Nyárutó

Nagyon más

Nagyon más az otthon, és az itthon fogalma manapság. Ha valaki nekem nem is olyan régen azt mondta volna, hogy egyszer türelmetlenül fogom várni, hogy egy másik országba "haza" mehessek, akkor azt nagyon furcsán bámultam volna meg. És mégis eljött ez a pillanat. 

Hát persze, hogy rengeteg barát, rokon, és egyéb kívánatosság ragasztana "otthonra", de sajnos ugyanekkor sokkal több az ellenkező előjelű inger. Nem akarom hosszan sorolni, hogy miért volt Magyarországon furcsa, szorongató érzésem. Mindenesetre elég az hozzá, hogy amint leszállt a gép velem ideiglenes "itthonomban", azonnal az a kellemes nyugalom töltött el, ami régen csak kishazámba érve szokott elbódítani mámorosan. Szóval beszálltunk Dócival a kocsiba, és még két órát utaztunk, de ezt már nem utazásként, csak hazai kirándulásként éltem meg. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen még egy országot kellett elérnünk. Nos elértük. 

Semmi változás. Az emberek az utcán is, a boltban is, a hivatalban is, és általában mindenütt kiegyensúlyozottak, mosolygósak. A közlekedők továbbra sem tolakodnak. (néha egy-egy hazánkfia) Az időjárás is a megszokott. Mindennap jut minden évszakból egy kicsi. 

És ez így van jól. Nagyon jól. 

Már az sem idegesít, hogy a leendő nyugdíjam özvegyi kiegészítéssel sem fogja elérni a nyolcvanezret majd jövő tavasszal amikor kegyeskednek folyósítani. Már az sem izgat, hogy ennek a felét eleve le fogják vonni mindenféle jogcímen, csak hogy nekem se legyen jobb a helyzetem mint annyi más polgártársamnak. Már semmi nem idegesít. Itt a NYUGALOM ölel magához. És innen nézve nem is gondolok arra (nem merek) hogy amikor egyszer haza fogok telepedni, akkor mi a fészkes fenéből fogok éhenhalni 

Szóval átéltem a fogalomváltást, és átértékelődött bennem az "itthon-otthon" fogalma.

Most megpróbálok türelmes lenni. Akkor talán még megérem, hogy otthon ismét otthonosan érezhessem magamat. Lehet, hogy naiv vagyok?

Kalandok

Egy hét alatt körbejártam az országot. Nem álruhában mint Mátyás, hanem csak úgy utcaiban. Legelőször kedvenc dokinénimmel találkoztam, aki viszont sokkal több is nekem. Rokon. Olyan igazi fajta. Túl sok időnk nem volt pletykálni, hiszen rendelt éppen, de már ez is felemelő volt. Aztán ismét találkoztam a kisiskolás osztálytársaimmal. Pár nappal előbb volt az osztálytalálkozó amire nem tudtam elmenni, ezért voltak olyan aranyosak, hogy egy étteremben ismét összejöttek. Nem mondom, hogy a kedvemért, de én voltam hozzá az apropó. összetartó, imádnivaló társaság! Jól eltöltöttünk együtt egy estét megint. Alig várom a következő alkalmat!
Azután Szegeden jártam. Először egy régebben megbeszélt találkozó Stalikával. Őt egy szanatóriumban találtam. Gyenge volt, és halkszavú. Egy darabig ültem az ágya mellett, és hallgattam őt. Fogtam a kezét. És később beszéd nélkül is folytattuk a "társalgást". Kicsit zavartak ebben a könnyeim. De még azokon át is láttam azt a hibátlan mosolyt, amivel a világot szemléli.
Később Fityekéknél bogarásztam emlékeim között. Na ők olyan barátok, amilyenből minden rendes embernek járna élete folyamán legalább egy. Szerencsés vagyok. Nekem több is van ilyen.
Aztán Dóri. Őt a "hónom alá kaptam", és meg sem álltam vele a Balatonig, ahol előbb ismét régi jó barátokkal "ütköztünk", majd édesanyámnál kötöttünk ki.
És itt vagyunk még napokig.
Így leírva nem valami nagy kalandnak tűnnek. Mégis, átélve ezeket, azt mondhatom, hogy jó nekem. Nagyon jó.
Részletesebben talán később, akkor már név nélkül is visszatérek ezekre a történetekre. Mert feszítenek. Nem bírom sokáig magamban tartani őket.
Reszkessetek!

Szégyen

Szégyen az, ha valaki nem úgy teljesít mint ahogyan az elvárható lenne.
Szégyen az, ha valaki nem ismeri, vagy csak egyszerűen áthágja az erkölcsi normákat.
Szégyen az, ha hibáinkra, vétkeinkre fény derül, és azt nem vállaljuk, sőt megpróbáljuk elkenni.
Szégyen az, ha mások hibáit észrevéve nem is próbálunk meg tenni semmit, hogy segítsünk rajtuk.
Szégyen az, ha hallgatunk, mert gyávák vagyunk, és tehetetlenek, pedig a sorsunk függ tőle.
Szégyen, és gyalázat,  ha egy egész nép kussol miközben éppen szétlopják fejük fölül az országot, ellopják jövőjüket, és meggyalázzák jelenüket  a nép felkent vezetői cinikus nyilvánosságban.
Egy egész ország úszik ma ebben a szégyenben.

Csend van bennem. Az a megmagyarázhatatlan csend amit csak igazán mély érzelmek tudnak generálni.

Vannak szófordulataink melyek könnyedén dobálóznak az élet-halál fogalmával.
Ma új értelmet kapott  a lelkemben az élet fogalma.
Mert láttam, öleltem, hallgattam, fogtam a kezét, és megsemmisültem tőle. Nem voltam képes uralkodni a könnyeimen. Pedig felvidítani mentem...
- Nem sírunk! - suttogta átszellemült mosollyal arcán miközben majd elveszett a párnái között. Csak feküdt ott csukott szemmel, és sorra vette szeretteit, barátait. Mindhez fűzött egy-egy kedves megjegyzést. És mindenkinek kijárt egy kedves mosoly, grimasz, fintor, és mindezt valami olyan angyali kedvességgel tette, hogy nem tudtam nem elbőgni magamat mint mindig, ha valami áthághatatlan akadály megállított. A tehetetlenség, a frusztráció robbant bennem. És a kérdések, melyekre soha nem lehet választ kapni.
Valami vigasztalót akartam suttogni, valami biztatót akartam kinyögni, de nem vagyok benne biztos, hogy akár egyetlen hang is elhagyta a torkomat.
Nem tehettem egyebet, visszavonultam.
Amikor beültem a kocsiba, csendre vágytam, de a rádió beleordított a csendembe amikor elfordítottam a kulcsot
- I will miss you! - üvöltötte valami felkapott kis sztárocska...
Igen.
Nekem nagyon...

Pocómocó...

Lehet, hogy hiányos ismeretekkel neveltem gyermekemet. Hát milyen egy apa vagyok én? Valahogy kimaradt az intelmekből, hogy a görögdinnyét nem egészben kell lenyelni!  :-)

Ne kácsongj mert fölesel!

Ujjait tarkóján összefonta, s székén hátradőlve a felhőket kémlelte, 

meg a szemközti dombon álló kíváncsi őzbakot.

De besiklott a képbe a plafon, s eltakart előle eget, bakot, és napot.

Egy pók egy legyet bűvölt éppen ki hálóján fennakadt, 

de szárnyai zümmögtetésén kívül annak 

a szórakoztatásra sok lehetősége már nem maradt.

Ő ütemesen billegett székén,

a rádió egy lágy dallamot burrogott, 

gondolatban a világot váltotta meg éppen 

mert ezzel a világnak már nagyon régen tartozott.

Az ütés a fejét érte s a hátát egészen,

teste mint nyárfalevél reszketett,

nem értette, a szék hogy került kezébe

amikor ő épp a gonosszal verekedett?

S amikor kimászott alóla, 

a törött karfába kapaszkodott,

csak akkor kapott annyi levegőt, 

hogy nyöghessen egy jó nagyot:
- Reccs! - mondta, és a röhögés fogta el, 

anyja intelme jutott eszébe:

"Ne kácsongj a széken fiam, 

mert még egyszer fölesel!"

Filó

Rengeteget törtem már a fejem azon, hogy mi is az élet? Mert igen! Tudom. Az az élet, amikor egy élőlény él, mozog, táplálkozik, szaporodik, erőszakosan terjeszkedik, megöregszik, és meghal. És az a pillanat amikor "elszáll belőle a lélek" az valami megfoghatatlan. Mert mitől élt egy pillanattal azelőtt, és mitől nem él utána? Hallottam meséket, hogy a léleknek is van súlya, merthogy megmérték sokszor egy izolált mérőszobában, hogy amikor a haldokló megszűnt élni, az egész berendezés könnyebb lett egy kicsit, de legalábbis mérhetően, Lehet, hogy mese, de lehet akár igaz is, mindegy! Mi lehet az ami a különbséget adja élő, és halott között? Van-e egyáltalán élet? Vagy akár halál? Vajon nem élhet mondjuk akár egy hatalmas szikla is, csak valami általunk nem ismert lassú életformát? Nem lehetünk-e mi is az egész galaxisunkkal együtt mondjuk egy "mikroszkopikus" részecske egy hatalmas élőlény vérében, folyamatosan keringve. Ugyanakkor nem keringhet -e bennünk is akár megszámlálhatatlanul sok még fel nem fedezett apró méretű egyéb galaxis?...
Kérdések.
Válasz nincs. Mert attól a pillanattól amikor egy kérdésre választ találunk, az már nem kérdés többé, de soha nem jön el az az állapot amikor elfogynak a kérdéseink. Mert a világ végtelen. Sehol nincs vége. Mert ha volna, akkor mi lenne az után? Semmi? Az is valami! És annak a végén?  És ez a végtelenség igaz minden dimenzióban. Térben, időben, képzeletben, és a még senki által nem ismert dimenziókban is igaz lehet. Mert a végtelennek nincs vége. Vagy nem végtelen. Akkor meg kell, hogy legyen megszámlálhatatlan (végtelen sok) ilyen "nem végtelen" ami a végtelenségig követi egymást. És ha igaz a tér görbülete, a nagy elhajlás, akkor akár vissza is térhetnek e folyamatok önmagukba, s így lehetnek "végtelenek", de akkor is ott lesz rögtön mellettük a többi önmagába térő, mégpedig soha véget nem érő ismétlésben.
Én is folytathatnám ezt a kis eszmefuttatásomat akár élethosszig is, s a síron túli világban is a világ végéig, ami ugyebár nincsen is!
Élet.Van olyan egyáltalán?
Hm.
Az is csak egy olyan kitalált fogalom lehet mint az idő?
Pedig valami van.
"Csák neem áz igázi!"
Aludni kéne...

Kérdések

Nem értelek. Hogyan tudsz még mindig szeretni? Hogyan tudsz elviselni máig, 

pedig csak árnyéka vagyok akkori önmagamnak akit egykor megszerettél. 

Negyvenkét év nagy idő. De elröppent mint ha sosem lett volna. 

Mint ha sosem lett volna távolság. fájdalom, bánat, sosem hiányoztál volna,

Mint ha saját életünket külön nem is éltünk volna soha.

Tudom: csak az öröm számít. Csak a boldog pillanatok, napok, évek, 

s a lehetőség, hogy örökké boldogok maradhatunk. Együtt. 

Akkor is, ha nem vagy itt velem. Akkor is, ha fáj a bizonytalanság.

Mindig velem leszel! S én Veled míg hátán cipel a Föld,és azután is sokáig, 

míg a nyomainkat fel nem zabálja az örökkévalóság.

De néha valóban nem értelek. Hogyan tudsz még mindig szeretni?
Engem...

Képek: Derry-Londonderry

Töltőre parkolva...

 Egy eladó templom. 

A hatodik

Vacsora után még öt palacsinta. Két lekváros, egy diós,  két mogyorókrémes. A hatodik már nem fér. Néz rám nagy szemekkel:
- Ezt elteszed nekem reggelre?
- El. De ha valaki megkívánja, nem mondhatom, hogy ne egye meg!
Mégis csak befért az a hatodik is.
Kilenc éves. Mi lesz, ha megnő?

Lelkiismeret-furdal-ás

A suli aznap is hatalmas zsongással telt meg. Egyre-másra érkeztek a gyerekek. Ki egyedül, ki szüleivel, ki meg barátaival, társaival érkezett.

Mindenki tele volt élménnyel amit már nagyon szeretett volna megosztani a többiekkel. Érthetõ, hiszen elsõ tanítási nap volt ez a téli szünet után.

És ez a téliszünet igazi téli szünet volt. Olyan tél volt, ami az öregek szerint csak minden hetedik évben fordul elõ. Fehér karácsony, rengeteg hó, szánkózás, korcsolyázás után, most meg elsõ nap a suliban.

Ahogy az aulába értünk, egyszercsak betömörült a sok gyerek, és nem lehetett tovább haladni. Nagy nehézség árán, kiváncsian furakodtam a lépcsõig, hogy láthassam, mi az oka a szokatlan felfordulásnak.

Mindenki izgatott volt.

- Hallottad? - kérdezte egyik barátom.

- Mit?

- Bezárják a sulit!!!

- ???

Semmit nem értettem. Csak hirtelen belém hasított a lelkiismeret furdalás!

Csak azért lehet!

A félelem nagyon nagy úr. És én hirtelen nagyon félni kezdtem. Mert egy iskolát csak nagyon komoly okkal lehet bezárni ám! És mi a barátaimmal adtunk ilyen okot...

Kb. két hete történt. Az utolsó szünet elõtti tanítási napon.

A fellocsolt udvaron korcsolyáztunk, mint általában délutánonként. Minden nap hat óráig volt erre lehetõségünk. S mert annak idején még volt rend az iskolákban, minden nap másik tanerõ volt megbízva a felügyeletünkkel.

Aznap "Tibi" volt az ügyeletes. Az új matektanár. Nemrég került  a suliba, és nem igazán lopta be magát a szívünkbe. Sem tantárgya, sem tenyérbemászó pökhendi arcberendezése nem tették szeretetreméltóvá.

És akkor délután négykor hirtelen bejelentette, hogy:

 "- Ma eddig tartott az élvezet kölkök! Dolgom van, vár a menyasszonyom!"

Úgy indultunk haza, mint akiket leforráztak. Tele voltunk indulattal, és ki nem tombolt energiával.

Talán ez tette, talán "jogos" sérelmünk, nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy kinek az ötlete volt.

Egyszercsak ott álltunk "Tibi" trabantja elõtt.

Hmm! Ezzel akar sietni!?

Hmm!

Heten voltunk mint a gonoszok. Járkáltunk a trabi körül mint egy prédára lelõ kutyafalka... 

Összenéztünk, s mindenki azonnal tudta, hogy mi a dolga. Aki figyelt bennünket, az csak azt láthatta, hogy egy csapat gyerek "támaszkodik" egy autón. Aztán futnak, ki merre lát. Hangos röhögéssel.

"Tibi" aznap nem ment a menyasszonyához. Legalábbis Trabival nem. Mert csak állt mellette, és sehogy nem értette, hogy hogyan került az a két platán a kocsi elé és mögé egy-egy centivel!

Nem vártuk meg a végkifejletet. Egy darabig még egy ház falának biztonságos takarásából, egymást taposva-lökdösve leselkedtünk, vártuk a hatást, de egy idõ múlva eluntuk a dolgot és egy "Ezt jól beraktuk a helyére!" felkiáltással hazaindultunk.

Nem is gondoltunk rá többet.  Csak most! Most jutott eszembe "hatalmas" bûnünk, most, hogy emiatt bezárják a sulit!!!?

És akkor szólásra emelkedett az igazgató bácsi:

- Kedves tanulók, Kedves egybegyûltek!

Ezennel bejelentem, hogy a téli szünetet egy héttel meghosszabbítom. Az ok: az iskola fûtésére nem áll rendelkezésünkre elegendõ tüzelõanyag.

Legközelebbi tanítási nap: Egy hét múlva hétfõn!

 Csak álltam, és forgott velem a világ. Lassan megértettem, hogy nem a mi "rosszaságunk" okán zárják be jobbsorsra érdemes tanintézményünket!

- HURRÁ! SZÉNSZÜNET!!! - ordítottam ahogy a torkomon kifért. És lélekszakadva rohantam hazafelé, boldogan, jobbra balra billegõ hátitáskám súlyát nem is érezve, hiszen várt rám a váratlan szabadság a tél összes örömével együtt!

Azt 
már meg sem hallottam, hogy "az így elveszített hetet júniusban..."

Hol van az még!???

Akkor

amikor ellazulsz,

amikor elfelejted mindazt ami bánt,

amikor nem zavar senki, és semmi,

amikor viszonoztál egy mosolyt,

amikor elfogadod magad végre,

amikor minden mérgedet felhígítja az öröm mámora,

amikor legszívesebben átölelnéd az egész világot,

amikor nem szeretnél mást csak adni, adni...

akkor elmondhatod, hogy boldog az életed!

Feszkó

Gyerekkorom óta a szeptember nekem egyet jelent a feszültséggel. Ez egy megmagyarázhatatlan belső feszültség, ami minden évben szeptemberben tör rám. Látszólag ok nélkül. Egyik pillanatról a másikra felugrom a székről, és az a kényszerképzetem támad, hogy most valami sokkal fontosabb dolgom lenne, de én nem azt teszem éppen. Felugrom hát, elindulok, de aztán megtorpanok. Hova is indultam? Meg aztán miért is? Az utóbbi években egy kis magamban dünnyögés is kíséri a jelenséget, így aztán ha valaki lát ilyenkor, az joggal hihet rólam bármit.
Régen azzal magyaráztam ezt, hogy "Hát persze! Hisz megkezdődött az iskola, vissza kell állni a kényszerre." Aztán elmúltak az iskolás évek, de a szeptemberi feszkó megmaradt. Sőt! Idővel még erősödött is! Egy idő után leszoktam a magyarázatkeresésről. Szeptember jő, s feszkó kíséri. Annyira természetessé vált, hogy már biztosan hiányzott is volna ha elmarad, de ez az elmaradás maradt el.  És még jött hozzá egy tavaszi feszkószezon is. Most aztán már két évszakom is van ami feszültséget termel bennem. Ha áramforrás lennék, ez akár természetes, és hasznos is lehetne, de nem vagyok az.
Tehát tudomásul vettem, hogy ez van, ezt kell szeretni, és inkább nagyobb önvizsgálatot kezdeményeztem magamon. Ennek számos eredménye van, amiket viszont nem fogok itt közzétenni. Nem! Mondom, hogy nem! Nekem is kellenek titkok. Méghozzá saját titkok, amik ugye csak addig titkok, míg meg nem osztom...
Idén kicsit előbbre jött a feszkószezon. Most mennem kell!...