Ölelés

Ölelni kéne egy nagyot! 

Karjaimat szélesre tárva, keblemre húzni a világot. Benne a jókat, rosszakat, csúnyákat, és szépeket, tárgyakat, embereket, az állatokat, és a gondolatokat, mindenkit aki érdemes, és azt is aki érdemtelen.

Ölelni kéne egy önfeledtet! 

Visszaölelni a múltamat, magamhoz szorítani minden fontos emlékemet, s a jövő reményében a jelenembe ölelni minden szerettemet. Ölelni, hogy szavak nélkül is megértsenek.

Ölelni kéne egy jó nagyot! 

És belezuhanni ebbe a nagy ölelésbe. Elveszni benne boldogan, és elfelejteni minden bánatot. Felfedezni ismét a gyönyört, a régi szerelmeket kik mindent hátrahagyva itt hagytak engem. 

Ölelni kéne egy hatalmasat! 

Felnyalábolni azt a sok jót ami csak egy ilyen mozdulatban lehet, gyógyítani vele a menthetetleneket, segíteni a szegényeket (tudod, akik rászorulnak) és nem kérdezni, semmit csak hagyni, hogy meséljenek.

Ölelni kéne egy igazi boldogat! 

És felölelni egy titkos helyet, ahol igazán otthon érezhetem magam. Szeretni kéne. Benneteket. És érezni, hogy ez nektek is jó lehet. Szerető öleléssé kéne tenni a világot, hogy cselekedeteink értelmet nyerjenek!

Ölelni kéne! Csak úgy. Akár helyettetek.

Mindig, és mindenhol. És ha rám néztek, vagy akár csak gondoltok rám, ne jusson eszetekbe más csak az ölelés. És az, hogy erre még itt vagyok nektek.

Aki szeret benneteket. Ölel... és...