2016. január 2., szombat

Miért?

Néha azon töröm a fejem, hogy miért kerítünk akkora nagy feneket mindennek ami változik? Miért tartjuk nyilván a nevezetes időpontokat, eseményeket, és miért felejtjük el őket utána, ha akkor annyira fontosaknak éreztük őket, hogy néha még bele is akartunk halni egy kicsit? Hát nem sokkal egyszerűbb lenne, ha rögtön úgy fognánk fel minden ilyen "nevezetességet" hogy :
- Ez így természetes, lépjünk tovább!
De nem! Olykor annyira sajnáljuk magunkat, hogy képesek vagyunk teljesen hülyét is csinálni magunkból. Hisztivel, veszekedéssel, sokáig tartó csendes befeléfordulással, és felelőtlen "felejtési" akciókba sodródással.
Nekem mákom van. Mert már védett korban vagyok. Nem sok újat hozhat az élet. Csak azokat sajnálom kicsit, akikre még sok ilyen hatalmas indulatokat felkavaró élmény vár.
Szeeegééényeeek!


8 megjegyzés:

Andrea írta...

Talán azért maradnak el a "miért", mert bölcsebbek lettünk, és sok mindent a jobban a helyén tudjuk kezelni...)))

Vénember írta...

És jó ez nekünk?

Andrea írta...

Bizonyos értelemben - szerintem - igen.
Nyugodt, kiegyensúlyozott, türelmes miértek azért vannak, gondolom mindenkinél...

Ezek ha elmaradnak, - idézet Tőled "... Hisztivel, veszekedéssel, sokáig tartó csendes befeléfordulással,..." - akkor könnyebbé válik az életünk, de a környezetünkben élőknek is jobb velünk.

Vénember írta...

Bizonyos értelemben... Én inkább kerülöm a konfliktusokat, és ha végképp nem megy, akkor a nyíltságot vállalom. Nehezebb, de nyugodtan alszom utána. A labda nem nálam pattog.

Halpern Margit írta...

A "védett kor"-hoz:
Azzal a veszéllyel jár, hogy egyre kevesebb olyan változás történik, ami számunkra eseményszámba megy ("az élet már nem sok újat tartogat"). Ez azzal jár, hogy lassan kiürülnek/megszűnnek a szent helyeink, a szent ünnepeink, strukturálatlanná válik a tér és az idő, beköszönt az unalom, ami a negatív indulatoknál is rombolóbb, egyenes út a depresszióhoz.
Nem vagyok olyan okos, hogy ezekre egyedül jöttem volna rá. Csak azért írom ide, mert eddigi Önről szerzett ismereteim és a "védett kor" értelmezésem erős ellentmondásban vannak és Újévre kívánom, hogy ez maradjon is így.

Vénember írta...

Köszönöm a véleményét! Én a védett kor alatt azt értettem ebben az esetben (lehet, hogy nem helyesen) hogy mindazoktól a bonyodalmaktól véd a korom (63+) melyek főként a fiatalsággal együttjáró érzelmi, és hormonális viharokat generálják. Ez persze nem azt jelenti, hogy nekem már nem jöhet semmi új az életembe ami örömöt-bánatot okoz, de ezeket már viszonylag felkészülten kezelem. Sok előnye van annak amikor az ember a korral kicsit "lecsendesedik". Ennek ellenére én szeretném beváltani még azt a régi fogadalmamat miszerint százévesen még összehozok egy friss apasági pert... :-) Nos ennyit arról a bizonyos ellentmondásról! Csak tudnám, mindez miből derült ki rólam? :-)

Halpern Margit írta...

Először is megint egy link: http://www.szepi.hu/irodalom/vallas/tima/tima_013.html
Úgy gondolom, hasonlóképpen gondolja, érzi és igyekszik tenni.
Itt láttam az ellentmondást a jelen bejegyzésével, főként az újrakezdésekkel kapcsolatban, amikből bőségesen produkált és produkál.
Nem hiszem, hogy az életkorának megfelelő az életszemlélete. Szerintem azt a bizonyos "védett kort" Ön soha nem fogja elérni. Szerencsére! Jöjjön az apasági per!
Még ide tartozik:
Az életigenlés (kíváncsiság, humorérzék, bátorság, bizalom) tapasztalatom szerint a kor előrehaladtával (73+) egyre nehezebb feladat, mert egyre több a veszteség - amiről nem kéne beszélni -, légyen az lassú vagy gyors testi, lelki, szellemi leépülés, vagy kapcsolataink kiürülése, megszűnése, szeretteink elvesztése. Nálam egy ideje kicsit döcög a kocsi (külső okok nélkül), félelmeim köre bővül, bátorságom, bölcsességem ezzel arányosan csökken, de dolgozom rajta. Ebben volt és van nagy segítségemre.

Vénember írta...

Én is vallom azt a mondást a korról,miszerint "azok csak számok!" Azt tartom viccesnek az egészben, hogy úgy érzem, nem sokat változtam gyermekkorom óta. Csak a környezet megítélése változik, ha mondok, vagy teszek valamit ugyanúgy. Mert ugyanaz a gondolat egy gyerek szájából lehet okoskodás, fiatal felnőtt esetében lehet a "Jé de érdekes!", öregen meg áhítattal hallgatott bölcsesség. Pedig csak a burkolat változott. Ráadásul nem is előnyösen ugyebár. Talán ezért van az nálam, hogy negyven, sőt ötven fölött kezdtem magamat úgy érezni, hogy most vagyok a helyemen. Pedig esküszöm, nagyon pici az a többlet amit a tapasztalat hozott. Főleg annyi, hogy mindenre képes vagyok amire régen (majdnem) csak mostanában már gyúrni kell rá. És csak óvatosan! :-)