Nincs magyarázat

Amikor rosszul lett még kora délelőtt volt. Csak ők hárman voltak otthon. A két kislány, és Ő. Huszonnégy órás szolgálatból érkeztem haza éppen. Kulcs nem volt nálam, de ha lett volna is hiába, hiszen az övé belül volt a zárban. Csöngettem, semmi. Azaz valami furcsa zajt hallottam, mintha valaki odabent tompán püfölt volna valamit halk nyöszörgés kísértében. Aztán csend. Kopogtam, majd dörömböltem, mire a túloldalon négyéves kislányomat hallottam amint nagyon izgatottan azt mondja:
- Anya nem kel fel. Olyan furcsán alszik...
- Nyisd ki gyorsan az ajtót! - mondtam.
- De be van zárva!
Hosszú perceknek tűnt míg irányításommal végre ki tudta nyitni az ajtót. Rohanok be a szobába, és azt látom, hogy Ő az ágyról félig lecsúszva a hasán fekszik, és görcsösen rángatózik.
- Már kétszer visszatoltam - mondja a kislány - de mindig lecsúszik.
Ekkor abbamaradt a rángás. teste elernyedt, arca kissé megnyugodott, bár olyan furcsán bámult egy nemlétező pontra a mennyezeten túl.
Abban az időben még nem volt telefon sehol az egész lakótelepen. Egyetlen megoldáskén a kitárt ablakból kiabáltam a buszmegállóban várakozóknak, hogy küldjenek mentőt.
Leroskadtam az ágy szélére, kezemet a fejére tettem, és finoman simogattam mint egy alvó kisgyereket.  Mást nem tehettem. Teljesen tehetetlen voltam.
Aztán arra lettem figyelmes, hogy nem lélegzik. Istenem csak... de ekkor megmozdult. Felsőtestén végigfutott egy hullám, majd hatalmas erővel felsóhajtott. Aztán mégegyszer, majd egyre ütemesebben, végül nyugodtan vette a levegőt. Nyár volt, fullasztó meleg volt a panellakásban, de Ő ennek ellenére elkezdett reszketni. Betakartam hát egy könnyű pléddel és vártam. Vártam a mentőket. Legalább negyven perc múlt mire megérkeztek. Valaki busszal bement a városba, és hívta őket... Megérkezésük után kifaggattak, hogy hogyan kezdődött, és mi történt azóta. Ezután egy vénás (nyugtató) injekciót adtak neki, majd hordágyra tették, és elindultak vele a kórházba. Fel sem fogtam csak később, hogy milyen sokan gyűltek össze a lépcsőházban. Bámészkodni. Jó szórakozás ez primitív embereknek, főleg, ha nem velük esett meg a baj. Hosszú kálvária vezetett a felépüléséhez. A szomszéd város kórházába vitték. Vele mentem. Azaz utána, mert a kicsi mentőautóba nem fértem be.
Az első kivizsgálásokat követte a második, majd a harmadik, de ott már több orvos volt jelen egyidejűleg. Végül kijött a főorvos, és egy nővérke. Belém toltak valami cuccot, s csak azután közölte velem az eredményt: Itt már csak Isten segíthet! Imádkozzon! - suttogta zavartan a doki, és finoman visszavonult.
Nem emlékszem semmire, hogy mikor, és hogyan kerültem haza, csak arra, hogy a lépcsőházban mellém állt egy feljebb lakó "hölgy" és a következőket mondta:
 - Na mi van? Veri az Isten mi? Végre nem csak engem. Hát csak szenvedjen maga is! - és olyan eszelősen nézett, hogy csak annyit tudtam hirtelen kinyögni, hogy: - Várj csak szemétláda! - majd egyenesen a konyhába mentem. Kinyitottam a mosogató alatti szemetes ajtaját ahol egy diszperzites vödörben gyűjtöttük a szemetet. Nyár lévén tele volt mindenféle dinnyehéj, és egyéb gyümölcshéj hulladékkal. Felkaptam, és kiléptem a lépcsőházba. Ez a nem normális liba szót fogadott és megvárt. Nos én egy határozott mozdulattal mellmagasságig a fejére húztam a vödröt. Elégedetten figyeltem ahogy körös-körül folyik a dinnyelé.
Ő csak napok múlva stabilizálódott. Lassan-lassan magához is tért, de még hosszú idő múlva is rövidtávú memóriaproblémákkal küzdött. Csak kb. egy hét elteltével tudtam vele először beszélgetni egy látogatás alkalmával. Első kérdése a lányokról szólt. Aztán a második is, mert a választ már nem is jegyezte meg. Kicsit később mesélni kezdett. Elmesélte a hosszú nehéz álmát, tulajdonképpen mindent ami önkívületi állapota alatt a HÁZBAN történt. Bezárt ajtók mögött látta "magasból", hogy mi történik vele. Szurkolt kicsi lányunknak, hogy ki tudja nyitni az ajtót. Állította, hogy segített is neki ebben... Nincs magyarázat. Egyszerűen erre nincs magyarázat! Másnap megkérdezte, hogy ki takarította fel a dinnyemocskot az ajtó előtt...
- Ki volt bent nálad? Ki mesélte ezt el?
- Senki. Csak egyszerűen TUDOM mi történt. - mondta. s én kénytelen vagyok hinni neki, mert
azon ritka emberek közé tartozik akik kerülik a hamisságot.
Mindenre emlékezett. Pontosan leírta, hogy kik milyen sorrendben álltak a lépcsőn, ki hogyan támaszkodott a korlátra, és hogy "Fentike" aki mindig hallgatózott, most a szokásos otthonkáját ünnepire cserélte erre az alakalomra.
Olyan dolgokat is látott, amit fizikailag nem lehetett volna. Látta, hogy egy emelettel feljebb kik álldogáltak, mi volt a kezükben stb.

Akkor nehezen tettem túl magam mindezen. Nehéz volt felfognom, hogy mindez megtörténhet. Mindaddig volt is bennem egy kis kétség míg a dolog többször hasonlóan meg nem ismétlődött. És soha nem tévedett!

Nincs magyarázat arra sem, amikor egy barátom teljes gázzal nekimotorozott a lezárt siroki sorompónak, és elszállt mint a győzelmi lobogó. A motor messzire csúszott a betonon, ő pedig a túloldalon még pattant néhányat, majd kiterült mint egy béka ha átment rajta egy autó. Ezután kezdődött az amit sokáig nem mert többeknek elmesélni, mert félt, hogy hülyének nézik. Meséli, hogy valahogyan felszállt a magasba, a bakterháznál is magasabbra, és onnan figyelte, hogy mi történik odalent. Látta saját magát a hátán feküdni furcsa testtartásban, látta ahogy a sorompó két oldalán gyülekeznek lassan az autók. Először egy kék IFA, majd a Polski Fiat, stb. Még azt is látta, hogy az ötödik kocsiban barátai ülnek, zenét hallgatnak, és a zene ütemére verik a rozzant autó oldalát. Alóla a bakterházból kisétált (!) a bakter, aki ebben az esetben egy ötvenes kövér asszonyság volt. Odaballagott a földön fekvőhöz, és pofozgatni kezdte. Barátom ebben a pillanatban "zuhant vissza a testébe". Kinyitotta a szemét, és az első tiszteletlen gondolata az volt, hogy honnan van ennek a szörnyetegnek olyan huszáros bajusza?  Csak ezután tört rá a mérhetetlen fájdalom, majd elveszítette az eszméletét. Napok múlva ébredt a kórházban...
Később a szemtanúk elmesélték az IFA-t,  a Polskit, a haverok mesélték, hogy még morogtak is, hogy miért van dugó...

Nincs magyarázat. Vagy ami van az hihetetlen.