Meteor 2.0 A torony. (Válogatásból)

Thu, 30 Apr 2009 13:39:02 +0100

A torony. Az egy fogalom volt a munkahelyemen. Ez volt az egyetlen hely a nagy semmi közepén, ahonnan legalább néha hegyeket lehetett látni. Azt pedig kell! Mert hegyek nélkül változatosságot esetleg a tehenek színe jelent. Némelyik olyan magyarosan tarka, némelyik meg olyan kávé színű, nagycsöcsű. De a farka végén mindegyiknek bojt van, mint az oroszlánoknak. Szóval a torony. Minden szabadidőmet a toronyban töltöttem, ha tehettem. Bár eleinte kicsit furcsán éreztem magam ahogyan úgy 80 cm-t ingott harminchat méter magasban alattam az erkély, de ezt hamar meg lehetett szokni. Még azt is, hogy ha az ember lenézett, nem látta maga alatt a tornyot, csak ha egészen kihajolt... De hülye ember az, aki azért megy a torony tetejére, hogy lássa az alját. Ezért aztán egy idő után már nem is érdekelt, hogy mi tartja fönt trónusomat. Csak álltam, és a korlátra dőlve bámészkodtam órákig. De nem csak ezért volt ott a torony. Még egy kicsit azért is, hogy tartsa az antennákat amik derékszögben és három szinten voltak kifeszítve a torony és a tőle úgy ötven méterre álló kisebb oszlopok között. Akkor este is a toronyé lett a főszerep. Barátok látogattak meg az obsziban. Rendszeres látogatóim voltak ők. Már egy ideje mint amatőr csillagászok, nálam észlelték az eget, mert ott a közelben nem volt közvilágítás ami ebben őket zavarta volna. De aznap este felhős volt az ég, ezért a kukkerek az állványaikon árválkodtak, gazdáik meg bent a házban múlatták az időt egy csillagos égbolt eljövetelének reményében. De az csak nem akart eljönni. Így aztán előkerültek a lapos üvegecskék, később már nem csak a laposak, hanem a határozottan kövérkések is, s egy pakli kártya mellett egyre vidámabb lett a társaság. S ahogy a hangulat emelkedett, az orrok pirosodtak, úgy jöttek jobbnál jobb ötletek, hogy mit érdemel az a bűnös, aki a kártyában veszít. A körmös az olyan dedós dolog - mondták - így azután azt eszelte ki az egyik eszement, hogy a vesztes másszon fel a torony első szintjére, és vissza. Ha megint veszít, akkor először az elsző szintre és vissza, majd ugyanez a második szinttel... És így tovább a negyedik, legfelső szintig, ha az illető már annyit veszített. Csak halkan jegyzem meg, hogy kipihent állapotban és egy menetben is eltart egy fiatalembernek a toronymászás legalább nyolc- tíz percig. Hát még így, ilyen össze-vissza cikázva a le és a fel között mint a kerge állat... Hajnal felé eljött az ideje, hogy a vesztesek teljesítsék kötelességüket. És lett nagy kavalkád! Valamennyit mindenkinek másznia kellett, de nehezítette a dolgot, hogy a vaslétrán egyszerre csak egy ember fért el, így egymást is kellett kerülgetni. Legtöbbet Zoli Úrnak (alias: Égnéző) kellett teljesítenie. Nekiiramodott, és fantasztikus iramban teljesítette a távot, már a második, már a harmadik, sőt már az utolsó szint következett, de minden pihenés nélkül, egyenletes tempóban végigcsinálta az egész mutatványt! A lent állók meg csak bámultak. Ki-ki vehemenciája szerit, vagy szurkoltak neki, vagy pedig azon törte a fejét, hogy hogyan nehezítsék meg a dolgát. Így találta ki valamelyik nagyeszű, hogy: - Lőjünk rá célba ahogy ereszkedik lefelé! - S az elhatározást tettek követték, előkerültek a nem túlságos gonddal eldugott légpuskák, s egyre-másra csattogtak és pufogtak a golyók, attól függően, hogy a torony vasát, vagy Zoli Úr alulsó fertályát voltak szívesek eltalálni... Csak arról feledkezett el mindenki, hogy az egyik puskának dupla rugózata volt... Szegény ördög, minél jobban kiabált, hogy FÁJ! FÁJ! annál jobban igyekeztek eltalálni a lentiek. Jó tréfa volt... S ennek a tréfának lett a következménye, hogy Zoli Úr, aki másnap bevonult sorkatonai szolgálatra, a gyengélkedőn kezdte a szolgálatot mert néhány ólomdarabot ki kellett szedni az ülepéből. Leülni mindenesetre egy darabig nehezen tudott csak. Szóval a torony! Azóta sajnos már nem áll a torony. Lebontották amikor okafogyottá vált. De ennek a toronynak köszönheti Zoli Úr, hogy akkor is látta a csillagokat, amikor pedig az eget sűrű felhőréteg takarta el a kíváncsi szemek elől...