Soha nem értettem azokat, akiknek a szájába kellett rágni, hogy mit hogyan kell értelmezni.
Pl. a közös bibliatanulmányozást "lelkipásztorommal" olyan fokú átverésnek érzem, hogy az már fáj.
Mert engem tényleg vallásos neveltetésben részesítettek. Bevezettek a vallásba. Többször is végigjártam a hittant. Rajongtam azért a karizmatikus emberért, aki rányitotta elmémet Isten, vallás, egyház, hit, és az önáltatás kérdéseire.
Nem próbált megmagyarázni semmit. Nem próbált előre betanult sémákat puffogtatni. Nem próbált meg uniformizálni minket. Ő csak kérdéseket vetett fel, s őszintén érdekelte a véleményünk. Nem tudtunk olyan baromságot mondani mi kiábrándította volna. Olyankor valami olyan megjegyzést tett, hogy: "Isten valószínűleg szándékkal vezetett erre a megoldásra téged".
Sokáig azt hittem, hogy semmit nem értett meg. Csak most tudom, hogy bölcsebb volt a sok tudorka pöffeszkedő "lelkipásztornál" akik buzgón terelgetik "nyájukat" és közben ki tudja milyen cél vezeti őket.
Tőle tanultam meg, hogy a Szentírást sem kell szó szerint értelmezni. Sőt! Mindennek lehet akár többféle magyarázata is! Nézőpont, és személy kérdése az egész.
Minél többet tanulmányoztam a Bibliát, annál inkább éreztem jelentéktelenségemet a világegyetemben.
Alázatra taított úgy, hogy ezt a szót ki sem ejtette a száján.
Szünetekben gombfociztunk a sekrestyében a nagy márványlapon, s kakaót ittunk nagy fülesbögréből.
Kb. 1962 lehetett, amikor egyik nap csak úgy eltűnt. Két férfi várta a szószék mellett amikor befejezte a szentbeszédjét. Nem hallottuk a társalgást. Csak láttuk, hogy pár perc múlva beszáll két szekrényhátú kísérőjével egy nagy fekete autóba.
Soha nem láttam többé.
Csak néhány éve kaptam hírt róla. Állítólag sok év múlva jelent meg váratlanul a Püspöki Palotában, s felajánlotta szolgálatait az egyháznak.
Idős volt már, elhelyezték egy olyan intézményben, ahol azok a "kiszolgált" papok laknak, akiknek nincsen hozzátartozójuk, de koruk szerint már rászolgáltak a pihenésre.
Hajnalonként a Bazilikában misézett egy oldalsó "mellékoltár" előtt. Csendesen, rutinszerűen végezte feladatát. Mögötte néhány rosszarcú, láthatólag megtört alak imádkozott. Mise után egy -egy pillantásuk találkozott. Nem szóltak egymáshoz, mégis látszott, hogy összetartoznak.
A közös múlt. A közös"bibliaórák". Az azonos kérdések, melyeket soha nem tett fel senki, mégis mindegyikre azonos válaszuk van.
A hit.
Hit Istenben, hit emberben, a szeretetben, a jóságban, amiben nekik éppen nagyon kevés részük volt...
Tudom, mindenki nem kerülhet a véleménye és hite miatt börtönbe. Mindenki nem tanulhatja a szeretet és a hit értelmét a saját bőrén.
De mégis feláll a szőr a hátamon, amikor azt hallom fiatal emberektől, hogy "megyek vidékre bibliát tanulmányozni a lelkipásztorommal."
Szegény megvezetettek!
Hát nincs bennetek önérzet? Nincsenek saját gondolataitok? Nincsen saját hitetek?Csak amit más a szátokba rágott?
De nyugalom! Reménykedjetek az idő múlásában. Az talán meghozza számotokra az áhított bölcsességet.
Meg "lelkipásztoraitok" magyarázatai.
Csak a tükröt kerüljétek! Ott idegen arc nézne rátok!
1 megjegyzés:
Nekem egy nagyon nagyon jó atya jutott ilyen téren. Még a szexről is tudtunk beszélgetni, persze az érzelmi oldaláról. (Ha van olyan neki, mert akkor ugye szerelemnek hívják, az meg e világon kívüli és különben is gödör és vak.)
A bibliát máshogy értelmezték, igen. Júdás is írt egy evangéliumot, nem is választották be a níciai zsinaton a Bibliába.
Azt mondta: NEM az a fontos mit hisztek.
Az a fontos MIÉRT hisztek abban.
:-)
Mint utólag megtudtam.
Pedig nem vagyok Judás, de nem vagyok hajlandó feladni-önátadni magam valaminek, ami megmondja mit higgyek, mi legyek, ki ne legyek.
:-))
Megjegyzés küldése