Téves hívás

Nemrégiben Dóci lépett be a szobába hozzám. Kezében a telefonja, és éppen azt mondta bele, hogy:

- Nem! Én biztosan nem hívtam senkit. Talán a párom. Várjon odaadom neki!

Na én meg nagyon hülyén bámultam magam elé éppen, nem is voltam jelen talán, annyira elfoglalt a könyv amit olvastam éppen. Átvettem a telefont, és csak hallgattam, hogy valaki elmeséli nekem, hogy erről a számről hívta őt valaki, és mondja a nevét.

Piszok ismerősen hangzott. De mentségemre legyen mondva, ha hirtelen rákérdeznek, a saját nevemre sem emlékszem mindig.

Szóval mentegetőztem, hogy nem, én sem hívtam biztosan erről a telefonról senkit...

A telefonáló még valamit motyogott, majd letette...

Na ebben a pillanatban ugrott be, hogy kivel beszéltem! Szaladtam Dócihoz, és meséltem neki, hogy kivel is értekeztünk az imént. Aztán kiderült, hogy ő meg éppen törölgette a telefonjából azokat a neveket, akikre nem emlékezett, hogy hogyan, és miért kerültek oda bele neki puff puff...

Valószínűleg megnyomhatott egy gombot közben véletlenül. Hát így történhetett a dolog. Boztosan.

Én meg azóta is verem a fejemet a falba, hogy nem ismertem meg azonnal a hangját.  Pedig nagyon régen vártam már, hogy beszélgethessek vele. Igazán őszintén örültem volna neki. Így meg csak hajtogatom, hogy ha, meg hogy  volna, meg miegyéb baromságosságok...

Na de majd legközelebb! Akkor nem eresztem el ilyen könnyen.

Ha felhív...