Válogatás: Jó illatot hoz a szél

Sun, 17 Jun 2012 09:41:55 0100

Kellemes nyáreste volt. Az egésznapi hőség után direkt jólesett az a kellemes, hűvös szellő, ami az erdő illatait hordozta magával a kutya felé. Nyugodtan feküdt. Felületes szemlélő talán azt is hihette volna, hogy alszik. De ez csak a látszat volt. A vizsla nagyon is éberen pihent.  Valami különös, valami nagyon izgató illatok keveredtek a levegőben. Volt valami ellenállhatatlan ezekben az illatokban. A kutya persze sohasem hallott még a hormonokról. Ő csak azt tudta, hogy ezen az estén neki mennie kell. Hogy hová, merre, az majd kiderül. A nap még magasan járt az égen amikor útnak indult. A kerítés drótja alatt úgy suhant át, mint ha az nem is lett volna ott. Orrát magasan tartva szívta magába az illatokat, és határozott ügetéssel haladt egyenesen a szagok irányába. Sorra hagyta maga mögött a házakat, udvarokat. Nem törődött senkivel, és semmivel, nem is hallotta talán a méltatlankodó kollégákat, akik nagyon nehezményezték a betolakodót. Ő csak ment az orra után. Közben olyan izgatottság vett rajta erőt, amit eddig még nem ismert. Néha megállt amikor egy hűvös fuvallat összezavarta egy pillanatra. Olyankor orrát a földre szögezve futott egy kis kört, majd egy kicsit nagyobb sugarút is, és hamar rátalált ismét a keresett irányra. Már kilométereket tett meg, már ismeretlen terepen ügetett, de észre sem vette. Az illatok egyre határozottabbak lettek, egyre erősebben vonzották. Hamarosan egy tisztás szélén találta magát. Leült, és figyelt. A tisztáson egy emeletes ház állt, előtte autók, az autók mellett asztalok, és padok. Emberek vacsoráztak ott. Nem messze az asztaloktól egy tűzrakón még gőzölgött valami finom étel egy bográcsban. Az emberek hangosak, jókedvűek voltak. Vidáman nevetgéltek, és sűrűn emelgették poharaikat is.
- Nem tudom mi van ezzel a döggel! - kiáltotta az egyik. - Két napja dögrováson van. Nem eszik, kedvetlen, és csak nyalogatja magát.
- Ugyan hagyd már! - csitította egy asszony. - Tudod! Ilyenkor mindenkinek más a hangulata.
- Milyenkor? - kérdezte a férfi, és nagyon furcsán vigyorgott asszonyára.
- Tudod te azt. - mondta a nő, és egy darab fát dobott a tűzre. Addig piszkálta, míg az ismét lángra nem kapott. A felszálló szikrák fényében tűnt csak fel, hogy már egészen beesteledett.
- Nekem egy kutya ne legyen nyűgös! - morogta a férfi, és kihúzta magát, mint aki most aztán jól megmondta a tutit.
- Majd pont te fogod megmondani neki, hogy hogyan érezheti magát szegény szuka!
A többiek zavartan nevetgéltek. Láthatóan mindenkinek megvolt a saját véleménye, de nem akartak belefolyni a beszélgetésbe.
Hamarosan a poharazás, vagy a friss mátrai levegő hatására, a társaság elálmosodott. Lassanként eltűntek a házban, a tisztáson nem maradt más, csak az ételmaradékok, meg a szuka...
A szuka!
A kutya feszülten figyelt. Már tudta, hogy megérkezett. Az a valami, ami olyan ellenállhatatlanul vonzotta, itt van! Amikor minden elcsendesedett, lassan egyre közelebb osont a szukához. Eleinte figyelt még minden apró neszre, de közelebb érve az inger olyan erős lett, hogy teljesen megfeledkezett mindenről. Megfeledkezett az óvatosságról, megfeledkezett az idegen környezetről, megfeledkezett a világról, és nem volt más a szívében mint a SZERELEM!
A szuka egy csinosnak mondott németjuhász keverék volt. Érdeklődve figyelte a vizsla közeledését. Igazából ő már akkor észrevette amikor még az a tisztás szélén lapult, és várta az alkalmas pillanatot. És ez a bizonyos pillanat most elérkezett. Hosszan szaglászták egymást. Mindketten egyre izgatottabbak lettek. Ha valaki most látta őket, azt is hihette, hogy táncolnak. Folyamatosan kerülgették egymást. Apró érintéseik olyan szemérmesek voltak, hogy az már szinte emberi. Bár bizonyos esetekben szerintem illő lenne néha megfordítva, ilyen helyzetekben találóan állatinak nevezni az emberek finom közeledését egymáshoz.
Aztán a vizsla egyszer csak azt tapasztalta, hogy a szuka nem lép el előle tovább. Olyan helyzetbe került, amikor már semmi más nem lehetett a következménye ennek a táncnak, mint egy hatalmas ölelés, és az egybeforrás, ami mint tudjuk a kutyáknál szó szerint értendő.
Forrtak, csak forrtak egybe még sokáig. Ez is egy tánc volt, de ez már sokkal inkább az utódnemzés ösztönös felvonása mint udvarlás. Aztán az elválás, elszabadulás öröme. Mindketten hosszan nyalogatták magukat, szinte észre sem vették, hogy mikor vált ismét érzékelhetővé körülöttük a világ.
Egy macskabagoly nyávogott a nagy tölgyfa alsó ágán mintha csak egy kisgyerek sírását utánozná. A vizsla ekkor már a tisztás széle felé ballagott. Még megállt egy pillanatra, visszafordulva válla fölött még jól megnézte magának "szíve hölgyét" aki éppen az ajtót kaparta bebocsájtást kérve, majd nekivágott az erdőnek, hosszú, kellemes ügetéssel róva a kilométereket.
Olyan magabiztosan követte hazafelé saját szagát az úton, mint ha mindig erre járt volna. Pedig! ...
Otthon határozott mozdulattal lökte be az ajtót. Egyenesen a helyére ment, felugrott a kanapéra, összegömbölyödött, és azonnal mély álom nyomta el..
Gazdi hallotta az ajtó nyikorgását. Álmosan csoszogott ki fogadni az érkezőt. Bezárta az ajtót, majd leült kutyája mellé, megsimogatta az alvó állatot, és csendesen mosolygott magában.
- Rendben van! Minden rendben van. - motyogta mielőtt visszabújt ágyába.
- Aludni kell. Még hosszú az éjszaka. Még a madarak is csöndben vannak. - húzta magára takaróját. Ismét csend uralkodott a házon. Bár a padláson a mogyorós pelék még rohangáltak egy kicsit, s egy kuvik is kereste még a kalandot az erdő szélén, lassan visszatért minden a megszokott kerékvágásba. A hold is megértően mosolygott le az égről a világra. Fényében, az egyre nyúló árnyékok mentén minden olyan békésnek tűnt. Néha még felvisított egy-egy rágcsáló, majd ők is elcsendesedtek az éjszaka vadászainak karmaiban.
Csak a vizsla rándult meg néha a kanapén. Olyankor aprókat vakkantott is.
Álmodott.
Azt álmodta, hogy olyan jó illatokat hoz a szél...