Az egészséges madáreledel

Gyerekkoromban három generáció élt együtt nálunk. Így amikor a szüleim dolgoztak, Nagyi "csak" a házimunkát végezete. Én meg ott lábatlankodtam körülötte állandóan. Ő mindent megbeszélt magával hangosan. Ami eszébe jutott, amit éppen tett azt mindig ki is mondta.

- Most nekiállok a főzésnek. - mondta, és felvette a kabátját. Mert nála a főzés a piacon kezdődött, és a konyha felmosásával ért véget...

Természetesen mentem vele ha lehetett. Mindenki ismerte a piacon, és úgy gondolom, hogy ő is ismerte az egész várost, mert úton-útfélen megállították.

- Hogy vagy Ilonkám? - vagy- Kezicsókolom Naccsága!, - vagy - Ej de régen volt szerencsém!  Hát ez a gyerek meg kié?  - Olyankor persze be kellett mutatkoznom, (de utáltam ezt) el kellett mondanom magamról mindenkinek ugyanazt a típusszöveget. És jöttek a hülyébbnél hülyébb kérdések:

- Hát aztán menyasszonyod van e már? - Belém bújt a kisördög, és azt feleltem: "aztán" majd lesz talán!

- Kit szeretsz jobban, édesanyádat, vagy édesapádat?

Ugyan mi közöd hozzá-gondoltam, és azt válaszoltam, hogy : - A Nagymamámat!   - vagy azt, hogy: - A szilvásgombócot!

Persze a felnőttek nem nagyon értették a viccet. Csak néztek furán, aztán elterelték a szót. Én meg belül vigyorogtam ezen nagyokat.

A piac számomra legérdekesebb része a "Lacikonyha" és a libafertályos kofák sora volt. A Lacikonyha körül mindig olyan illat volt, mint ha már éjfélkor hozzákezdtek volna az ebédfőzéshez. Ott Nagyi mindig kicsit szorosabban fogta a kezem, és megnyújtotta a lépteit. De a libafertályosoknál mindig volt néhány régi ismerős akik nem engedték csak úgy tovább sétálni. Volt egy testes kofa aki ilyenkor felállt, és hangosan (nem lehetett nem észrevenni) megszólított (engem) és a kezembe nyomott valami finom falatot. Hol egy darab sült libamájat, hol egy kis darabka pecsenye kóstolót... És amíg én falatoztam átszellemült pofával, Nagyi és a kofa felidézték a "békebeli" időket.

Persze minden vásárlás véget ért egyszer, és számomra az örömök otthon folytatódtak. Nagyi kipakolt, előkészült, és nekiállt a főzésnek. Igazából sosem figyeltem tudatosan, de annyiszor a részese voltam, hogy belém ivódott a mozdulatsor. Csak nagyon sokkal később gondolkoztam el rajta, hogy amit mások a szakácsiskolában sajátítanak el, azt én "otthonról hoztam", és amikor megnyitottam első éttermemet, már olyan érzés fogott el, mint ha mindig ezt csináltam volna. Sosem értettem, hogy egy "tanult" szakács hogy nem látja át a teendőket? Mert ha valaki főz az nem csak azt jelenti, hogy bizonyos ételeket el tud készíteni. A főzés a munkaszervezés tudománya kell hogy legyen, különben a kosztosok órákig ülnek az asztalnál, és csak néha-néha kerül eléjük egy-egy fogás. Ezt egy háziasszony (egy szakács) nem engedheti meg magának. Nagyi pontosan tudta, hogy melyik fogásnak melyik munkafázisa következik, és be is tudta tartani, így csodálatos módon minden étel egyszerre lett kész, és pont akkor amikor a család asztalhoz ült. Csak Nagyi ült "félig" asztalhoz. A térdeit mindig kicsit oldalra fordította, és ölébe ejtette a kendőt, hogy ha kell valami akkor ugorni tudjon azonnal. Ha mondtuk, hogy üljön kényelmesen, majd mi ugrunk, csak mosolygott:

-Én tudom mi kell, mikor, és honnan...

Ünnepnapokon amikor nem volt tanítási nap, édesanyám vette át ezt a szerepet. És (milyen érdekes?!) pontosan ugyanúgy főzött mint Nagyi! Sőt! Ő néha megfűszerezte az egész főzőcskét néhány "újonnan jött" étel elkészítésével.

Szerencsés gyermekkorom volt nekem. Mindig volt mit, és volt kitől tanulnom.

Ma amikor a zöldségeket pároltam, ismét ezek a régi szép emlékek jártak a fejemben. A brokkoli torzsáját rágcsáltam, és eszembe jutott, hogy az régen is az enyém volt mindig. Később a karfiolét is megkóstoltam. (De annak kevésbé intenzív az íze.)  Ráadásul Nagyi szerint a nyers zöldség nem csak finom, hanem gyógyszer is!

Amikor utánaolvastam, meglepődve láttam, hogy a brokkolinak valóban van egy a rákos sejteket lebontó hatása. De Nagyi ezt honnan tudta? Akkoriban még a brokkoli is ritka vendég volt az asztalunknál, ő meg talán sosem ért rá újságokat böngészni, mert a házimunkának ugyebár sosincs vége...

Ma megpároltam a zöldségeimet, majd kitettem az ablakba hűlni. Úgy ahogy volt, a szűrővel együtt. Aztán jót vigyorogtam, mert jött egy torkos madár, és megkóstolta a terítéket.

Egészségedre! - gondoltam magamban, és beraktam a mélyhűtőbe a "madáreledelt"

Na ennyit ma a madarakról!

És most egy saját recept, ha valakit érdekel!

A karfiolt (jó sokat) megszabadítom a leveleitől, kivágom a torzsáját, belülről kifelé megvagdosom, így kisebb rózsák lesznek. (A kipottyanó torzsadarabkák nyersen isteniek!) Ezt fűszeres lében megpárolom. (mondhatnám, hogy blansírozom, de nem mondom)

Ezután egy jénai tálban összerakom ugyanúgy mint egy rakottkrumplit. Csak a krumpli helyett karfiolt szórok közé. A többi: (főtt tojások, sajt, tejföl, kolbászkarikák, só stb) minden ugyanúgy! (akadékoskodók krumpli helyett burgonyát is mondhatnak)

A látszat az ugyanaz lesz a végén, de "Meccsoda küllönbbbsééég!"

Hát jó étvágyat hozzá!