2017. május 15., hétfő

Vonat. Majdnem szép napom volt.

Vonat. Olyan kis piros. Szóval majdnem vonat. Szeretnék felszállni rá, de nincs peron az állomáson, nekem meg csomagjaim vannak, s a lábam sem a régi, szóval inkább felkapaszkodásnak nevezném ezt a felszállásnak indult manővert. A lépcső a kocsi végében van ahol vannak még ülések mint egy régi polgári ház teraszán mielőtt a lakásba lépnénk.
  Nos ebben a belépőben ücsörög egy család. Fiatal pár egy tízéves forma fiúgyerekkel. Eszükbe sem jut segíteni, aminek részben örülök, mert nem érzem még szükségét  annak, hogy korom miatt rászorulnék, ugyanakkor azért átsuhant, hogy régen... (az én időmben, stb.)
- Höhöhö! Egy vénember! - kuncogott fel hangosan a kölyök mutatványom láttán.
- És KOPAAAASZ! hihihi  - folytatta. Szülei büszkén mosolyogtak éleseszű gyermekük jópofaságán. Megálltam, és mielőtt a kocsi belsejébe távoztam volna, a gyerek felé fordultam:
- Egy hülyegyerek! Höhöhö - csodálkoztam rá. - És milyen neveletlen szegény! hihihi - tettem hozzá, majd kicsit elidőztem a "büszke" szülők megdöbbenésén, és egy jobb társaság reményében beléptem az utastérbe.
Vonat. Olyan kis piros. Szóval majdnem vonat. Majdnem emberekkel kattog a majdnem síneken egy majdnem szép világban valamerre...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése