Dublin

Hajnali utasaim már az égben  szállnak valahol Anglia felett. Rám Dublin mellett egy zöldalma Pihenőben talált a hajnal Sőt a pirkadat. A madarak mint mindig a hajnali szitáló esőben mosdanak. Megirigyeltem őket, kitartottam kezemet a lehúzott ablakon, és megmostam arcomat.  legalább az frissüljön ha gondolataim már nem. Sűrű volt az elmúlt négy nap. Most itt ülök az autóban és azon gondolkodom, hazamenjek e még mielőtt a déli repülőgéphez visszajövök vagy várjam meg itt újabb utasaimat. Lassan elmondhatom magamról, hogy én már Dublinban élek annyit járok ide.  Pedig az otthonom két óra autóútra van innen. Amíg vezetek ráérek gondolkodni. Túlságosan is ráérek. De arra jöttem rá, hogy nem szabad nekem sokat gondolkodnom. Egyre kevesebb örömömet lelem benne. Hallgatom a madarakat. Az előbb leszállt mellém egy varjú. Dobtam neki egy kis croissant. Sajnáltam hogy a cappuccino semmi módon nem tudok juttatni neki. Aztán az vigasztalt, hogy nem kell őt sajnálni ő már ettől is boldog és különben is ő engem nem sajnál meg soha. Ő a nemzet napszámosa... mondta róla valaki egyszer. Na jó de ezt otthon mondta. Akkor itt ezzel a varjúval most mi a helyzet? Ugyanolyan hontalan mint én. Szabad madár oda repül ahova akar. De sehol se várja senki.
 A francba!