Akasztják a hóhért

Érdekes élmény, hogy a fülemben tartós tűk vannak bedöfködve.  Igaz nem először, de ismét meglepődtem, hogy ez a viselet mennyire nem okoz gondot a napi tevékenységeimben. Rendszeresen megfeledkezem róluk, azután amikor valamiért a fülemhez nyúlok, valami megbök. :-)
Rendes esetben tőlem kapják ezt a barátaim. Most a "hóhér akasztása" a szitu.
Valahol olyan ez mint amikor egy tanár osztályozza saját teljesítményét elfogultság nélkül, vagy amikor a forgalmi dugóban egy sebész vakbelet operál saját magán, aztán beáll a műtőbe dolgozni.
Van még néhány szakma amit érdemes ilyen aspektusból is megvizsgálni. Pl. az önmagát védő ügyvéd, a saját magát büntető rendőr, az öngyilkos hóhér, a fáradt kezű utcalány stb.
Ha jól meggondolom, nem is olyan furcsa.
De nem akarom jól meggondolni. Egy barátom kitapétázta a füleimet az én útmutatásom segítségével, és én most várom a hatást.

Rejtvényes

A kor nem érdem fiam, csak egy állapot. Ezt mondogatta nekem édesapám amikor egyre-másra felismerte barátait, ismerőseit, régi iskolatársait a médiákban. Akkoriban kicsit talán irigyeltem is ezért, hogy oly sok "híres" ismerőse van. Aztán lassan megértettem ezt az érdem-állapot mondását is.
A kor. 
Ahogy teltek az évek, azon vettem észre magam, hogy nagyon megszaporodtak a hasonló felismeréseim nekem is. Nem múlik nap anélkül, hogy ismerősbe ne botlanék TV-ben, rádióban, újságban. Hála a mindenhatónak, leginkább jó hírekben látom őket vissza!
Volt már köztük számos művész, tudós, feltaláló, orvosszakértő, stb.stb. Volt már közöttük olyan is  aki  tananyag lett. Most legutóbb pedig egy költő, aki keresztrejtvényfeladat lett. Ez új nekem! És nagyon tetszik! Remélem jó reklám lesz neki. Megérdemli!
Egy kérésem van azonban. 
Uram! Ígérem jó leszek! Olyan, de olyan jó!
Csak utcanév ne legyen a barátaimból még nagyon sokáig!

Jó egyedül

Egyedül lenni jó. Megvan az az előnye, hogy az ember saját tervei, lehetőségei, és akarata szerint élhet. Az is nagy előny, hogy nem kell alkalmazkodnia senkihez. Na meg az is, hogy biztos lehet benne, hogy senkinek nincs terhére.
Egyedül lenni jó, ha az egyedüllét tervezett, szándékos, és igényeinknek megfelelő.
Hát igen! Egy darabig hülyíthetjük is magunkat ezekkel a szövegekkel. Még akár el is hihetjük magunknak ezek igazát, hiszen saját magunknak biztosan hiteles személynek számíthatunk.
De tudomásul kell venni, hogy egyedül lenni, és egyedül élni az nem ugyanaz!
Mert amíg csak élvezzük az egyedüllét örömeit abban a biztos tudatban, hogy előre tudjuk hogy meddig tart, addig jó. De ha valakire rászakad hirtelen, hogy ezentúl senki nem nyit rá ajtót, senkit nem érdekel, hogy mi van vele, senki nem érinti, nem morog vele ha valamit nem "úgy" tesz stb., az nehéz.
Kell, hogy legyen valaki akinek már a jelenléte is egyfajta biztonságérzetet ad. Kell, hogy motiválja az embert a másik jelenléte akár már arra is, hogy reggel kibújjon az ágyból, felöltözzön, és elkezdje a napot.
Ez a valaki leginkább egy másik ember. De lehet akár egy macska, egy kutya, egy baromfi, vagy "bárki" más, aki számít ránk, s akinek szeretetére, hűségére bizton számíthatunk mi is. Nem is értem azokat akik kizárják a világot, és egyedül élik napjaikat.
Nekem hál' Istennek, vannak társaim. Emberek is akik bár nem egy lakásban élünk de igazi társként vannak jelen életemben, és állatok is akikért felelősséggel tartozom, és a törődésemet ragaszkodásukkal hálálják meg.
Így azután biztosan állíthatom, hiszen saját tapasztalatom, hogy : Egyedül lenni jó!
Hiszen sosem vagyok egyedül!
És előbb utóbb Ő is itt lesz velem megint.

A fekete lyuk, aki nem a szomszéd lánya... Részlet.

Csöngettek. - Ki a fene ilyenkor? - néztem az órámra. Fél kettőt mutatott. Éjjel. Az ajtóban egy fura alak állt. Úgy nézett ki, mint ha egy anonim alkoholista szökött volna meg a farsangi bálból tevehajcsár jelmezben. Kicsit lassan mozdult, mint egy lassított felvétel a TV.-ben, s a feje olyan volt, mint ha az elmúlt húsz évben egy biliárd háromszögbe sajtolták volna. Álmos nagy szemeivel pislantott egy lassút, majd valószerűtlenül mély hangon, arcán minden rezdülés nélkül közölte:
- Szia! Azt hiszem hazaértem.
A kedvenc nagynénid ért haza ezzel a fejjel itt! - gondoltam - miközben saját magamnak is meglepő módon a hangomat hallottam:
- Végre! Jó, hogy hazajöttél fiam!
Nem értettem sehogy sem a dolgot. Amikor hozzám szólt, nem mozgott a szája. Sőt! Ki sem nyílt! S a válaszomat hallva azt olyan természetesnek vette, mint ha előre tudta volna hogy mi következik.
Tétovaságomat látva egy finom mozdulattal megkerült az ajtóban, elsiklott mellettem, és zsáknyi sapkáját a fogasra ejtve a szoba irányában eltűnt a lakásban.
Nem értettem, hogy a körülbelül két, és félméteres magasságával hogyan tudott áthaladni főhajtás nélkül az ajtón... Tényleg! Ki sem nyitotta!
A szobába érve a foteljeim egyikébe csavarodva találtam rá.
- Fáradt vagyok. - suttogta géphangján. - Hosszú volt az út a múltba.
Lassan kezdtem magamhoz térni, és éppen meg akartam kérdezni, hogy - Ki a franc vagy te? - amikor jött a válasz: A te egyik leszármazottad vagyok a távoli jövőből...
- Mi? - gondoltam magamban, mire azt mondja: Most ne szolmizálj, mert itt alszom el!
Azzal mint ha a világ legtermészetesebb dolga volna lehunyta szemeit, és édes álomba szenderült mint egy kisbaba aki belefáradt a szopizásba, és elbólintott. Az jutott eszembe, hogy meg kellene pöckölni az orrát, amikor azt mondta nagyon távolról:
- Eszedbe ne jusson! Pihennem kell. A cicit majd holnap. - és horkolt. Csukott ajkai meg sem rezdültek, mégis olyan hangosan nyomta, hogy ha lettek volna szomszédaim, azok mostanra már bontották volna a falat...
A TV hangjára ébredtem. Egy húzott szemű ismerős arcú tudós éppen tanácsokat osztogatott:
- Ha tehát majd egyszer valaki bekopog hozzád, és azt mondja, hogy a távoli jövőből jött. és te vagy az őse, ne vágd rá az ajtót! Még az is lehet, hogy igazat mond.
Hm. Még az is lehet. - gondoltam. És az üres fotelt bámultam bambán.

Fontos a tervezés

A tervek, és azok szisztematikus követése átlendít bennünket a nehézségeken. Észre sem vesszük, és biztonságot, állandóságot valamint az ezekkel járó kellemes közérzetet biztosít. Nagymamám mondta, hogy amíg valakinek tervei vannak, az nem ér rá meghalni. És neki hál'Istennek sokáig voltak tervei.  Ezért aztán szíven is ütött nagyon amikor utolsó találkozásunkkor úgy búcsúzott, hogy: - "Isten veled kisfiam!"
Én kicsit másként tervezek. Nekem kb. úgy működik ez mint egy sakkozónak. Bármi történik váratlanul, mindig van rá több lépésem a terveimben, ezért sosem jövök zavarba, hanem azonnal tovább tudok lépni. Természetesen ez meginog néha pl. ha elveszítünk valaki nagyon fontosat, de ha jól terveztünk, akkor ezen is könnyebb túllépnünk.
Szóval a tervek fontosak. Persze csak a realitásokon alapulók.

Miért?

Néha azon töröm a fejem, hogy miért kerítünk akkora nagy feneket mindennek ami változik? Miért tartjuk nyilván a nevezetes időpontokat, eseményeket, és miért felejtjük el őket utána, ha akkor annyira fontosaknak éreztük őket, hogy néha még bele is akartunk halni egy kicsit? Hát nem sokkal egyszerűbb lenne, ha rögtön úgy fognánk fel minden ilyen "nevezetességet" hogy :
- Ez így természetes, lépjünk tovább!
De nem! Olykor annyira sajnáljuk magunkat, hogy képesek vagyunk teljesen hülyét is csinálni magunkból. Hisztivel, veszekedéssel, sokáig tartó csendes befeléfordulással, és felelőtlen "felejtési" akciókba sodródással.
Nekem mákom van. Mert már védett korban vagyok. Nem sok újat hozhat az élet. Csak azokat sajnálom kicsit, akikre még sok ilyen hatalmas indulatokat felkavaró élmény vár.
Szeeegééényeeek!