Ölelés

Ölelni kéne egy nagyot! 

Karjaimat szélesre tárva, keblemre húzni a világot. Benne a jókat, rosszakat, csúnyákat, és szépeket, tárgyakat, embereket, az állatokat, és a gondolatokat, mindenkit aki érdemes, és azt is aki érdemtelen.

Ölelni kéne egy önfeledtet! 

Visszaölelni a múltamat, magamhoz szorítani minden fontos emlékemet, s a jövő reményében a jelenembe ölelni minden szerettemet. Ölelni, hogy szavak nélkül is megértsenek.

Ölelni kéne egy jó nagyot! 

És belezuhanni ebbe a nagy ölelésbe. Elveszni benne boldogan, és elfelejteni minden bánatot. Felfedezni ismét a gyönyört, a régi szerelmeket kik mindent hátrahagyva itt hagytak engem. 

Ölelni kéne egy hatalmasat! 

Felnyalábolni azt a sok jót ami csak egy ilyen mozdulatban lehet, gyógyítani vele a menthetetleneket, segíteni a szegényeket (tudod, akik rászorulnak) és nem kérdezni, semmit csak hagyni, hogy meséljenek.

Ölelni kéne egy igazi boldogat! 

És felölelni egy titkos helyet, ahol igazán otthon érezhetem magam. Szeretni kéne. Benneteket. És érezni, hogy ez nektek is jó lehet. Szerető öleléssé kéne tenni a világot, hogy cselekedeteink értelmet nyerjenek!

Ölelni kéne! Csak úgy. Akár helyettetek.

Mindig, és mindenhol. És ha rám néztek, vagy akár csak gondoltok rám, ne jusson eszetekbe más csak az ölelés. És az, hogy erre még itt vagyok nektek.

Aki szeret benneteket. Ölel... és...

Nóta

Falu határában két szál aranyvessző

Babámat nyelte el a nagy sötét temető

Két szál aranyvesszőt már a szél sem fújja

A babám szíve sem dobban nekem újra

Kihalt utcákon egy kóbor kutya kószál

Szomorú a szívem amiért elhagytál

Szomorú a világ, szomorú az ég is

Szomorú a lelkem, megyek lassan én is.

Refr.

Szomorú a szívem, megyek lassan én is.

(De nyugi! Ez itt még nem a nóta vége! :-) )

Mese-mese mátka, nem éppen pillangós...

Volt egyszer egy sűrű, sötét, kerek rengeteg.
Ebben a rengetegben élt az Egészség.
Kisfiú elhatározta, hogy felkeresi, és tanácsot kér tőle,
hogy hogyan kell élni, és táplálkozni egészségesen,
Az erdő nagyon sűrű, hatalmas, és sötét volt.
Akármerre fordult kíváncsi szempárok meredtek rá
De Kisfiú nem félt. Tudta, hogy ebben az erdőben
az Élet ereje, az Egészség varázsa vár rá.

Ahogy haladt egyre beljebb, úgy érezte magát jobban, és jobban.

 Egyszercsak találkozott a C vitaminnal!

Te ki vagy, és mit csinálsz itt? - kérdezte tőle a C vitamin.

- Én a Kisfiú vagyok, és az Egészség varázsát keresem.

Na mosolygott erre egy nagyot a C vitamin! 

- Akkor éppen jó helyen jársz öcsém! - mondta nevetve, 

majd útbaigazította Kisfiút.

- Menj tovább ezen az ösvényen! Amikor már annyira

összeszűkül az erdő körülötted, hogy járni is nehezedre esik, akkor

 megérkezel oda,ahol az Egészség varázsa tanyázik. 

Megismered majd a helyet hatalmas csillogásáról! - mondta

majd tovább ment az ösvényen, vissza sem nézett.

Kisfiú ment, csak ment tovább. Három nap, 

és három éjjel ment egyfolytában megállás nélkül.

Akkor aztán elfáradt. Le akart ülni, hogy megpihenjen. Körülnézett, 

de nem talált alkalmas ülőhelyet sehol, bármennyire kereste is.

- No akkor itt pihenek le, ahol éppen állok! - gondolta, és leült a földre.

Azaz, csak leült volna, de nem bírt. Az erdő már olyan sűrű volt körülötte, hogy 

hiába engedte el magát, az ágak megtarották a testét álló helyzetében. 

No el is aludt azon nyomban úgy ahogy volt, 

és egy szempillantás alatt úgy kialudta magát, hogy csak na!

Hatalmas ragyogásra ébredt!

Most látta csak, hogy egy hatalmas márványterembem áll, 

s körülötte ott nyüzsgött mindenki aki az Egészség birodalmában élt!

Csak állt, és a szeme káprázott a nagy ragyogásban. Valaki hirtelen a 

kezébe adott egy linket.

majd ha hazaérsz, olvasd el amit ezen a linken találsz! 

Kisfiú nem tétlenkedett. Azonnal útnakindult, kezében a linket szorongatva.

Úgy sietett, hogy a szél csak úgy fütyült a hóna alatt!

Amint hazaért felkereste azt a weboldalt amire a link hivatkozott, 

és csak ÁMULT, csak ÁMULT, 

Azóta is ÁMUL, ha csak meg nem unta az ámulatot, és el nem aludt ágyacskájában.

De elaludt valószínűleg, mert aki arra jár ezt hallja mindig:

Phűű....phűű...phűű...

A világ rendje

Egy madár gubbaszt az antennán. Fázósan borzolja a tollát. Bele- belekap a szél, s olyankor erősebben markolja az alumíniumot. A hajnali köd harmatja csapódik ki mindenen. Csillog a világ az apró vízcseppektől. Csillognak a kopasz fák ágai, csillognak a háztetők, és csillog annak a kisteherautónak a lökhárítója is ami éppen most kanyarodik be a sarkon. A madár egykedvűen üldögél a szélben. Neki nem kellemetlen ez a nyirkos világ. Megszokta már.
Kis idő múlva mellételepszik egy másik, majd egy harmadik is. Talán csak mert társaságban gyorsabban megy az idő. Csak ülnek mint akik csak a végzetüket várják.
A végzet ebben az esetben egy kistestű sólyomféle képében érkezett. (Falco columbarius) Olyan hirtelen csapott le áldozatára, hogy megijedni sem volt ideje szerencsétlennek. Egy villanás, és a sólyom máris a harmadik ház fölött cipelte zsákmányát. Hanyagul, egy lábbal markolva lóbálta a levegőben, majd pillanatok alatt eltűnt vele a házak között. A többi madár csak nagy ritmuskéséssel kapott fel a levegőbe. Ijedten szárnyaltak a szélrózsa minden irányába, bár ijedségük már teljesen fölösleges volt. Talán fel sem fogták mi történt. Csak menekültek rémülten amilyen messze csak bírtak.
Nézem az üresenmaradt antennát. Árván hintázik a szélben, mígnem egy újabb kismadár száll le rá mit sem sejtve a világ gonoszságáról. Tollait a szél borzolja.
A Nap lassan bújik elő a felhők közül. Sugarai kíváncsian pásztázzák végig a világot, és mindent rendben találnak.
Mindent rendben találnak...

Értékek

Ilyenek voltunk, s mivé lettünk mi is? Ez a gondolat foglalkoztat mindig, ha ilyen képeket látok.
És látok benne még sok-sok szeretetet, sok reményt, sok-sok huncutságot.
Látom benne a folytatást, a küzdelmeket, és azt a lehetőséget, hogy ő a mi tapasztalataink alapján már nem bukdácsol olyan sokat fölöslegesen. Könnyebben veszi majd az akadályokat, kiegyensúlyozott környezetben, komoly felnőtté válik majd. Na persze ezt a komolyságot senki ne vegye komolyan, mert éppen elég ha a szülei komolyak. Talán éppen ezért remélhetem, hogy neki könnyű lesz olyan komollyá válnia, hogy közben megőrizheti gyermeki lelkét, humorát, huncutságát.  S ha így lesz, majd jól megtanítom, hogy mindezt hogyan viselje el. Hogyan viselje majd a barátok árulását, a nők vonzalmát, hogyan viselje kudarcait, s majd a megérdemelt sikereket. Hogyan maradjon Ember a szó igaz értelmében. Mert most, amikor itt alszik előttünk, és szépeket álmodik csendről, babusgatásról, ciciről, és mindenről ami később, sokkal később is nagy fontossággal bír majd az életben, most még olyan ártatlan. Olyan tiszta. Babaillatú, bűntelen, olyan irigylésre méltóan rengeteg lehetőséggel bíró, olyan törékeny, és mégis hatalmas. Hatalmas, hiszen övé a jövő! Övé lesz egyszer minden amiért mi már megküzdöttünk. Övé lesz őseink minden öröksége. Jók, és rosszak egyaránt. A mi dolgunk mindössze annyi, hogy segítsük nevelésében, hogy majd különbséget tudjon tenni mindezek között.  Hogy az érték érték legyen a szemében, s hogy értékrendjében azért a pénz is szerepet kaphasson majd. Persze csak a helyén.
Ilyenek voltunk, s mivé lettünk mi is?
Mennyi örömöt, s mennyi bánatot okoztunk szüleinknek, és szeretteinknek? Mennyi fölösleges kínlódás volt osztályrészünk, csak mert nem hallgattuk meg tanácsaikat? És lesz- e valaha olyan pillanat amikor mindezért nem furdal majd a lelkiismeret?
Vajon mennyit sikerült átadnunk örökségül gyermekeinknek? Vajon érzik-e, hogy amit kaptak az több mint a világ minden aranya? Mert mi ezt csak nagyon későn értettük meg. Csak remélhetjük, hogy mindezt még időben sikerült továbbadnunk gyermekeinknek,  És mire unokáink tudatába beépülnek tapasztalataink, addigra nyugodtan pihenhetünk meg egy csendes helyen, boldog álomba szenderülve. Mint ez a gyermek itt a képen.
A második unokám.

Falak

Van az úgy, hogy az ember elvan a saját világában. Ebbe a világba beletartozik sok ember, és sok dolog amik a hétköznapjait, és ünnepeit kitöltik. Boldog. Teszi a dolgát nap-mint nap, járja bejáratott útjait, és igyekszik megfelelni minden követelménynek. Még ha nehéz is.
Aztán egyszer amint befordulna egy olyan sarkon ahol mindeddig járni szokott, hirtelen egy falba ütközik. Puff! Ez fájt. Fájt, mert váratlan volt. Fájt, mert nem számított rá. Sőt! Kis idő múltán úgy érezte, hogy direkt neki építették oda. Emberünk eleinte csak a nyakát nyújtogatja, és megpróbál a fal mögé kukucskálni, de nem látja, hogy mi történt-történik odaát amiért ez a fal kinőtt a földből.
Ismeri a helyzetet. Valamikor ő is növesztett falakat. De mára már tisztán látja, hogy felesleges volt. Eredményesebb lehetett volna egyszerűen csak megbeszélni az okokat. Tisztább, becsületesebb. És célravezetőbb. De most értetlenül áll a fal előtt. Kérdései süket fülekre találnak. Tehát lassan megfordul, és elballag. Na nem messzire, de ezen a sarkon többé nem akar befordulni. Nincs miért.
Van az úgy, hogy az ember elvan a saját világában, aztán ez a világ változik hirtelen, és rádöbben, hogy eddig sem csak az övé volt. Mert világ csak egy van. Abban van el mindenki. Ugyanabból a világból hasít egy szeletet magának. Csak akkor találkozik másokkal, ha ugyanarra a szeletre kerülnek véletlenül. És ma már tudja, hogy labilis a világ. Nagyon kell vigyázni az egyensúlyokra, ha boldogan, nyugodtan szeretne élni.
Van az úgy, hogy az ember egyszer csak rájön, hogy nem is a világ változott meg. Csak ő látta, akarta látni másként a világot. És tudjuk, hogy amit keresünk, azt előbb-utóbb megtalálja a szemünk.
Óvatosabban kellene keresgélnünk a világban!