2014. január 12., vasárnap

Válogatós: Vers P. S modorában

-

P. Sándor stílusában, P. Sándorról korrekten.

Thu, 23 Sep 2010 21:37:46 +0100

5374976


Mielőtt P.Sándor kiskorú elkövető befordult a konyhába, óvatosan körülnézett, majd hatalmas rutinnal, és hanyag eleganciával kiköpött. A köpet szállt, csak szállt, s talán még mindig szállna, ha működésbe nem lépett volna a gravitáció. De bizony az lépett, minek eredményeként a köpet lassan veszíteni kezdett magas röptéből, csak hullott lefelé, mígnem végül hatalmas csattanással toccsant szét a konyhai szépleány dekoltázsán. Révbe ért. Mint a komp. De azt kikötötték.
P. Sándor kiskorú elkövető úgy tett, mint ha semmi köze nem lenne a dologhoz. Sőt! Továbbmegyek!   Tovább is ment, mint ha mi sem történt volna. Ezért aztán utcát neveztek el róla. Minden faluban egyet. Városokban többet is. Sétahajót, újságot. Meg egy bányát.
Hogy honnan tudom? Hát ott voltam amikor ez történt! Közvetlenül a reggeli gyógyszerosztás előtt. Mert utána csak ültem a folyosón, lassan, ütemesen dőltem előre- hátra, mindig meg- megállva, nyikorgó székemen.

Akkor merült fel bennem a gondolat, hogy KÉNE!
Mondjuk verset írni.
És írtam:



Lepihenni kéne. Agyat kikapcsolni.
Bajokról, gondokról, tudomást sem venni.
Zabálni mint állat, piálni utána.
Ágyba vinni nőket, dolgozzon a bába!


Tojni kéne végre a kötelességre,
nem várni a hálát, szarni öregségre.
Bepótolni kéne minden elmaradt jót,
végre birtokolni pénzt, hatalmat, rangot.


Vigyorogni kéne boldog öntudatlan,
csak ne forrna bennem mindig ez a katlan!
Hanyatt dőlve nézném plafonon a legyet,
seggtörlésre gyúrnám a villamosjegyet.


Jól tudom mi kéne, nekem, sosem másnak,
s kötéllel menni este a padlásnak.
Gerendán átdobva vetném meg az ágyam,
s elaludnék végre mindörökre lágyan.


Sírnának a népek, gazdagok, szegények,
lógómellű lányok, ólábú legények.
A szájszagú szomszéd, a büdös nagy állat,
megtanulná végre, mi az a csodálat.


Csodálnák e versem, tátott pállott szájjal,
engem kennének meg a szűzlányok hájjal.
Csatabárdot végre el kéne temetni,
Petőfi Sanyikát örökre feledni!

Pá pararaaaara! Pa pá!



Körülbelül ekkor jött egy nagydarab fehérköpenyes férfi, kis apró pirulákkal a markában, arcán kaján vigyorral hörögte, hogy: "Gyógyszerosztás picinyeim!"
Kurva nehezen nyeltem le! Nagy volt, és keserű.
De pirula volt. Nem az első keserű ebben a nyűves életben.

ÉÉÉÉBRESZTŐŐŐ!


venember

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése