Hőhullám

Amikor a szívverésedet a torkodban érzed,

amikor izgatottságod érinti az eget,

amikor a tükörben egy idegen arcot látsz reggel,

akkor tudhatod, hogy nem vagy beteg,

csak a fiatalságod jutott éppen eszedbe.

Élvezd!

Ha most belépnél

Ha most belépnél az ajtón, megállna a lélegzetem.

Felállnék székemből, és átölelnélek.

Beszívnám hajad illatát, és csodálnám a valóság ízét.

Óvatosan tapintanálak, nehogy elillanj ismét 

mint gyermekkéz érintésétől a szappanbuborék.

Ha most belépnél az ajtón...

nem múlik

Ó! Hol van már az idő, amikor testedért is szerethettelek?
Ölelésedért, szuszogásodért éjjelente, szerelmedért,
s mindenért amit a való élet megadott nekem Belőled!
Hol már az idő amikor még félelem ülhetett szívemre a gondolattól, hogy elveszíthetlek?

És hol van már az idő, amikor mindezeknek a hiánya elképzelhetetlen volt?
Most egyre nagyobb távolságból, egyre nő a hiányod.
Nem igaz a mondás, miszerint az idő mindent megold.
Talán csak a nyelvemet, hogy elmondhassam újra, meg újra, hogy szeretlek!

Van az úgy

Van az úgy, hogy az ember csak tesz-vesz az életében, barangol, teszi a dolgát, és már-már kezdi magát egészen jól érezni a bőrében, amikor becsap a ménkű! Ez a ménkű általában nem az égi eredetű meteorológiából ismert fizikai jelenség, hanem egy másik ember képében ölt alakot. Bárcsak ne tenné! Mert az igazi ménkű elkerülhető. Megfelelő ismeretek birtokában, és megfelelő óvatossággal egészen minimálisra csökkenthető az ütőképessége. Szemben az emberarcú ménkűvel, aki akkor vág nyakon amikor egyáltalán nem számítasz rá. És ez a nyakleves fájdalmas. Nem a fizikai valója, hanem az a lelki sérülés amit maga után hagy. Mert ha mondjuk egy olyan "ménkű" hagy cserben amikor éppen a legnagyobb szükséged lenne rá akiről ezt nem feltételezted volna, az mindent visz. Viszi a nyugalmadat, a kiszámíthatóságot, a boldogságot, romba tudja dönteni az önbizalmadat, és még sok hasonló pajkosságot tud.
Aztán az ember első indulatában nem érez mást, csak a frusztráció dühét. Dühös az egész világra, és benne arra az "emberarcúra" aki éppen most bizonyította be, hogy nem akar méltó lenni a belé fektetett bizalomra. Még nagyobb károkat tud okozni, amikor magyarázatokat ís fűz a dologhoz, és ráadásul még ő tetszeleg a megbántottság szerepében. Persze nem is ez a lényeg.
A lényeget az ember akkor látja amikor már aludt rá egyet. Olyankor egészen más képet fest a dolog. Nyugodtan átgondolva mindezt akár úgy is értékelheti, hogy kapott az élettől ismét egy nagyon fontos leckét. Tehát végeredményben egészen jól járt. Ha mindezt el is hiszi, akkor még akár hálás is lehet a "ménkűarcú" embernek. Bár hálásról ezesetben szó sem esett...
Van az úgy, hogy akkor lát jobban az ember, amikor becsukja a szemét. Kinyújtott karokkal keresi a másikat, és csak sokára jön rá, hogy nem itt kell keresni. Ha rá akar találni, akkor érte kell menni. Csak semmi magyarázkodás! Csak egy baráti beszélgetés, és az adott, és kapott sebek hamarabb gyógyulnak mint a soha el nem varrott szálak nyomai.
Van az úgy, hogy az ember úgy tanul, hogy közben még saját magát is át tudja értékelni.
Meg a kapcsolatát.
Aztán csak tesz-vesz az életében, barangol, teszi a dolgát, és már-már kezdi magát egészen jól érezni a bőrében amikor...

Ennyi

Az eszed tiltakozik mikor a szíved jót akar tenni.

Eszed szerint nem szabad szeretni.

Végül a szíved győz mindig, nincs mit tenni.

Józan ésszel nem lehet szeretni. 

Ennyi.

Reggel

Reggel fél hét. Csendes a város. Most értem haza éppen Belfastból, ahová barátaimat vittem a repülőtérre. Bezárom a kocsit, és fordulok hazafelé amikor egy autó fékez mellettem. Látom, rendőrautó. Nyílik az ajtó, és az első ülésből ki sem szállva rámmosolyog egy szimpatikus fiatalember. Nézem a helyi szokásoknak megfelelően állig becsatolt golyóálló öltözetét, a rengeteg mindenféle ráakasztott fegyvernek látszó tárgyat, és elcsodálkozom. Valahogy olyan mulatságos a helyzet. Sehogy nem illik ahhoz az öltözethez az a kedves mosoly.
- Mi a neved? - kérdezi tőlem, amint közelebb lépek a kocsihoz szolgálatkészen.

És akkor kibújt belőlem a kisördög:
- Gábor. És a tiéd? smile hangulatjel
Mosolya hirtelen még szélesebbre tárul.
- Én a Rendőr vagyok, és a munkámat végzem.
- Én meg egy magyar önkéntes vagyok, és éppen most fejeztem be a munkát. - mondom, és kitartóan nyújtom felé barátságos jobbomat. Ekkor kiszáll a kocsiból, és megrázza a kezem.
- John - mondja, és most már akkora a mosoly az arcán, hogy félek, rá sem fér mindjárt - Keresünk valakit. De az lengyel. - közli, majd hozzáteszi mintegy csak önmagának: - Te magyar vagy... Szeretem a magyarokat.
Ezzel mint aki jól végezte a dolgát (jól is) beszáll a kocsiba, és int a társának, hogy "mehetünk"
- Én meg szeretem az íreket. Ötven százalékuk nő...
Még sokáig hallom nevetésüket ahogy nagy ívben visszafordulnak az üres szombat reggeli utcán. Vidáman integetnek, majd elhajtanak. Keresni egy lengyelt valamiért.
Szegények! Pont engem találtak meg helyette...

Gyuszi hopp!

Kukkoltam egy jót. Azaz kettőt is, mert tegnap is, és ma is egyet. A tegnapi lány könnyen adta magát. Belépett a fiú életébe, körülnézett, bekukkantott minden sarokba, de nem ismerkedhetett sokáig a környezettel, mert a fiú csendesen mögé került, majd hirtelen elkapta, és magáévá tette.

A dolog hirtelen történt. A lány még fel sem ocsúdott egészen amikor a fiú már régen messze járt. Valahol a hatalmas álomvilágban lebegett boldog kimerülten. Horkolását az égiek hallották csak...

Aztán ma ugyanott álltam a tegnapi kukkolóponton, és figyeltem a fiú készülődését. Figyeltem ahogyan rutinosan előkészíti a terepet. Aztán megérkezett a mai lány. Semmiben nem hasonlított a tegnapihoz. Izgatott volt. Minden idegszálával készült az elkövetkező aktusra. Olyannyira, hogy nem várt a fiú kezdeményezésére. Egyszerűen lerohanta, és bemutatót tartott neki, hogy ha eddig nem tudta volna, most megtanulhatja mi a dolga ilyen esetekben. Aztán persze megadta magát sorsának. A sors ezúttal a fiú képében teljesült be rajta aki szokatlanul hosszan élvezte a pillanatot. 

Legalább három másodpercig. Ahogy ez már csak a nyulaknál lenni szokott...