2014. január 15., szerda

A férfiak meccsre járnak. (válogatós)

A férfiak meccsre járnak


Talán öt éves lehettem. Nagyapám már túl volt a második agyvérzésén. Ezért különlegesnek számított bejelentése ebéd után: 
- Holnap meccsre megyek. 
Az ebéd fontos szertartása volt a családnak. Szombatonként többnyire az egyész család körülülte az asztalt. Evés közben ritkán szólaltunk meg. Utána viszont szóba került minden fontos esemény ami a többieket is érintette. 
Így aztán öt szempár meredt rá kérdőn bejelentését követően. 
- Hogy gondolod apukám? - kérdezte édesanyám. - Nehezen közlekedsz egyedül.  Ki fog elkísérni? 
- Majd elkísér engem az én kisunokám! - zárta le a vitát. 
Az ő szava szent volt és megkérdőjelezhetetlen. Az asszonyok csak összenéztek, hogy ugyan szóljon már valaki, de mivel senki nem vállalta föl ennek következményeit, hát lassan beletörődtek. 
Egész délután a másnapi meccs járt az eszemben. Még sosem voltam ilyen helyen. De nagyapám kijelentette, hogy "a férfiak meccsre járnak", s ugye már mondtam, az ő szava szent... 
Reggel elsőként keltem. Óvatosan osontam át szüleim szobáján, ki az előszobába. Hllgatóztam. Fenn van-e már nagyapám? 
Aztán az ajtó nyikordulására beléptem hirtelen a vécébe, mintha sürgős dolgom lett volna. 
De csak nagyanyám indult napi teendői felé a konyhába. 
Kis idő múlva jó nagy zajt csapva én is ott kötöttem ki, mint ha semmi különös nem lenne a mai napon... 
Édesanyám és Nagyi a kávéjukat iszogatták az asztal mellett. 
- Mi újság focidrukker? - kérdezte anyukám.  Puff neki! Lebuktam! 
- Már nagyon várom ám! - húztam közelebb egy széket én is. 
A két angyal ezután valami hatalmas diplomáciai érzékkel készített fel, hogy nagyon vigyázzak ám nagyapámra! Mert ő bizony nem tud ám utánam szaladi ha bajba keveredem. Meg aztán az utcán el ne engedjem a kezét. Ő már bizonyztalanul megy, ezért legyek én a támasza! 
Ilyen és ehhez hasonló jótanácsok és utasítások kereszttüzében majszoltam reggelimet. 
Mai eszemmel visszanézve,  nem is tudom, kit féltettek jobban! Öregapámat, vagy engem. 
Azt hiszem mindkettőnket. 
Aztán elérkezett a nagy pillanat. 
Autóbusszal érkeztünk a pályához. Rengeteg ember tolongott egy nagy kapun befelé! Soha ekkora tömeget még nem láttam! Szinte görcsbe állt a markom úgy szorítottam nagyapám kezét, hogy el ne veszítsem! 
Végre megtaláltuk a helyünket. Érdekes volt látni, hogy milyen sokan ismerték és szerették az öreget. Akármerre fordult, mindenhonnan üdvöző kezek, jókívánságok és mosolygó férfiarcok fogadták. 
- Hát a kislegényben kit tisztelhetünk? - kérdezte egy különlegesen nagyhasú ember. 
- Az unokám! - büszkélkedett nagyapám. 
- Aztán igyekezz fiam, hogy te is olyan derék ember legyél egyszer, mint a nagyapád! 
Valamit makogtam, de már senki nem figyelt rám. 
Elkezdődött a meccs. A férfiak (akik ugye meccsre járnak) csak ordibáltak kórusban, néha megvitatták (szintén hangosan) az eseményeket, egymás nyakába borultak egy- egy gól után,... és nagyon nagy csend fogadta, ha a mi csapatunk kapott egyet. Olyankor a pálya túloldala volt inkább hangos... 
Szünetben bambit kaptam. (a férfiak akik meccsre.... persze sört ittak) 
Volt aki nem is keveset. Olyan is volt, aki a szünet után is a kantinban maradt. 
- Ez a hajó már elment - nézett hosszan a kriglibe mintha ott lett volna akinek szólt. 
Hazafelé nem fértünk fel a buszra. 
- Nem baj! -bíztatott nagyapám - Egy kis séta meg sem kottyan két szurkolónak! Nem igaz? 
Én persze csak azt értettem, hogy a hajó már elment, a busz meg tele volt ordibáló emberekkel, mi meg kutyagolhatunk haza jó sokat. 
Amint egy bokros terület mellett jártunk, valamit észrevettem a fűben. 
- Hadd nézzem meg mi az!- és már fel is kaptam. 
Egy olyan lovacska volt fából kifaragva, aminek kerekei voltak és húzni lehetett. Valamikor. Mert bizony nagyon kopott kis lovacska volt ez! Madzagja régen leszakadt, s egyik kereke is hiányzott már... 
- Megtarthatom? - kérdeztem félve, mert nekem azt tanították, hogy "rendes ember nem talál"... 
- Meg! - határozott nagyapám 
Hazáig szorongattam a hónom alatt. Igazán hamar hazaértünk! 
Csak otthon lombozódtam le, amikor édesanyám elkérte szerzeményemet, majd határozottan kijelentette, hogy ki tudja milyen nyavajája volt annak aki ezt kidobta! 
Vígasztalhatatlan voltam. 
Szobámban ülve, csak nyeltem a könnyeimet. Hiszen olyan szép lovacska volt! De olyan! 
Egyszercsak nyilt az ajtó, és édesanyám hívott, mondván: - Legalább segíts te is abban a nagy fürösztésben! S a fürdőszoba felé intett mosolyogva, sokat sejtetően. 
Még olyan jót senkivel nem játszottam, mint akkor nyagyapámmal! Legalább egy órán át úsztattuk a kádban, sikáltuk, fürösztöttük lovacskámat. 
Csak amikor már olyan tiszta lett, hogy festék sem maradt rajta, akkor hagytuk abba, s tettük a fürdőkályha mellé száradni. 
Másnap amint kinyitottam a szememet, hát ott állt az éjjeliszekrényemen egy csodálatos "vadonatúj" lovacska. 
Gyönyörű szerszámot festett, és új kereket fabrikált neki valaki... 
  
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése