2014. január 16., csütörtök

Válogatás: Csend


Hajnal volt.Olyan sötét, olyan rosszkedvű hajnal. Valahol nagyon messze szólt egy ébresztőóra.
Aztán csönd. Gyanúsan nagy csönd.
Ilyenkor már mozgolódni szokott. Nem értettem, hogy mi vaaan?
S akkor egy hangos horkantás...
És csend. De milyen csend!
Kis idő múlva megint egy horkantás, de olyan furcsa, soha nem hallott hatalmas horkantás, mint aki percekig nem vesz levegőt, s egyszercsak fejön a víz alól, és teljes erővel...
Baj van! - hasított belém, s egy pillanat alatt talpon voltam.
Villanyt!
A hátán feküdt. Nem mozdult. Feje furcsán félrebillent, szeme kicsit nyitva mint ha csak maga mellett nézne valamit a párnán.
S akkor megemelkedett a mellkasa, feje szinte hátrahanyatlott mint a filmeken, amikor "kiütnek" valakit az életmentők, - és megint az a hatalmas horkantás!
Istenem! Baj van!
Fogtam a kezét. nem reagál. Szólítom. Elöször finoman, majd ordítva... Semmi
Lerántom a takarót, hallgatom a szívét, ... semmi!
Hogy is kell ezt csinálni?
Egyszer régen már élesztettem újra. Akkor a páciens annyira megsértődött ezen, hogy soha többé nem köszönt vissza. Mert miért is törtem el három bordáját!?
Miközben gépiesen fújom belé a levegőt, azon gondolkodom, hogy hogy juthat most az a barom az eszembe! De hülye az agy!
Nyomom a szívét ütemre, majd fújás.
Bocsi, ez kicsit erősebbre sikerült!
Talán a hasába is került egy kis levegő.. Olvastam, hogy ez előfordul, ha valakinek kevés a tapasztalata.
Mennyi az elég tapasztalat?- már megint az a hülye agyam!
Most ne máshol járjon! Most minden erőmmel itt kell maradnom! Most a KEDVES haldoklik!
Míííí?- Haldoklik?
Eddig érdekes módon ez eszembe sem jutott. Csak az, hogy nem veszi a levegőt...
Élnie kell!
Hat nap múlva szülinapja lesz...
Hallgatom a szívét. Nagyon halkan megdobban! Magasságos Uram! Csak még egy kicsit! csak erősebben egy kicsikét!
Keresem a telefonomat. Remeg a kezem. Kiejtem. Becsúszik messze az ágy alá... Nagy koppanással megáll a falnál... és széthullik!
Hol az övé! Megvan! Mentők. Mennyi is a számuk? Mindig keverem.
- Na a 112 jó lesz. Majd ők intézkednek!
Azonnal felveszik, de nem intézkednek semmit, csak mondja egy álmos férfihang, hogy milyen számot hívjak..
De nekem erre most nincs időm!
Hallgatom a szívét, ... semmi! Megint,... semmi!
Nyomás, nyomás, nyomás, nyomás, fújás. percekig.
Azán a telefon.
Mondom kapkodva a címet.
- Igen! Szívmegállás! Igen én a férje vagyok....
Aztán a csönd.. Folytatom gépiesen az újraélesztést.
Néha megállok pihenni egy kicsit, közben hallgatom, de semmi. Pedig eleinte még meg- megdobbant! Most miért nem akar?
Múlik az idő. Nagyon lassan múlik. Már itt kellene lenniük!
Hát hol vannak? Hát nem tudják, hogy ez most milyen sürgős!?
Nézem az órámat: már lassan fél órája, hogy telefonáltam...
Ismét hívom őket két fújás között... Háromszor is kicseng mire felveszik.
Azt mondja egy hang (Nagyon nyugodtan. Hogy lehet most nyugodt?), hogy rossz a cím amit adtam.
Nem lehet rossz! Én itt lakom, itt várom őket!
- Fő utca, a régi önkormányzatnál balra, majd az úttal szemben egyenesen be azon a kapun...
Később, sokkal később drült ki, hogy ebben a hülye faluban a főutca is, meg a mellékutca is Rákóczi névre hallgatott. Szegény mentősök, fel s alá rohangálva keresték a címet...a főutcán...
Második hívásom után egy perc alatt ott voltak.
Kiszaladtam eléjük az udvarra. Minden villanyt föl...
- Mióta nem lélegzik? - kérdezi valaki, miközben egy nagy csomaggal igyekszik befelé...
- Fél órája??? És mióta nem lélegezteti?
Megnyugszik a választól.
Aztán csak csendesen félreállok, és azon kapom magam, hogy befelé Istenhez fohászkodom.
Na hiszen! Pont Ő fog nekem segíteni, amikor olyan régen hanyagolom...!
Lelkiismeretfurdalás gyötör ezért. Később meg azért, hogy hátha valamit nem jól tettem eddig? Hátha kifelejtettem valami fontosat?
De megnyugtatnak. Minden nagyon szakszerű volt. Hiszen több mint fél óra után is melegek a végtagok... a keringést sikerült szuper módon fenntartanom.. .
Na majd ők!
De a szív nem megy!
Mióta? Hát úgy kb tíz perccel ezelőtt még nagyon gyengén, de néha volt...
Kiütnék, de nincs mit...
Közben már mindenféle dolgok lógnak ki a testéből, valami folyik bele egy üvegből, amit a kezembe nyomnak, hogy tartsam jó magasan...
Már a második üveggel folyik belé... élesztik folyamatosan. Nekik van ehhez mindenféle szerkezetük, s egy lufi, amit nyomnak ütemesen...
S a KEDVES a földön fekszik hanyatt, kiszolgáltatva mindennek és mindenkinek. Pizsamája a nyakába csúszva...
Emberek sürgölődnek fölötte.
Csendes vezényszavak, .. még egy ötlet, meg még egy, aztán kb. egy óra múlva, egyre többet néznek rám, érzem, hogy már csak a kedvemért....
És kimondják: - Semmit sem tehetünk!
Engedjük el!
Kis idő múlva újra hallom azt a jellegzetes horkantást, meg még néhányszor, egyre halkabban....
Az agy még erőlködik, még utasításokat ad a testnek, hogy LEVEGŐT!!!
És csend.
Nagyon nagy csend.
Részvét, kézfogás.
Hideg van. Becsukom az ajtót.
Ülök az ágya szélén. Fogom a kezét, és folyamatosan beszélek hozzá.
Tudom, hogy hall engem! Tudom!
Sokáig beszélek, majd csak arcát simogatom, ...
Ez már nem Ő! - hasít belém. - Ez már csak a teste.
Nem bírom ezt a szagot A halál szaga. Ezt mondták, amikor egy kórház baleseti sebészetén dolgoztam.
Érdekes! Állítólag csak az emberek fele érzi. A többiek nem. De aki érzi, az ha belép egy ajtón, rögtön tudja, hogy itt meghalt egy test...
És itt meghalt. Nagyon érzem. Bár még talán nem fogtam fel.
Kimegyek a konyhába. Onnan telefonálok.
A lányok! Család...
Jön egy doktor. Meg sem nézi, csak az ajtóból. . .
Kiállítja a halotti bizonyítványt... Törve beszéli a magyart. Honnan került ez ide?
De nehéz!
És jönnek a szállítók.
Érdekes! Tudok tárgyilagos lenni.
Ékszerek, ruha... Hová is viszik?
Aztán az a hang, ahogy a zsák száját összehúzzák, fémkoporsó hosszú nyelekkel, fedél, ajtó becsapódik... Többé már nem látom... Soha többé...
Csak lelki szemeimmel.
Nem vettem észre mikor jött fel a nap.
Csak állok és nyugtatom a kutyát, aki először még csak ugat, majd leül mellém, és fejét magasra emelve vonyítani kezd, mint a farkasok, hosszan, fájdalmasan, s a faluban minden kutya elhallgat ettől...
Később a család átveszi fölöttem a hatalmat. Leoltják a villanyokat...
Nem vagyok egyedül. Nagyon figyelmesek... Szeretnek... Meg sem érdemlem...
Elhagyom magam.
Mindegy. Minden mindegy!
Hónapok múlva kezdek csak felocsúdni...
De teljesen talán soha.

3 megjegyzés:

kyOrsi írta...

Bocsánat, hogy idekontárkodtam, de ismeretlenül is bőgtem rajta. Alig volt idősebb a Feleséged, mint én most :(

Vénember írta...

Ugyan miért kérnél bocsánatot? Nem titkos blog. Azért írtam le, mert azzal, hogy kiírtam magamból, kicsit megnyugodtam. De nem a kor számít. Ő tizenöt volt amikor megismertem. És mindig azzal piszkáltam, hogy milyen igazságtalan az élettől, hogy a nők átlag harminc évvel túlélik férjeiket. Aztán tíz éve...
Örülök, hogy itt jártál! Gyere máskor is! :-)

kyOrsi írta...

Gondoltam/tudom, hogy nem titkos blog :) Köszönöm az invitálást, egy ideje már olvasgatlak, csak még nem kommenteltem.