Mint rendesen

Az én drága Sárikám tegnap óta belépett a szülők (ellők) táborába. Nem vettem észre... Jellemző. Csak ma csodálkoztam, hogy mit keres itthon, és miért csavarog az udvaron "munkaidőben", mert rendesen ilyenkor ő egy igazi terelőkutya, és nappal a házigazdám marháit, és egyéb állatait egrecíroztatja szükség, és kedve szerint. (Na ezt az" egrecírt" sem igazán tudom hová tenni)
Nos ma sokkal előbb volt itthon mint szokott, ezért én sokkal előbb adtam neki finom falatokat, és bezártam mint rendesen...
És ő ezt zokon vette. (Bár azt nem tudom, hogy mi az a zok, és hogyan kell azon bármit is venni, de valahogy mégis...)
Nyüszíteni kezdett, mire én kimentem hozzá, és még adtam neki finomságokat, majd mélyreható magyarázatokba bocsátkoztam, miszerint mennyire nem szép, hogy négyévesen kezd hisztizni olyasmin amit eddig szeretett.
Azután belefeledkeztem a snooker bámulásába (mint rendesen)
Akkor kopogtatott be házigazdám, és szólt, hogy mostanában nem kellene bezárni Sárit a helyére amíg kölkei vannak.
Miii? Mijei vannak?
Na erre mutatta, mondta, magyarázta, és nem vette észre, hogy most nem a nyelvtudásom hiányosságai miatt nem fogom fel amit mond, hanem mert nem számítottam ilyen fejleményekre Sáriilag mostanában.
Miután megleltem a szülőszobában (régi istálló tele szalmabálákkal) egy szalmaudú mélyén a halomnyi kölköt, hasravetettem magam, és izgatottan adtam át magamat a pups mining örömeinek, akkor döbbentem rá, hogy a mennyi az annyi kérdés sokkal nehezebb feladat ha sötétben, szalmában, egy kíváncsi anya hóna alatt kell kipakolnom, és megszámlálnom a pöttömöket. Azt hiszem, nyolcig jutottam a számolásban, amikor házigazdám a feje búbját vakarva, nagyon halkan, és nagyon bizonytalanul megjegyezte, hogy itt a gazda ilyenkor a "fölösleget" vízbe szokta fojtani...
- Na én NEM! - mondtam, erre ő is nagyon határozottan rákontrázott a jóérzésű emberek azon magabiztosságával aminek az a látszata, hogy a gondolat is idegen neki, hogy:
- Akkor jó!  Mert én sem!
Miután megnyugodtunk, emberi jóságunktól magasztos hangulatban megállapítottuk, hogy NYOLC (legalább) kiskutyával gazdagodott a farm. És mi is persze, mert Sári már eddig is "közhajadonként" vezetett mindkettőnket orrainknál fogva, és mi mindketten hittük is, sőt TUDTUK is, hogy  "Ennek a szép tarka lánynak, "ÉN" vagyok a gazdija!" Ahogy a nóta majdnem mondja is.
Később, immár egyedüli tulajdonosként visszamentem a delivery room-ba, és lámpafény mellett megvizsgáltam azt az éppen táplálkozó (szopó)  hat kölköt akik még kilátszottak anyjuk hasa alól, és arra a következtetésre jutottam, hogy pillanatnyilag a világ leggyönyörűbb kiskutyáit bámulom szent áhítattal, miközben anyjuk fejét cirógatom, és ontom rá dícsérő szavaimat, hogyaszongya:
- Ügyes vagy Sárika!  Gyönyörűek a gyerekeid! Köszönöm Sárika! Te vagy a legjobb anya a világon. Na itt egy kicsit elgondolkoztam, de végülis igaznak találtam, tehát nem módosítottam véleményemen. Jottányit sem. (Az a jotta is meg mi a franckarika?)
Nyolc csillogó szőrű, fekete fehér szinte egyforma mintájú, majdnem border collie típusú kutyagyerek.
Fantasztikus. Boldog vagyok!
Mint rendesen ugyebár...

Nesze semmi...

Az a baj a világgal, hogy mi magunk is a részesei vagyunk. A mindig éppen aktuális intelligencia, (ha van egyáltalán olyan) jelenleg a Földön éppen saját véleménye alapján ez most az emberiség, kisajátítja azt a státuszt, miszerint mindenben az ő döntése, tevékenysége, hatása a legfontosabb.
Pedig DEHOGY!
Viszont mi emberek hajlandók vagyunk e hatalmas tévedésünk szerint uralmunk alá hajtani a világot.
Képesek persze nem, de ez a hajlandóság mindenekfölött meghatározza egész életünket. És természetersen mindenben eszerint ítélünk, félretéve minden más érdeket. Csak az a fontos, ami nekünk (embereknek) fontos. Ennek tükrében látjuk a természet különböző folyamatait is, és ennek tükrében hisszük magunkról, hogy a világnak elengedhetetlen szüksége van ránk.
Pedig DEHOGY!
Olyan rövidlátóak vagyunk, hogy képesek vagyunk magunkat is becsapni. Például azzal, hogy minden folyamatot csakis az emberiség érdekei szerint ítélünk meg. Tudomást sem veszünk arról, hogy a földi létnek is csak egy egészen jelentéktelen, elhanyagolhatóan rövid pillanatában vagyunk jelen, és ez (sajnos, vagy hál' Istennek) ugyanilyen, ha nem rövidebb ideig lesz még így a jövőben. De attól még a Föld, s a Világ még (emberi léptékben)  nagyon hosszú ideig, gyakorlatilag a homályba vesző végtelenségig létezni fog. (Ha volt valaha egyáltalán)
Nélkülünk.
És köszöni szépen, nagyon jól meglesz nélkülünk is!
El kellene jutnunk arra a végkövetkeztetésre, hogy jelentéktelenek vagyunk. Tulajdonképpen isteni kegyelemként kaptunk lehetőséget a létezésre. Ezt természetesen ki-ki a saját hite, tudása, vallása stb. alapján döntheti el, de a lényegen ez sem változtat.
Semmit.
Ami fontos az az, hogy ittlétünket hogyan tehetjük MINDENKI (és itt most nem csak az emberekre gondolok) számára hasznosabbá, elviselhetőbbé, kellemesebbé. Tudom, hogy ha a lehetetlenségig összefognánk, és leküzdve a vágyat, hogy minden a saját érdekeink szerint legyen jó másnak is, és így  megvalósulhatna az OPTIMALITÁS minden tekintetben, akkor is csak egy bizonyos meghatározott ideig lehetne fenntartható helyzetünk. Mert a Világ az egy FOLYAMAT. Nem egy állandó valami amibe vagy beilleszkedünk, vagy nem, és akkor az végleges.
Tulajdonképpen ha jól meggondoljuk a VILÁG nincs is. Mert ami eddig volt ebben a folyamatban, az már elmúlt, tehát nincsen. Ami ezután következik az pedig még nincsen, tehát az sem biztos, hogy lesz valaha. A kettő között lenne a VAN, de az egy meghatározhatatlanul rövid pillanat, ami a folyamat egy elméleti része csupán, tehát nem a VALÓSÁG!
Lehetőség csupán amit Istentől (?) kaptunk.
Mi tudatlanok pedig nem fogjuk fel ennek a fontosságát. Emberi korlátoltság minden amit mi a "TUDOMÁNY" néven emlegetünk. Minden "biztos tudás" csak valami vágyunk tükrözésének magyarázata, és ha jól belegondolunk, teljesen fölösleges, hiszen attól, hogy "bizonygatjuk" tudásunkat, attól még ugyanolyan "jelentéktelen" részei vagyunk, és maradunk az EGÉSZNEK mint előtte talán.
És itt van a lényeg.
Részei vagyunk valaminek. És ez csodálatos dolog. Ezt értékelnünk kellene, ezt meg kellene becsülnünk minden esetben! Egyformán fontos, vagy ha másként nézzük, egyformán jelentéktelen részei vagyunk az EGÉSZNEK! És ha a folyamatot tekintjük, akkor ez ugyanúgy jelent lehetőséget, mint kötelességet. Ha szeretnénk, hogy egyszer majd mások is úgy érezzék, hogy többek lettek általunk, (már megint micsoda önző eltévelyedés!) akkor eszerint próbáljunk meg élni a saját lehetőségeink alapján úgy, hogy minél kevesebb kárt okozzunk a VILÁGNAK!
Megvalósíthatatlan álom.

Kisfiú (9 éves) meséje egyszuszra

Imádom amikor gyerekek minden átmenet nélkül mesélni kezdenek, s végül ugyanolyan váratlanul ismét szótlanságba burkolóznak. Pl.:


"A múltkor építettem két bázist az út egyik oldalán meg a másik oldalán egymással szembe. Az egyik volt a német a másik meg az orosz meg a lengyel. Én az orosz meg a lengyel voltam. És hogy melyik nyert hát azt nem tudom mert anya szólt hogy be kéne jönni az udvarról hogy a kutyám is kimehessen. Aztán mire kimentem addigra már a bázisaim meg elolvadtak..."


Erről eszembejutott egy régi hasonló amikor óvodás kislány ebéd közben mesélni kezdett:

"Tegnap apukám nagyon csúnyán beszélt anyukámmal, meg még a haját is meg akarta húzni, de meggondolta magát. Pedig anyukám nem is csinált most semmit csak nagyon be volt rúgva."



Végül szintén egy óvodás meséje, és története:

"Ma a "tezsvérem" hozott oviba, mert anyukám fekszik. A konyhában. És nagyon véres"
Óvónéni azonnal érdeklődött a szomszéd iskolában ahová a "tezsvér" járt. Ő egész délelőtt egy szót sem szólt. Rákérdeztek, mire elmesélte, hogy apuka az istállóban lóg.
- Mit csinál?
- Hát csak lóg. Nem mozog.

Rendőr, mentő rohanás... Késő. Apa negyvenkilenc késszúrással elhallgattatta anyát, majd ellátta az állatokat, és fölakasztotta magát.


A gyerekek meg csak próbálják megérteni a világot. És néha megszólalnak váratlanul. Szerencsére legtöbbször semmi komoly...

Nincs is világ (Egy rémálom története)

Nincs is világ! Mi sem vagyunk. Minket is csak kitalálnak önjelölt istenek haragszom is érte! Bár nekik talán fontos de nekem csak teher ez az élet.

Meg aztán világ se nincsen a világon sehol nincs világ, és nincsenek benne csillagok, azok csakis a fejünkben égnek, akik nem tudják hogy mik azok azok is csak félnek
miközben gondolataikat eresztik szélnek.

Nekem ne mondjátok! Nincs is világ! Eddig ebben a hitben éltem, és féltem, mindentől ami túl van megismerhetőség határán. De ez az egész csak egy nagy átverés, egy rongyos kitaláció ami csak arra való mint politikusnak a nép mit kedve szerint megaláz és használ, csak a hatalomért...

De én tudom mert megmondta a Steve, hogy világ meg nincsen is! De akkor a Steve se nincsen, én se nem vagyok, csak  azt nem értem hogy akkor pedig aludni most miért nem tudok? Talán azért mert világ hiján én is csak egy világtalan vagyok?

Csak egy betű. Még az ékezet is ugyanaz. De micsoda különbség!

Családok-csalódok

Sokáig abban a hitben ringattam magam, hogy az én családom sokkal jobb az átlagnál. Persze sok tekintetben ez igaz is volt. Felnőttkoromig például egyetlen veszekedést sem hallottam otthon. A dolgok mindig "megoldódtak" valahogy csendben, és rendben. Pedig három generáció élt együtt. Vagy talán éppen ezért?
Aztán amikor elértem a felnőttkort, akkor kezdődtek a meglepetések. Nem akarom kiadni a családomat, ezért nem részletezem most itt, de akkoriban sok dologról kiderült, hogy nem egészen olyan, mint ahogyan azt én addig hittem naivan. Persze bele is törődtem azonnal, hiszen a "család érdeke" mindig előbbrevaló mint az egyéné. Aztán azt is természetesnek találtam, hogy az egyének érdeke, és jogai is eltérőek lehetnek. Még azt is, hogy az enyémek kevesebbek, mivel én a kisebb vagyok, így azután ráérek én majd idejében... Na ezek az idők azonban a "helyzet" örökös változásaival kezdtek rendre elmaradni.
Mindegy! - gondoltam. Majd eljön az én időm is.
Meg kellett érnem egy bizonyos kort ahhoz, hogy rájöjjek, ezek a dolgok mindvégig irányítottak voltak. Nehezen fogtam fel, mert hát ugye egy rendes családban, egy szerető környezetben, egy szerető testvérrel megáldva nem lehet igazságtalanság ugye.

Pedig DE!

Aztán ebbe is beletörődtem. De az már kezd kicsit sok lenni, hogy mára már természetessé vált mindenki számára, hogy nekem kell alkalmazkodnom, mégis mindenki csak azt látja, hogy én mennyire nem...

Talán itt az ideje, hogy kezembe vegyem a saját sorsom irányítását, és ettől kezdve ne csak mások elvárásai szerint okozzak jelentős károkat magamnak. Nehéz lesz azt hiszem. Nekem, mert még sosem gyakoroltam, másoknak meg, mert aki egyszer megszokta, hogy mindig kizárólag az ő szisztémái érvényesülnek, azt lehet, megüti a guta, ha rájön, hogy ennek vége.
Aztán majd ismét híre megy a családban, hogy mennyire nem lehet rám számítani.
Mindegy! Megszoktam már.

Sokáig abban a hitben éltem... És nem is akarok másban. Mert aki hitet cserél, az barátokat is cseréljen ugye.
Márpedig a barátaimhoz ragaszkodom!