A mai világban

Nem irigység az amit érzek. Mert nem szeretném ha ugyanabba a helyzetbe kerülnék. Nem irigység, hanem keserűség. Persze nem hatalmas, csak éppen annyi, hogy ma keserű legyen a szám íze. Mert a mai világban nem mindig az kap elismerést aki leginkább kiérdemelte, hanem az aki jó közegben mozogva jól el tudja magát adni. A mai világ nem arról híres, hogy a becsület, a kitartó munka, a tehetség megkapja méltó jutalmát. A mai világban "jó családba kell születni" mindehhez. Vagy beházasodni. Ha kell, vallást is cserélni. Pedig aki a hitét lecseréli holmi előnyökért cserébe, nem ember az. És én nem szeretnék azzal cserélni.
A mai világban...
Talán mindig így volt ez, csak későn ébredtem rá. Minden kornak megvoltak a "helyezkedői", hogy ne a nem rendeltetés szerű nyelvhasználati példával éljek. És mindig ők aratták le a babérok zömét. Bár igaz, mit is kezdenék annyi babérral? A fiókom lehetne velük tele. Közszemlére úgysem tenném ki őket, mint ahogyan eddig sem tettem. Még a hozzám legközelebb álló családtagok sem tudnak "minden dolgomról".  Nem is kell. Nekem így jobb. Csak ilyenkor keseredik meg a köpetem, amikor nagyon sokat tettem valamiért, és más élvezte azt a sikert amit pedig én is büszkén vállaltam volna.
Egész nap ez járt a fejemben. Kivéve persze azt a nem kis időt amit leányommal, és kisebbik "Nagy" unokámmal töltöttem kint a határban, távol a Város nyüzsgésétől, friss levegőn, grillezve-füstölögve- játszadozva önfeledten. De aztán mindennek vége lesz egyszer alapon eszembe jutottak gyengeségeim. Talán nem kellett volna.
Igazából olyan dolog zaklatott fel ennyire mint az az eset amikor ketten vezettünk egy háztartást egy ideig (családi dolog) ki sem jöttem a konyhából. Csillogott, villogott minden, még a régi kávédarálóról is értékes információk derültek ki amikor lecsiszoltam. Aztán megérkezett a következő "ügyeletes" családtag átvenni a házat, és azt mondta: "-Milyen rendes minden! Látszik rajta az asszonykéz!"  S mivel én a legnagyobb jóakarattal sem vagyok asszonynak mondható, csendesen vettem tudomásul, hogy megint másnak szereztem elismerést.
Ez a mai dolog is pont ilyen. Csak sokkal nagyobb volumenű! Nem is beszélek róla többet. Inkább még nagyobb energiával dolgozom rajta tovább.
Talán addig sem fogok unatkozni.
A mai világban már az is valami.

Egy régebbi freeblogos

Amikor a nap kibukkan a horizont fölött, gyengéden végigpásztázza a világot, lassan felszárítja a harmatot ami éppen lecseppenni készült egy gomba kalapjáról a fűszálra, és sejtelmes hosszú árnyékot vet a tisztás szélén álló gyertyán koronája.

A madarak már túl vannak hajnali torokköszörülésükön, az erdő éjszakai portyásai is hazafelé tartanak tele hassal, és izgalmas élményektől gazdagon. A magasban hollók kurjantanak, ezzel is jelezve, hogy minden a megszokott mederben zajlik. Szó szerint zajlik. Az erdő csendje lassan már elviselhetetlen hangzavarba csap.  A levegő áll. Egyhelyben, rezzenéstelenül.

Az erdei ember bütykös ujjával följebb tolja sapkáját a homlokán. Felnéz a magasba, mintha megerősítést várna arra ami ezután következik. Majd tenyerébe köp, megmarkolja a láncfűrész fogantyúját, nagy levegőt vesz, és mintegy önmagát biztatva felsóhajt:

- No akkor!... - és felsír a fűrész.

Hol van már a hajnali ébredés! Hol van már a nyikorgó ízületek első nyilallása! Hol a vén UAZ köhögése, az álmos zötykölődés, a földút mindent ellepő sűrű pora! Most a frissen vágott fa fogácsillata uralkodik a tájon, és az erdei ember szívén egyaránt.

És mire  az útszélén gondosan megrakott kis tűz parazsán pirosra sül a szalonna, előkerül a bicska, az újságpapírba csomagolt hatalmas szelet kenyér, és a hagyma is.

Dél felé már egész takaros rakás emelkedik a gyökerüket, és lombjukat vesztett fákból.

Az erdei ember számbaveszi a termelés eredményét. Lassan billeg végig a farakás mellett. Botjával időnként rácsap. Számol. És szemmel láthatóan elégedett.

- Na ez is megvolt! - sóhajt, és pakolni kezd.

Mire a púposan megrakott UAZ felér a tetőre, és egy éles kanyarral a kövesútra hajt, az erdő már régen visszazökkent megszokott csendes valójába. Már csak emlék a fűrész sivítása. Emlék a fák nyögése, reccsenése.  Az UAZ mögött összezárnak a bokrok, visszaegyenesednek a fűszálak, s a fűrészporban egy fiatal róka turkál. Talán bogarakkal játszik éppen.

Az erdő felejteni igyekszik. Túlélésre játszik.

Ő is...

Vonat. Majdnem szép napom volt.

Vonat. Olyan kis piros. Szóval majdnem vonat. Szeretnék felszállni rá, de nincs peron az állomáson, nekem meg csomagjaim vannak, s a lábam sem a régi, szóval inkább felkapaszkodásnak nevezném ezt a felszállásnak indult manővert. A lépcső a kocsi végében van ahol vannak még ülések mint egy régi polgári ház teraszán mielőtt a lakásba lépnénk.
  Nos ebben a belépőben ücsörög egy család. Fiatal pár egy tízéves forma fiúgyerekkel. Eszükbe sem jut segíteni, aminek részben örülök, mert nem érzem még szükségét  annak, hogy korom miatt rászorulnék, ugyanakkor azért átsuhant, hogy régen... (az én időmben, stb.)
- Höhöhö! Egy vénember! - kuncogott fel hangosan a kölyök mutatványom láttán.
- És KOPAAAASZ! hihihi  - folytatta. Szülei büszkén mosolyogtak éleseszű gyermekük jópofaságán. Megálltam, és mielőtt a kocsi belsejébe távoztam volna, a gyerek felé fordultam:
- Egy hülyegyerek! Höhöhö - csodálkoztam rá. - És milyen neveletlen szegény! hihihi - tettem hozzá, majd kicsit elidőztem a "büszke" szülők megdöbbenésén, és egy jobb társaság reményében beléptem az utastérbe.
Vonat. Olyan kis piros. Szóval majdnem vonat. Majdnem emberekkel kattog a majdnem síneken egy majdnem szép világban valamerre...

Buggyanok.

Mostanában egyre többször veszem észre, hogy a szám önállósítja magát mondanivalók tekintetében, és mire az agyam jól kigondolja, hogy mit, s hogyan kellene mondanom, már elhangzott. Ha csak magamban gondolkodom, akkor ez nem ciki. Jókat vigyorgok azon, hogy ha ezt most valaki hallaná, mit gondolna erről a magában beszélő vénemberről? Már az is eszembe jutott, hogy ha lakott helyen gyalogolok, valami fülhallgatót kellene bedugni a fülembe. Akkor ha bárki "belehallgat" a gondolataimba, azt is hiheti, hogy csak telefonon kommunikálok bunkó módra az utcán. Néha egész monológokat is mondok. A végén derülök, hogy kár erre vesztegetnem az időt, mert amíg szavakat formálok, rengeteg gondolatomnak nem marad idő, hiszen egy kimondott mondat annyi időt rabol értékes időmből mint száz gondolat. De mivel ez önkéntelen, hát bele kell törődnöm, hogy nem vagyok százas. Vagy csak öregszem. Mert ha ez az öregedéstől van, akkor kezdem megérteni, hogy az idős emberek mitől váltak olyan bátorrá, hogy minden gondolatukat megosztják környezetükkel.
Aztán ha meg arra gondolok, hogy amíg gyermekként mindig igyekeztem megválogatni a szavaimat, addig olyan "mesterkélt" volt a beszédem. Aztán amikor később már megbíztam ösztöneimben, és mindent úgy mondtam ki ahogy gondoltam, akkor magabiztossá váltam, hisz nem volt, vagy legalábbis nem sok takargatnivalóm volt. Beszélhettem nyugodtan. Aztán megint később azt vettem észre, hogy ha egy kérdésre hirtelen csak úgy rámondtam valamit, azt jobban akkor sem fogalmazhattam volna meg, ha egy hét gondolkodási időm lett volna a válaszra. Na ekkor kezdtem kételkedni magamban. Mert hogy is van az, hogy az agyam anélkül dönt, és cselekszik, hogy én előbb felfognám, és ...  és valószínűleg elbénáznám azt a választ?
Mostanában miközben ezeket egyre többször veszem észre magamon, arra is rájöttem, hogy jobb, ha hirtelen ötlettől vezérelten meggondolatlanul "papírra vetek" valamit, akkor azt ha nem akarom rontani, jobb nem visszaolvasni mielőtt megosztom.
Mint pl. ezt.
Ha tévedtem, akkor:

 BOCSI!

Kicsit háborús a hangulatom "máma"

A csontomban érzem a háborút. Itt ólálkodik minden szívdobbanásban, minden cselekedetben, gondolatban, félelmeimben, és minél inkább akarom elhessegetni annál inkább erősödik a meggyőződésem, hogy hamarosan háború lesz ismét a világban. Olyan igazi, olyan harmadik típusú.
Persze valószínűleg csak kevesen fogják majd észrevenni. Azok a kevesek akik túlélik. Mert senki ne áltassa magát abban a hitben, hogy hadüzenet lesz, meg a lakosságot felkészítik, meg, hogy kardok, puskák, ágyúk, lövészárkok, seregek, vonulások, harcok, rommá döntött világok... azaz azok lesznek. A szerencsésebbje egy villanással túl is lesz mindenen. Nekik már az utolsó étkezés utáni emésztéssel sem lesz gondjuk. Velük együtt illan el a semmibe minden ami valaha is voltak. És valóban ez a szerencse számukra. Nem kell túlélniük. Nem kell lábadozni, elmélkedni, gyászolni, nem lesz több nehézségük senkivel, és semmivel. Szépen sorba állnak majd az Úr előtt, és míg rájuk nem kerül a sor, azon törik majd a fejüket, hogy miként adjanak számot evilági dolgaikról. Persze nem kellene. Az Úr amúgy is tud mindent. Hisz az Ő akarata érvényesül mindenben. Születésben, halálban, szerelemben, békében, háborúban, igazságban, hazugságban, hogy a nehezebb példákat most ne is említsem.
A kevés egészségben túlélő pedig lassan elkezdi majd betölteni az űrt amit az elillantak hagytak maguk után. Minden kezdődik majd előröl. Sokezer éven át csak tisztulgatnak majd a gének, addig  divatos lesz a négykézláb, a fáramászás, és a világ lassú megismerése. Ez utóbbi egyre gyorsul, hisz tudjuk, a tudás felhalmozódik. Aztán beszélni kezdenek, majd írni is, és feltalálnak mindenféle kütyüt újra, (persze azt hiszik majd, hogy elsőként) és a világuralom látszólagos elérése után exponenciális görbe mintájára a fejlődést odáig viszik, hogy ismét a civilizáció magas fokán találják magukat.
És akkor:
Akkor már nem is marad nekik hátra más mint kitalálni az egészséges étkezést!
Mindezt a csontomban érzem.