Ne hidd el fiam...

Ne hidd el fiam, hogy az öregség szép! Akárki mondta, az hazudott. Legjobb esetben is nem tudta mit beszél. Mert az élet valóban szép. Amíg az embernek egészsége van. Amíg a családja körében él. Amíg a szerettei élnek. De mitől volna szép az élet amikor szép sorban kihalnak mellőlem a barátok, a rokonok? Amíg édesanyám élt, sosem volt egyedül. És én sem. A szüleimmel éltünk. Nem belőlük, mint ahogy mostanában az a rengeteg életerős neveletlen kölyök teszi, hanem együtt velük. Fontos volt a család. Mindenkinek megvolt benne a szerepe, fontossága. Tisztelete, becsülete volt az öregeknek. Nem szánalomból szerettük őket. Mindent nekik köszönhettünk. Egész életükben értünk éltek. Mint ahogy mi is tiértetek. Aztán minden megváltozott.

Először a fizetések lettek olyan kicsik, hogy az asszonyoknak is munkába, kereső munkába kellett állniuk. Ezután ketten keresték meg azt a pénzt amit békeidőben a férfi egyedül. Itt már borult a rend. Mert hirtelen átalakultak a feladatok. Minden összekeveredett. Más lett a fontos. És a két keresőnek is egyre többet kellett dolgoznia azért a kis pénzért. Egyre többet voltak távol a családtól. Aztán a lakások. Az is keletről gyűrűzött be hozzánk. Az addig többgenerációs családok kényszerűen szétköltöztek. Eleinte muszájból, aztán megszokásból. Így lett a nagycsaládból először kiscsalád, majd a sok csonka család. Mert a megcsonkított családok sehogy sem tudták betölteni a feladatukat. Egyre több, és több hiányosság került napvilágra. Hiányzott az öregek jelenléte, akik azelőtt nem csak példamutatásukkal, de személyes segítségükkel is aktívan résztvettek a közösségben. A fiatalok hajtották a pénzt, a gyerekek kulccsal a nyakukban az utcákon éltek mindenféle ellenőrzés nélkül. Nagyon sokan elkallódtak. És az öregeknek is hiányzott a család. Egyre többet voltak "csak" magukban. Aztán egyedül. És ha az egyedülmaradtak már nem tudták ellátni magukat, akkor jött az öregek otthona. Jobb esetekben. Vagy még az sem. Nem jó egyedül. Néha belegondolok. Régen mindig sokan jártak hozzánk. Nagy volt a família, nagy volt a baráti kör. Aztán elapadt lassan. Mára csak a ritka telefonos, vagy internetes kapcsolattartás maradt meg. Bár a hozzám hasonló öregek az utóbbit nem nagyon használják, így nekem ez sem ad teljes örömöt. Sosem hittem volna, hogy így egyedül maradok. Persze! A lányom naponta törődik velem. Meg a vőm is. Nagyon szeretem őket. És jönnek néha az unokák, dédunokák is. Olyan szépek, és okosak! Szerencsés vagyok velük. Szeretnek idejönni. De estére mind hazamennek. Csak én maradok. Huszonnégy éve nem szólíthatom édesanyámat. Sok éve lettem özvegy. Senki nem becéz azóta. 

Mindenem megvan. De tényleg! Olyan szerencsés vagyok, hogy a nyugdíjam is szépen emelkedett azóta mióta olyan régen nyugdíjba mentem. Mert tudod, ez matematika. A kisnyugdíj két százaléka kisebb mint a nagobb nyugdíj kétszázaléka. Tudod. Amivel emelnek néha. És ez az olló csak nyílik amíg élek. Sajnálom azokat akik most mennek nyugdíjba. Igazságtalan velük az élet. 

Az élet valóban szép. Olyan szép a világ! Ha kimegyek a kertbe, talán még sosem volt ilyen szép. Az a rengeteg virág! A gyümölcsfák is tömve virággal. Minden zsong, él, mozog. Csak kiülök a hintaágyra, és csodálom a friss fű közül kikandikáló rengeteg százszorszépet, a sok nárciszt, és büszke vagyok amikor az utcán megáll egy-egy járókelő, és megcsodálja mindezt. Igen! Az élet szép. És élni is nagyon szép, és jó. De egyedül semminek nem úgy örül az ember... És valljuk be: egy nappal sem leszek már fiatalabb. Eddig is tudtam ezt, de mára már érzem is. A kapát egy kézzel is elbírom még. A másikkal a botomra támaszkodom közben. De az ásóra lépni is kellene. Képzeld csak el! Igen! És mulass rajta! Nem panasznak szántam. Hiszen van segítségem mindenre. Olyan jók az emberek! És én meg is fizetem ezért őket...

Nem is volna semmi baj, ha csak húsz évvel fiatalabb volnék. De nem vagyok. Sok ez a kilencvenegy év. 

Aki azt mondta, hogy szép az öregség, az valószínűleg egy kalandos képzeletű, optimista fiatal lélek volt. Most lépzeld csak el! Hányan vannak sokkal rosszabb állapotban fiatalon is mint én? Mégis azt mondom, hogy nem mondott igazat. Vagy legalábbis tévedett.

Ne hidd el neki!

Na megyek, mert azt a kis borsót meg kell még igazítanom. Egy hete vetettem el. Nem tudom mi túrta össze, talán a földikutya. Vagy az arra vadászó róka. 

Mindegy. 

Megigazítom, aztán lepihenek egy kicsit. Este megint ideülök a géphez...

Szép nap a mai

Hétágra süt a nap.
Az alaphangulatot megadja a mosógép zümmögése. A sülő kenyér illata pedig csak még jobban felcsavarja a potmétereimet miközben a Skype-on "kocsisteri"-vel beszélgetek. Jók ezek a technikai lehetőségek! Ma pl úgy váltottam bankot, hogy mindent itthonról intéztem. A régi bankba is csak azért mentem be, hogy személyesen tegyem le nekik a "köszönőlevelemet".
De azért a napsütés visz mindent...

Annyira visz, hogy engem is levitt az óceán partjára ismét. Csodás idő volt, az emberek lovagoltak, fürödtek, szörföztek, napoztak. Hazafelé megálltunk egy tóparti csónakkikötőnél naplementét nézni.
Ez egy szép nap volt megint.

Kérdőjel

Igazán érdekel, hogy hogyan tud nyomtalanul eltűnni a mai világban egy repülőgép, amikor annak követésére, keresésére olyan rendszerek állnak rendelkezésre, melyek a nap huszonnégy órájában minden tíz cm.-nél nagyobb tárgyat azonosítani tudnak a földgolyón a világűrből.
Senki ne higgye, hogy ez megtörténhet!
Érdekel továbbá, hogy kinek állt érdekében mindez.
Érdekel, hogy a többi nagyhatalom miért hallgat, hiszen ezek a rendszerek egyrészt többszintűek, másrészt átláthatóak. A világ történéseit egyidőben több ilyen rendszer felügyeli, és rögzíti.
Érdekel még az is, hogy mikor derül fény az igazságra.
Érdekel, hogy milyen mesével fognak akkor minket etetni.

Hú de nem szeretem amikor egyesek az egész világot hülyének nézik!

(Ennél már csak azt szeretem kevésbé, amikor hülyét csinálnak belőlünk, és azzal magyarázzák, hogy mi akartuk.)

Sült kolbász salival

- Gábor! Olyan finom "magyarországon" szag van!
- ?
- Pont olyan, mint K.mamánál! De itt máskor is...

Bimbó

Gyermekkoromban volt egy szeretett tanárnénim. Mi csak úgy hívtuk: Székelyévanéni". Így egyben. Talán tudat alatt meg akartuk különböztetni a többi Évanénitől. Ő igazából az én osztályomban nem tanított állandóan, csak ha helyettesíteni kellett. És mivel abban az időben divat volt terhesnek lenni, hát gyakran kellett. És én ennek nagyon örültem. Mai eszemmel tudom, hogy a ritka "igazi", született pedagógusok egyike volt. Az a fajta akinek a kedvéért a tanulók az ég csillagait is lehozták volna. Úgy tanított, hogy az a gyereknek nem munka, hanem szórakozás volt. Pedig ritkán mosolygott, következetesen szigorú volt velünk, és igényeit egy pillanatra sem adta alább ha az a minőség rovására mehetett volna. Nála nem lehetett tudni, hogy mi történik "otthon", nem lehetett tudni, hogy van-e kedvenc tanulója, nála minden óra egyformán izgalmas volt. Magyart tanított. Én pedig jókora diszgráfiámmal a pokol minden kínjával is megszenvedtem volna, csak egyszer rámmosolyogjon. De hát csodákra akkoriban sem voltam képes. Pontosabban csak egy alkalommal.
Székelyévanéninek volt egy kedves mondása. Ha egy tanuló annyira nem értett valamit, hogy az más tanárokat már az őrületbe kergetett volna, akkor ő türelmesen megpróbálta rávezetni a megoldásra, de közben a tanulót úgy nevezte: "Bimbó"...
Máig nem derült ki "hivatalosan", hogy ezt ő a rózsabimbóra értette, aki virít a napsütésben, szikrázik a gyönyörűségtől, de egyéb "haszna" nemigen értékelhető első látásra. Vagy  Bimbóra a tehénre gondolt ilyenkor (én inkább erre tippelek) aki a mezőről hazaérkezve a nagykaput zárva találja. És csak áll előtte csöppenő tőggyel, kifejezéstelen tekintettel, csodára várva.
Amikor egy  alkalommal a tábla előtt azon tanakodtam, hogy azt a hatalmas országot megalázzam-e egy egyszerű pontos "j"-vel, vagy adjam meg neki a tiszteletet, s ezután a "Szovlyetuníót" felvéstem csikorgó krétámmal, az osztályban kitört a röhögés. Székelyévanéni éppen nekem háttal állt. A többieknek magyarázott valamit. Amikor a nevetésre hátranézett, először láttam mosolyt az arcán. Megcirógatta a fejemet, és valami olyasmit mondott, hogy "Bimbónak születni kell. De sebaj! Sok munkával innen is van lehetőség az előrelépésre."
Rákvörös arccal ültem be a padba. És attól a naptól kezdve titokban sokat gyakoroltam. Előbb az írást magát, azután a helyesírást.
És a mai napig hálás szívvel gondolok Székelyévanénire akkori bimbóságomért. Sokat köszönhetek neki.

Jónapot! Aranyrögök a SalmonElla fagyizóból...

1.-
- Jónapot!
- Oszt? Vagy szoroz...
- ???
- Hámer csak úgy Jónapot...
- Jónapot!
- Kívánok! Azt akarom megkérdezni,...
- Jó!
- Ezt meg mire mondta?
- Amire maga kérte.
- Mire kértem én?
- Hát azt se tudja mire kérte?
- Na jónapot!
- Kívánok...
- ???
- Azt is na!



2.-
- Vanília, csokoládé!
- Örvendek!  Én pedig Orbán Gábor.
- Na! Izé! Lesz egy vanília meg egy csokoládé.
- El tetszett már dönteni?
- Mit?
- Hát hogy most vásárlónak tetszik lenni, avagy jövendőmondónak?



3.-
- Napot!
- Kívánok...
- Vanília, csokoládé.
- Lesz?
- Most azt kellett volna mondani?
- Nem. A "kérek" varázsige sokkal a helyzethez illőbb lett volna.
- Maga most baszogat?
- Nem kérem. Én most éppen fagylaltot árulok...

Ma intézkedős napom lesz

Ma bankot kell cserélnem. És ezzel együtt rengeteg dolgot elintéznem. Mindehhez még nem vagyok egészen felépülve. Szerencsére van segítségem, aki szintén egy felet tesz ki éppen, ez a kettő együtt talán egészség lesz ma. És előre is köszönettel tartozom neki, hiszen nélküle el sem indulhatnék...
Szóval munkára fel! (És estére talán ismét teljesértékű internetem is lesz!)

Ez egy ilyen nap.

Belenéztem a tükörbe. Nem kellett volna.

Szakállat igazítottam. Nem kellett volna.

Csöngött a telefon. Felvettem. Nem kellett volna.

Belenyírtam a bajuszomba. Nem kellett volna.

A nyakamat takarítottam amikor megint szólt. 

Felvettem. Nem kellett volna.

Már megint azzal jöttél... Nem kellett volna!

Az egészet reggel szúrtam el amikor felébredtem.

Nem kellett volna.

Mosoly

Sosem értettem, hogyan lehet valaki mindig komoly. Valahogy rosszul van az olyan ember összerakva biztosan. Mert az élet nem arra való, hogy végigkomolykodjuk! Ezt állítom. Csak nézem az emberek arcát. Egyre több a borús, rosszkedvű ember. De még ők is elmosolyogják néha magukat. Ki az unokáját látva, ki azon, ha egy tálca tojással hasraesik valami szerencsétlen kétballábas egy humorhiányos kabaréjelenetben. De sehogy nem értem, hogyan tud életben maradni az, aki a legfinomabb humorra is csak rácsodálkozik. Hiszen ha mindenki nevet, akkor itt valami történt. És néz körül bambán, hogy " Ez most valami vicces volt?" Na nem! A humor nem vicc! Az kérem az igazán komoly dolog! A humor az élet sója. Attól válik emészthetővé ami egyébként könnyen leteperi az embert. Attól válik újra tervezhetővé az élet ha már nagyon kilátástalan volt, attól lesz szimpatikus az aki eddig csak a háttérben bújt meg a félhomályban, attól viseljük el könnyebben saját hibáinkat, betegségeinket is. Egy orvos mondta nekem egyszer, hogy ideális esetben én sosem halok meg, hiszen annyi tartalékom van... Aztán elkomolyodott, és azt mondta: "Ha csak magára nem esik a magasból egy humortalan alak"  Na igen Ez az igazi humor. Ez az " ideális esetben".
Sosem bíztam meg a mosolytalanokban. Azok valahogy bármire képesek lehetnek az álarcuk mögött. Akár gonoszságra is. És ösztönösen szeretem azokat akik örülni tudnak.

Na örömre fel!

Mirákulum!

A Jóisten bizonyosan jókedvében teremtette. Nem unalmában, hanem örömmel. Csak hogy valami jót is teremtsen a sok fölöslegesség után. És lőn! Ha nem lenne, ki kellene találni. De mint említettem: VAN! És így kerek a világ. Olyan ő mint fuldoklónak a levegő, mint a szaharai utazónak a korty víz, mint a zuhanó pilótának az ejtőernyő, mint nekem a józan ész... Sorolhatnám hosszan, de nem teszem. Csak annyit kell róla tudni, hogy ő JUDIT, és a legnagyobb jótéteménye Istennek, hogy Ő van! Mert az a gyakorlat, hogy én ugyebár általában mindent tudok. Aztán amikor kiderül, hogy mégsem egészen mindent, akkor jön Ő. És olyan természetességgel pótolja a hiányosságaimat, hogy az már súrolja a tökéletesség fogalmát! Mert mit tett velem tegnap is? Hát tulajdonképpen semmi különöset, mindössze kezembe tette a gyógyulás zálogát. Mindezt egy palackba zártan, aminek az elejére az volt írva, hogy:

BLOSSOM HILL

SOFT& FRUITY

RED WINE

A hátuljára meg az, hogy California Wine of USA. Ez ugyebár egy borokhoz némiképp értőnek nem azt sugallja, hogy ebben a palackban fogja megtalálni az élet értelmét... Na én balga rögtön le is szóltam (rám jellemző néha modortalan, de mindenképpen meggondolatlan módon) hogy ez nekem túl édes. Rendben! Aki ismeri a borízlésemet, az tudja, hogy miért. Rendesen ellátott a sors eddig a világ legkiválóbb nedűivel. Az édesanyám háztáji badacsonyijától Toscana lejtőinek palackba zárt napsugaráig mindenfélével. Meggondolatlanságomnak az lett a büntetése, hogy amikor este a forró gyógyteámba öntöttem ebből a borból, akkor azonnal el kellett ismernem, hogy egyáltalán nem édes! Hiszen ha az lenne, akkor miért kívánna a nemes itóka még egy „jó kanálnyi” mézet is ráadásul? Aztán jött a második meglepetés. A tüdőm szinte azonnal abbahagyta a „szuttyogást” ami addig abban nyilvánult meg, hogy az egyébként is a szokásosnál szaporább légzéseim kifújó fázisába belenyávogott egy kiscica. Néha nagy. Néha ez a cica hitelesen utánozta egy gőzmozdony füttyét, ami nem a távoli vonatfüstös mezőket juttatta feltétlenül az eszembe, hanem inkább nagyapám töröttnyelű reszelőjének nyikorgását. Na most ez akkor abbamaradt, és volt a boldog, tiszta lélegzetvétel öröme. És Judit nevének felmagasztalása természetesen. Aztán ma reggel első dolgom volt egy újabb adag „mennyei nedű” elkészítése.

Most ott tartok, hogy viaskodok önmagammal, hogy azonnal hívjam föl Juditot, vagy ráér még a dolog, de mindenképpen bocsánatot fogok tőle kérni az elhamarkodott ítéletemért, és köszönetet mondok a palack tartalmáért.

Ez a palack valami olyan folyadékot rejtett magában ami TUD valamit. Hogy mit, annak az eredményét itt olvashatjátok kicsit följebb.

Na töltök is még egy pohárkával!

Szavak embere

Nem vagyok a szavak embere - szoktam mondani félig viccesen - és ezt  bizony komolyan is gondolom. Kénytelen vagyok, hiszen kicsi gyermekkorom óta "üldöz" az az érzés amikor hirtelen akarok kimondani egy szót, de az bennreked. Csak nyögök kínomban, csak legyintek a levegőbe, persze ettől az a bizonyos szó még nem akar kibuggyanni. És ez főleg nevekkel, elnevezésekkel kapcsolatos. Sokkal könnyebb a dolgom ha írok, hiszen így van időm megtalálni. Sőt! Érdekes módon írás közben nagyon ritka ez az érzés. Talán pszichés oka van, talán nem, nem lehet tudni. Bár sokat segít a dolog megértésében annak a tyúktojásnyi cisztának az ismerete amit pár éve találtak a fejemben, amikor egyébkén csak a zsenialitásom okait, és határait akarták vizsgálni, és megérteni, de ezt találták. Amikor az eredményt mutattam a dokinak csak a vállát vonogatta, hogy:

 -  Ok! Van egy ciszta a homloklebenyében. - majd már indulóban megtorpant, visszalépett, kivette a papírt a kezemből, és amikor odáig ért, hogy "tyúktojásnyi"  felkiáltott.

 - Na de ekkora? - Csendesen vigyorogtam, majd megjegyeztem, hogy még kellene kettő, és kész a rántotta...  Egy pillanatig elmélázott ezen, (a dilidokik már csak ilyen mélázósak) aztán vigyorogva közölte velem tudományos véleményét:

- Látom nem veszélyes! - és elmagyarázta, hogy milyen tünetekkel is járhatna itt egy ekkora izé. Ahogy hallgattam, sorra, rendre kezdett megvilágosodni minden amit gyermekkorom óta átéltem. Egyből megértettem például, hogy nekem miért volt olyan nehéz a történelem tanulása, hisz az évszámokkal sosem volt bajom, de a nevekkel! Minden nevet csak úgy tudok máig megjegyezni, hogy valami baromsághoz kötöm. A "Könyves Kálmánt" pl. úgy, hogy a hóna alatt szorongat két hatalmas lexikont és a keresztneve valami közeli családtagoméval azonos. (Édesapám... )  És azt is megértettem, hogy nekem a sors ezt adományként hozta, hiszen így sok dologra hússzorosan kellett koncentrálnom, ezért olyan mélyen bevésődtek az ismeretek a fejembe, hogy onnan kalapács, és véső segítségével sem lehet már eltávolítani azokat. Így aztán érdekes módon, amíg néha a saját nevem kimondása előtt is szünetet kell tartanom, a növények, gombák, felhők tudományos (latin) elnevezése nekem olyan természetes sajátom, mint másnak mondjuk az a szó, hogy asztal. ( Tudjátok: az egy olyan bútordarab, aminek legtöbbször négy lába van, és finom ételek szoktak a tetején gőzölögni...)

Nem vagyok a szavak embere. Ezt már tudom. Pl. amikor idegen nyelven természetes módon értek egy szöveget, s közben nem gondolkodom az egyes szavak értelmén. Mert ha megpróbálnám, nem is maradna időm a további szóözönre. Tehát én a mondanivalók embere vagyok.

És ez nagyon rendben is van így. Ha már egyszer ott van az a fránya tojás ahol más rendes ember a névmemóriáját (is) tartja jobb esetben...

Beteg vagyok

Persze nem halálos, de kellemetlen. Kaptam ajándékba valami vírust, aztán úgy látszik jó tenyésztalaja vagyok neki, mert rendesen elszaporodott bennem. Most a szemem is fáj, a hátam közepe is, orromat fújom örökké, és úgy általában sz@rul érzem magam. (Trollikám! Örülhetsz! Fogott az átkod! :-) )

De azért nem kell kétségbe esni, mert pl. a bankig el tudtam menni ma, tehát nem veszélyes a dolog. (pár nap múlva lehet, hogy azt is bezárják egy időre betegség miatt. Fogjuk ezt föl úgy, hogy fizetség volt részemről a számlacsere miatti bonyodalmakért.) Leginkább az bánt, hogy hoztak nekem egy üveg bort. Itt volt tőlem párszáz méterre, de nem mehettem érte, mert éppen laptopot javítottam megrendelésre, és itt ült a gazdija mellettem végig. Így aztán a forró teámba kénytelen voltam a drága Chiantimat tőteni (Geografic Chianti Colli Sensi 2012 D.O.C.G.) de ez ha nem is segít, arra jó, hogy egy mennyiség után az ember legalább nem törődik a bajával.

Na megyek is nemtörődni!

Hazudik a szemed az a gyönyörű

Hazudik a szemed az a gyönyörű.

Szeretetet  és bizalmat hazudik,

fényt hazudik a tekintetembe,

azt hazudja, hogy még vagyok valaki,

életet hazudik a szívembe, 

gondolatokat, vágyakat az agyamba,

tulajdonképpen jövőt hazudik nekem.

És én mindezt boldogan elhiszem.

Még egy fotó az előzőkhöz

Pihenő a kilátó ponton

Márciusidusamínuszegy

Hasfájósan

 És utána

Na jössz már? 

 Szentszék

 Kálvária

 A csúcson

 Alfa és omega

 Na menjünk!

 Felülnézet esőben

 Tavasz

 Tavasz1

 Senkit ne tévesszen meg a póz! Ez a szék nem árnyékban áll...

 Csúcsra törve

 Kálvária...

 A szél fú, az óceán zúg, a levegőt harapni lehet...

 Ekkora kő volt, mégis elmosta a víz!

 Mondom, hogy ekkora!

 Ekkora?

 Nem is tudom :-)

 Na jó, én akkor megyek!

Most akkor mi van?

 Haha!

 Még mindig haha!

 Nem fáradt még el a kezed?

 " Ma végre jó a kedvem! Ha ha!"

 Most fog megázni!

Sziasztok!

 Repül a nehéz kő...

 Négyszemközt Anyával.

 "Békés egymás mellett állás"

 Na hol az a nagy hullám?

 Az előbb még megvolt...

 Elbújtam egy fa mögé. Nem látsz!

 Mi is! Mi is!

Lime - limes... Ha valaki beleharap...

Egy blogot olvasgatva ötlött fel bennem, hogy olyan nehéz néha a tájékozódás. Mindenféle értelemben. Így aztán ha valaki egy idegen blogra téved, eleinte nehezen tudja kihámozni, hogy hová is keveredett. Ennek megkönnyítésére talán nem ártana létrehozni valami egységes jelrendszert, hogy a betévedő azonnal láthassa, érdemes- e itt keresgélnie, vagy csupán üres időtöltés. Mint a Tesco parkolójában, ahogy azt rendszeresítették az olvasni nem tudó, agyilag, és tájékozódásilag zokni vásárlók kedvéért. Gyümölcs minden parkolórész jelzésére.
Nos ha egy ilyen jelrendszert bevezetnének, és a lime-t választanám a blogom zászlajának. Mert olyan savanya, mert olyan vitaminos, mert olyan kellemes ízt tud adni sok egyébként jellegtelen ételnek-italnak. Csak a színével vagyok kicsit bajban. Mert a zöld színt már oly sokan lejáratták a félművelt, de egészen annak látszani akaró önjelölt "természetfelelősök".
Mindegy! Tetszik, mert ha valaki (tévesen) többesszámba helyezi, akkor is egy értelmes kifejezést talál, ami mondjuk a matematikában a határvonalat jelenti, ... Azonkívül a kártevők is nehezen támadhatják csak. Jó az "önvédelmi rendszere". (Most, e sorok írása közben is állandóan kongatja a vészharangot a vírusirtó programom, de egyben ki is zárja a kis ganét...)
Szóval ha valaki beleharap, annak összefut a nyála így vagy úgy, de mindenképpen nehezen felejthető élményben lesz része.

Mi vaaaan?

- Légyszíves!
- He?
- Mondom légyszíves...
- Tessék?
- Nem hallod amit mondok?
- Dehogynem.
- Jó! Szóval...
- Tessék?
...

Gondolatok amik elszállnak valahová a messze távolba. De minek?

Akkorse!  Jusztse!

Ennyi maradt meg bennem abból a gondolatsorból ami az előbb még foglakoztatott, de mostanra már nem.
Most akkor aki ezt nem érti, az pont annyit ért belőle mint én magam.
Nam baj. Vagy mégis?
De nem! Jusztse!
Na . ezt akartam mondani...

"Kerek a világ"

Kerek a világ. Egy ideje (körülbelül úgy negyven éve) minden dologban azt keresem ami boldoggá tehet. Így aztán megláttam életemben, hogy kit miért szerethetek, hogy a nehézségek felemelnek előbb utóbb ha megküzdök velük, hogy a nagy gazdagság nemhogy boldoggá nem tesz, de csak fölösleges gondokkal, szomorúsággal jár végső soron, hogy a mindennapos gondok mindig magukban hordozzák a mindennapos sikereket, megoldásokat is. Azóta tudom, hogy élni jó. Azóta úgy érzem, hogy sokkal több lettem a saját szememben, és ez egy olyan öngerjesztő folyamatot indított el bennem, ami nélkül talán már régen nem is lennék. Azóta segíthetek másokon is ha kérik,  s ezzel magamon is nagyot lökök előre minden esetben. És azóta tudom elfogadni kritika nélkül mások segítségét ha szükségem van rá, és hát kinek nincs az idők folyamán?
Minél többet töröm ezen a fejemet, annál inkább egyetlen szó rajzolódik ki tisztán elmémben: Szeretet.
Szeretni az embereket, szeretni a folyamatokat, szeretni a kapcsolatokat, szeretni a világot annyit jelent:
Szeretni önmagamat.
És azt tapasztalom, hogy mindenkit aki önmagát igazán  szereti, (nem összetéveszteni ezt az önzéssel!) egyre inkább szerethetőnek tart a környezete is. Már csak egy apró tudást kellene megszerezni ehhez:
Valahogyan fenntartani, beosztani ezt a szeretetet halálunkig. Lehetőleg úgy, hogy ezzel senkit se rövidítsünk meg, senkit ne csapjunk be, és senkit ne alázzunk meg.
Minden fontos dolog ebből adódik.
Egy ideje boldog vagyok. Néha amikor rádöbbenek erre, megijedek attól, nehogy másokban irigységet keltsen az én boldogságom. Aztán mindig rájövök, hogy nem fog, hiszen mindenki boldog a maga módján. Ki az egészségének örvend, ki a párkapcsolatának, ki a nehezen szerzett vagyonkájának, ki a hobbijának, ki annak, hogy szenvedhet, és sokan annak, hogy utólag rájönnek: milyen boldogok is voltak ők!
És így kerek a világ.

virágládák

 Egy séta a délelőtti napsütésben.