ott is valaki baszikám?...
   Nos Sándorunk ezek után a munkahelyén szinte hihetetlen, de egy hozzáértő, mindig pontos, megbízható, csendes, jó szakember volt. És nagyon jó munkatárs! Egyszerűen imádnivaló! Azonkívül zseni. Zenei, és sport zseni volt. A háta mögött tartott gitáron, vagy satuba fogott pengető fölött mozgatva hangszerét, Jimi Hendrix számokat játszott az eredetivel megegyező minőségben. A Fradiba is hívták focizni, de arra hivatkozva, hogy sérülékeny, lemondta köszönettel a megtisztelő felkérést.
- Miért? Sérültél már meg? - kérdezték tőle  egyszer. - Még nem. De az nagyon rossz lehet!- volt a lakonikus válasz.
   Szóval őt váltottuk Lajossal. Miután hóvége volt, mindketten el voltunk foglalva sokáig az adminisztrációval. Úgy tíz óra tájban Lajos bekapcsolta a rádiót. Valami jugoszláv állomáson híreket mondtak éppen hős marsalljukat éltetve szokás szerint. Aztán zene. Mi csak ültünk íróasztalainknál, és tettük a dolgunkat. Nem beszélgettünk. Már régóta nem nagyon tudtunk volna egymásnak újat mondani. Eleinte élveztük a csendet. Később meg már mindketten a másikra vártunk, hogy megtörje azt,
Aztán úgy a dálután közepén egymásra néztünk, kezünkben megállt a toll, egy légy ijedten merevedett mozdulatlanságba  az ablaküvegen a feszültség hatására, s mi EGYSZERRE szólaltunk meg imígyen:
- Tovarisom Jánosom Kádárom.
Ahogy illik. A reggeli rádióhírek megtették hatásukat.
Mondom egy húron pendültünk.

Miután jól kibeszélgettük magunkat, leültünk sakkozni. Még nem álltak a bábuk, amikor Lajos azt mondta:
- E-2 E-4
-Kis szünet után válaszoltam komoly pofával.
- Felajánlom a döntetlent a huszonharmadik lépésben.
Lajos két ujjába temette arcát. Nagyon gondolkodott.
- Harmincadikban, de elfogadom.
Aztán estig már csöndben voltunk megint.
Dolgoztunk nagyon...