Sok vagyok... Nem csak súlyra

Mostanában kicsit többet foglalkozom magammal. Talán azért, mert nincs kitöltve az összes időm hasznosabb elfoglaltságokkal. Mindegy! A lényeg az, hogy egyre több dolgot kezdek megérteni a körülöttem zajló világból.
Már 2011-ben írtam arról, hogy ha valakivel megismerkedem, talán az emberismeretemnek köszönhetően szinte azonnal nyitottá válok az arra érdemesekkel, de ennek sajnos az az ára, hogy (ha ellenkező nemű az illető) szinte biztosan félreértik a szokatlan őszinteségemet. Márpedig (nademostkomolyanmondom!) nem vagyok egy nagy szoknyapecér. Persze mondok néha vadakat a vicc kedvéért, de ha valakinek nincsen kedve a humorérzékét csatasorba állítani, akkor könnyen zavarba tudok jönni a reakcióktól. Mert nehezen értem meg, hogy hogyan is képzelte, hogy komoly szándékkal udvarolok, amikor meg sehogysem!?
Na nem baj! Aki számít az egy idő után a helyén kezeli a dolgokat. Nekem van időm kivárni ezt. Barátként. Mint előbbre is ugye...
Tegnap éppen egy nagyon kellemes délutánt tölthettem el "pótunokámmal" és anyukájával, akikkel kölcsönösen segíteni is szoktunk egymáson igény szerint. És akkor hangzott el egy komoly pillanatban:
"Nehogy megtbántsalak, nem azért mondom, de eleinte túl sok voltál nekem. De milyen jó, hogy megismertelek azóta! :-)"
És én csak vigyorogtam, mert nem először hallom ezt már. (sajnos) hál' Istennek!
De azért azon mindig elcsodálkozom, hogy hogyan képzelik rólam ezek a nők, hogy a barátságon kívül mást is akarnék tőlük? Először is van ám nekem valakim, akin nehéz lenne bárkinek is túltenni! Meg van ám nekem önkritikám, jó ízlésem, korom, na meg tükröm is. Olyan hatalmas "igazmondó". Csak azért ha megfeledkeznék magamról. :-)
Szóval egyre többször értem meg azokat akik állítják, hogy minden kornak megvannak a maga szépségei. Meg is találom őket rendszeresen.
 És jókat mulatok befelé csendesen!

Ír tavasz

Égi pályán

Elment egy barátom. Bár ez a barát kifejezés igen félreérthető egy olyan ember esetében aki barátságunk ideje alatt egyetlen szót sem tudott szólni. Annál többet jelentettek nekem gesztusai, a tekintete, a kézszorítása, és a cinkosság a szemeiben. Nagy csibész volt na! Olyan igazán szeretnivaló, olyan első pillanatban régi ismerős, olyan ... olyan... barát.
Ezen a képen éppen tekéztünk egy jót. Ma már egy másik, egy égi pályán folytatja a játékot. Egyenlőre nélkülem...

Valami nincs rendben velem

Valami nincs velem rendben.
Ezt ugye mindig is tudtam. Kicsi gyermekkorom óta csodálkozom rá a világra sok esetben olyan dolgok miatt is amik másoknak természetesek. Nekem valahogy nem. És be kell látnom így hatvnasok évesen, hogy "általában az átlagnak" van igaza. És én nem esem ebbe a kategóriába. Rengeteget törtem már ezen a fejemet, de valahogy mindig csak olyan magyarázatok jutottak eszembe melyek csak nekem voltak természetesek, és érthetőek. Szerintem senki nem átlagos. Mindenki egyéniség, s a sok egyéniség tulajdonságait összeadva, ezt elosztva sokkal, kijön az átlag. Ami általában tőlem távol áll. Vagy azért, mert nem értek vele egyet, vagy azért mert kilök magából ez a közeg. És én nem is tiltakozom ez ellen a kiközösítés ellen. Sokáig nagyon is jól éreztem magam ebben a helyzetben. Csak ahogy múlik az idő, úgy lesz egyre fájdalmasabb ha olyanokban kell csalódnom akikhez természetesen kellene kötődnöm. Na nem panaszként mondom, de itt is az átlag győz fölöttem. Mert ezek a kötődések rendkívül rapszodikusak. Egyikre sem gondolhatok úgy, hogy az biztos pont. Hol velem, hol ellenem. Ez a tapasztalatom. Bár ez ugyan jelenthetné azt is, hogy hagyni kell csak a dolgokat folyni saját medrükben aztán kiegyenlítődnek mint minden a természetben, de mégis nagyon tud fájni amikor néha ráébredek, hogy akire bizton kellene számítanom, az rettenetesen ellenáll ennek. Mint mindennek, ennek is oka kell legyen. Többnyire én vagyok az, illetve eddigi életem során hozott döntéseim. Tudom. Éppen ezért fáj ha olyan valaki nem ért meg aki pedig jelentős oka volt döntéseim többségének.
Valami nincs rendben velem.
Soha nem gondoltam ugyanis, hogy azok akik messze elhatárolódnak tőlem, illetve mindennapjaimtól, mennyire érzékenyek "felelőtlen" döntéseimre. Én csak élem az életemet. És meglep amikor azok akik nem kívánnak ebben résztvenni mennyire átadják magukat indulataiknak amikor a saját sorsomat másként irányítom mint azt ők jónak látják. Csak remélni tudom, hogy mindez nem azért történik mert a saját terveiknek ellene van, hanem csupán aggódnak értem. Mert ha mégis, akkor minden fölösleges volt amit eddig fontosnak tartottam.
Valami nincs rendben velem.
Mert amíg én éppen e sorokat írtam, hárman is kerestek. És nem önös érdekből. Ha csak nekik nem érdekük, hogy nekem jó legyen. Úgy hogy nem is filozofálok tovább, mert akárhogy is de úgyis mindig arra lyukadok ki, hogy oly szép az élet! Még ha nem is mindig azokkal akikkel elterveztem, akikért minden marhaságra képes voltam, akik a rengeteg érthetetlen döntésem hátterében álltak-állnak, csak mert szeretem őket.

Válogatás nélkül...

Nehezen lélegzett. Igazából éppen az járt a fejében, hogy nem neki való ez. Lépésről lépésre haladt a nagy hóban. Ziháló tüdővel állt meg időnként pihenni egy kicsit.
- Messze még a tető. - nézett messzire maga elé. Tekintete megpihent a behavazott szőlőtáblák mozdulatlan, gyönyörű látványán. Csak sejtette az utat a nagy hóban. Néha térdig belesüppedt a minapi hófúvás hordalékába, kicsit arrébb pedig a száraz aszfalton kopogott lépte. Kopogott!
- Tényleg! Ez a kopogás az egyetlen hang amit indulás óta hallok! - gondolta, majd egy pillanatra megállt hallgatózni. Igazi téli, süket csend uralkodott a tájon. Az induláskor  hallott károgáson kívül semmi.
- Félelmetes! - szuszogta félhangosan maga elé csak, hogy megtörje a csendet.
Aztán a körmici szőlők fölött beért az erdőbe. Mégegyszer hátranézett. A hajnali köd  felszállóban volt éppen. Mögötte foltokban feltárult a TÓ látványa.
A fenyvesen vágott keresztül lerövidítve így az utat. Ez valamikor igazi arborétumnak indult. Csodálatos, többnyire ritka fenyőféléket telepített ide a a világ messzi tájairól a hely néhai ura, Aztán jött az államosítás. Most csak egy kissé elvadult fenyves ez amit bárki károsíthat sajnos.
Ahogy a nap besütött a lombok közé, itt-ott megcsúszott a hó, és leperegve az ágakról felriasztott ezzel egy fenyőrigót. Ijedten csapkodta a levegőt elgémberedett kis szárnyaival, és szemmel láthatóan nehézkesen emelkedett a biztonságba.
A "Bagolykő" volt mai úticélja. Ez a természetes sziklapárkány igazi erkélyként szolgál az arratévedőknek. Csodálatos kilátóhely! Innen a Balaton háromnegyedét látni lehet tiszta időben. Most, hogy jég borítja, tisztán kivehetőek különböző elszíneződései ahol a jég vastagsága eltér az átlagostól. Több melegforrás van a tóban melyek veszélyessé teszik a jégen való közlekedést.
Lesöpörte az egyik kőpárkányt kesztyűjével, és leült kicsit a látványban gyönyörködni. Hihetetlen látvány a déli part messzesége vitorlák nélkül. Mindig elszorult a szíve ettől. egy alkalommal, sok évvel ezelőtt innen nézte végig, ahogy egy szekér a túlpartra vitte rakományát. A kocsis egy kb. tízméteres gyeplőt tartva kezében a kocsi mellett sétált. Teljesen a lovakra bízta az irányítást. A lovak pedig, talán a jég mozgását, hajladozását érezve pontosan követték az "utat" a jég biztonságos területei felé. Érdekes volt innen felülről látni mindezt. Akkor órákig lekötötte ez a látvány. Most azonban a ragyogó napsütés ellenére is fázott kicsit, s ezért hazafelé vette az irányt.
Kipirosodott arccal ereszkedett le. Talán nehezebb volt a járás mint fölfelé. Az Szent Iván-kápolnánál még időzött kicsit. Félig húnyt szemmel merengett emlékein miközben a nappal süttette arcát élvezettel. A megcsurranó eresz hangjai ébresztették a valóságra.
Mély lélegzet, és: - Idulás haza!

Életünk, és létünk

Csak egy pillanat volt, pont olyan mint a többi.

csak a történet volt más, ami kitölti

a pillanatokat miket külön nem is veszünk észre

csak ha egybefolynak, akkor jöhet létre

életünk, és létünk egésze.

Mert benne élünk a pillanatrengetegben, 

s belülről nézve nem is vagyunk birka. Tudod: a "kerge",

de ki géppel száll fölénk, és onnan néz merengve

annak csak légyszar vagyunk egy A4-es lapra kenve,

jelentéktelenül a semmibe veszve...

Csak egy pillanat volt, olyan mint a többi

a mi történetünk az mi utólag kitölti,

mi voltunk a krém e pillanatban, de gyertyánk leég

lángja majd ellobban. Ne keseregj! Szép volt e lét!

És még szebb most e pillanatban...