2014. január 9., csütörtök

Válogatós: Lelkész elvtárs




Mon, 21 Mar 2011 16:29:31 +0000



Abban az évben nagyon forró nyár volt. Az iskolaév végét éppen hogy megvártam, s már a következő napon a Balaton partján ébredtem. Kamasz voltam, s mint minden kamasznak, nekem is egyetlen feladatom az idő agyoncsapása volt, lehetőleg érdekes módon. Napról napra gyűltek a régi barátok. A társaság egyre nagyobb, és egyre önfeledtebb lett. Délelőtt a strandon lógtunk, délben ebéd (ki a Bakacsi-Bence énekes duónál majszolta a lángost, ki meg otthon ette a Nagyi főztjét...)
A délután mindig lustán indult. Általában a legforróbb órákat átaludtam, aztán irány a part! Csónakázás a nádasban, vagy vitorlázás, vagy motorcsónak (akkor bizony még szabad volt!)
Estefelé pedig összegyűltünk a kultúrháznál, és ütöttük a ping-pong labdát kimerülésig.
Ez így ment nap-nap után, s ahogy a napok múltak, egyre unalmasabb lett az "aranyifjú élet".
Ám egy délután, rendes napi szunyókámból hirtelen nagy csattanás ébresztett fel. Rémülten láttam, hogy a nyitott ablakon, (emelet) egy kopott aktatáska repült be, s az landolt olyan váratlanul ágyam mellett a fal tövében. Hirtelen semmit nem értettem az egészből. Majd egy ismerős hang csapta meg a fülemet.
- Emberek! Zabba mennek a lovak!!! - kiáltotta kedvenc írójától kikölcsönözve a szólást.
- Bandibácsi! - kiáltottam, és pillanatok alatt a teraszon voltam.
Bandibácsi a család mindenki által szeretett barátja volt. Valamikor az ötvenes években együtt pihentek nagybátyámmal Márianosztrán, s azóta olyan, mint ha vérrokon lenne. Szóval teljes jogú családtag, aki "amúgy" plébános, "emígy" meg ember a javából. Hatalmas humorérzékkel megáldva.
- Mi újság Kálmánkám? - kérdezte apámtól. Még mindig a házasság rabságában senyvedsz? - vigyorgott, miközben anyámat ölelte éppen.
- Könnyen beszélsz! - mosolygott apám. - Ha valami nem tetszik, lecseréled a házvezetőnődet...
Az igazsághoz tartozik, hogy Bandibácsi egyszer régen levelet írt a pápának, hogy lenne szíves eltörölni a cölibátust, mert.... Mert semmi értelme. Aztán mivel választ nem kapott, a következő évben ismét elküldte ugyanazt a szöveget. És azóta is minden évben!
Az utóbbi években viszont már mindig kapott rá udvarias, de elutasító választ.
- Idén is jött levél a kisfőnöködtől?- érdeklődött apám.
- Jött bizony. - De a gondolatra széles mosoly jelent meg  az egyházi férfiú arcán.- Pedig idén elfelejtettem elküldeni a soros levelemet!
Még sokáig mulattak a levelek különös tulajdonságain, közben terülj asztalkám mellett egy kis "misebor" is került az asztalra, s én tudtam, hogy ma várhatnak engem a haverok! Hiába teszik. Mert itt van Bandibácsi!
Jócskán elszaladt az idő, a madarak is elhallgattak, s a tücskök is rákezdtek esti énekükre, mire felálltunk az asztaltól. Kicsit sajnáltam, az idő ilyetén sietségét, mert  nagy megtiszteltetés volt, hogy a felnőttekkel együtt tölthettem asztal mellett a délutánt.
- Bandikám tudsz-e horgászni? - tette föl a kérdést apám - mert mi a fiammal esti horgászatra készültünk.
- Hát, ha adtok valami alkalomhoz illő gúnyát, elboldogulok én a halakkal is, de reverendában már mégsem mehetek, még kinevetnének a szúnyogok!
Így alakult, hogy Bandibácsi a pap, egy kimustrált munkásőr egyenruhában feszített mellettünk, amit valamelyik rokon hagyott nálunk munkásruhának.
A parton már sorban ültek a horgászok. Komoly arccal szívták cigarettájukat, egyiket a másik után, és meredten bámulták a vizet. Ahogy sötétedett, úgy gyulladtak meg egymás után a karbidlámpák. Pislákoló fényüknél rengeteg éjjeli rovar gyülekezett, s halt hősi halált.
De kapás az nem volt az egész soron. Hiába a türelem, hiába a csend, hiába a nagy szakértelem, halat fogni senkinek sem sikerült.
Éjfél felé járt az idő. A csillagokat átmenetileg valami felhő takarta éppen, amikor Bandibácsi gondolt egyet, pucérra vetkőzött, és belecsusszant a vízbe. Lassan négykézlábra ereszkedett, és elindult a horgok irányába.
- Nem kellene... - suttogtam apám fülébe. De ő csak intett, mint ha azt mondta volna, hogy " ő a pap, ő tudja mit csinál"
Aztán a parttól úgy húsz méterre a mi papunk felállt, és (Uram bocsááá!) jó hangosan sajátos imát mondott valami pogány istenhez, aki a halak ura, és ugyan szánja már meg az ő komáját, akinek minden vágya egy kétkilós potyka kifogása ma este. Már csak azért is, mert induláskor "az asszony" utána szólt: "Pontyot ne hozz!"
És lássatok csodát! Apámnak ebben a pillanatban akkora kapása volt, mint ha valami búvárnaszád akadt volna a horgára. Kerregett az orsó, csattant a bot, majd csak apám szuszogását, és a zsinór szakaszos sírását lehetett hallani a sötétben.
Mit gondoltok mit fogott? Egy kétkilós pontyot...
Volt a parton olyan nevetés, mindenki azonnal elfelejtette a csendességi szabályt. Be- beszólogattak "öregemnek": - Könnyű ám égi segítséggel!- meg - Lelkész elvtárs! Nekem nem tudna valami jófajta sellőt intézni?
Vidáman "cipeltem" a nagy zsákmányt hazáig. Még lefekvés után is sokáig hallottam azt a furcsa imát.
De mindez már nagyon régen történt. Azokban a régi szép időkben, amikor még kamasz voltam, gyerek voltam, voltak még igazi nyarak, felnőttek, halak...
Az a világ azóta egyel feljebb költözött.
Én pedig ha esténként felnézek a csillagokra, újból együtt horgászom APÁMMAL. És megbeszéljük a világ dolgait. Mint akkor régen.





5 megjegyzés:

Jolimama írta...

Itt olvasgatok és most olvasom csak.
Érdekes, amit írsz, a kedves "ismerős" és a Te nagybátyád, akár együtt lehetett az én ferences nagybátyámmal. Ő is akkoriban volt ugyanott.

Vénember írta...

Igen, akkoriban elég sok lelkészt, és a munkahelyén közkedvelt személyiséget tettek hűvösre "példamutatás" címén. A "mi kedves ismerősünk" egyszerű plébános volt Somogyországban. Nem volt köze tudomásom szerint egyik rendhez, így a Ferencesek rendjéhez sem. A monogramja B. A. volt.

Jolimama írta...

Sajnos nevekre nem tudok emlékezni, így a monogram nem segít. Gondolom már nem igen van kit megkérdezni.
Ha igen, én leírom, nincs már köztünk, Labancz László Medárd volt.

Vénember írta...

Ő pedig Balázs András. Volt. Akkoriban "Szemesi pap" néven ismerte mindenki.

Jolimama írta...

Érdekes lenne, ha még tudnának mesélni. Nehéz éveket éltek meg....