2015. november 24., kedd

Majdnem

Aki ismer engem az talán nem is hinné, de vannak olyan pillanatok amikor elbizonytalanodom.  Teszem a dolgomat, vagy legalábbis amit annak hiszek, és egyszercsak úgy érzem, hogy egy pillanatra megáll velem a világ. Hirtelen egyidejűleg látom az életemet eszmélésemtől a jelen pillanatig. És minden olyan egyszerre ismerős, és idegen ebben az "állófilmben". De élvezem azt az érzést ami akkor uralkodik el rajtam. Minden olyan jó, és egyben ijesztő. Hirtelen látom, (talán megsejtem?) a folytatást is. Az sem különb. Egyszerre fényes, és reménytelen. Látom a sorsomat. Betegségeket látok, cukor, meg vese, meg prosztata, szóval mindent mit egy "grósztata" átélhet, de ezzel együtt látom azt a hatalmas szeretetet is ami körülölel, felemel, és megóv. És ettől bizonytalanodom el. Hogyan fogom én ezt mind viszonozni? Mert jobban szeretek adni mint kapni. Vajon adtam-e életemben eleget ahhoz, hogy most én is kaphassak belőle valamicskét. Nem azoktól várom akik tőlem kapták! Igazából nem is tudom, hogy várom-e. Csak úgy egyszerűen jólesne. Majd. Egyszer. Ha rászorulok.
Nem értem azokat akik szeretet nélkül élik le életüket. Talán ők is tudtak szeretni valamikor. Aztán egyszer rászorultak, hogy ne mutassák ki. S ha ezt sokáig gyakorolták, hát úgy hozzá is szoktak, hogy nekik azok tűntek furcsának akik szabadon mertek szeretetet mutatni érdemeseknek, és érdemteleneknek egyaránt.
Szóval megáll néha velem a világ egy pillanatra, és én ezt a bölcsesség pillanatának nevezem. Hiszen alig valamicske választ el ilyenkor attól, hogy újra levegőt vegyek. Újra levegőt vegyek, és menjen minden tovább a megszokott mederben. És csak szívom, fújom a levegőt, s egy idő után már majdnem el is felejtem azt a bizonyos megdermedt pillanatot amikor a szívem önálló életet halt, és elmerengett azon, hogy mit is tegyen. Dobbanjon, vagy ne dobbanjon...
Már majdnem el is felejtem.
De csak majdnem.

12 megjegyzés:

.pk írta...

Az alábbiakat már többször leírtam ,talán már itt is .
Az a legjobb ha úgy gondoljuk, eddig mindennek úgy kellett történnie ahogy megtörtént. A jövőben pedig sokszor fogunk még tévedni,téves útra menni,de mindent meg fognak bocsájtani a mi kis emberi életünk kitalálói,akik a Végtelenben lakoznak . Ők lehetnek Istenek,Egy Isten ,Szovjet mérnökök, satöbbi.Összegezve : Mindennek úgy kellett történnie ahogyan történt,és mindennek úgy kell megtörténnie a jövőben is ahogy történni fog.Mondjuk ,ez lehet egy új vallás alapja is ,Új Szabadkőművesség vallása.

Margit Halpern írta...

Annyira tetszik, amiről és ahogy ír, nem hagyhatom szó nélkül.

Vénember írta...

Biztosan úgy van. Kár, hogy ezt most nem értem.

Vénember írta...

Köszönöm! Pedig én mindig csak a kesze-kusza gondolataimtól szabadulok meg, ha már nagyon felgyülemlettek. :-)

pipulka írta...

Aki nem ismer talán nem is hinné???
Miért, van olyan ember, aki soha, egyetlen pillanatra sem bizonytalanodik el? Ki hisz olyat bárkiről is, hogy mindig mindenben biztos, akár ismeri az illetőt, akár nem.

Vénember írta...

Talán. Aki felületesen ismer. És igen, mindenkinek vannak bizonytalan pillanatai. Nekem "talán" az átlagosnál ritkábban. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy nagyon régen, gyermekkorom óta vannak ilyen "szívmegállós" pillanataim. Eleinte megrémültem tőle. Aztán megszoktam. Ma már ritkán jön, de akkor megnyugszom, hogy minden rendben van ismét. Úgy mint régen. Soha nem beszéltem erről eddig. Ezért gondoltam, hogy "aki nem ismer..."
Egy nagyon jó barátom aki belgyógyász, amikor először vetett alá komolyabb kivizsgálásnak, amikor az EKG-t csinálta, nagyon elsötétült a tekintete. Évekkel később megemlítette, hogy amikor látta ezt a bizonyos pillanatot, megijedt. Aztán gondolom megszokta, hogy az én szívem ilyen döcögős. De ő ismer. Nagyon is.

.pk írta...

Most ,hogy így mondod ,bevallom én sem .
Talán összefoglalva ,a végtelenben nincs helye az aggódásnak.

Vénember írta...

Akkor jól értettem. És egyet is értek vele.
Bár én a szabadkőműveseknél talán csak "szabadculáger" lehetnék.
:-)

PN írta...

Most is adtál, köszi :)

.pk írta...

Egy udvari bolond ,sokszor nagyobb becsben volt ,mint a legmenőbb ripacs.A jó mester mellett jó culágerek is voltak mindig.Ezért a jó culáger is megbecsülendő fajta.

Margit Halpern írta...

Köszönettel én tartozom inkább. Négy vagy öt év alatt (akkor fedeztem fel "véletlenül" egy kucsmagomba kép segítségével és azóta követem alattomban) rengeteget kaptam és adhattam belőle tovább. Bennem most gyülemlett fel annyi hála, hogy túlcsordult.

Vénember írta...

Én mindig mondom, hogy a gombák csodálatraméltó élőlények. Igazi értékük nem is mindig csak az étrendi fontosságukban rejlik. Már maga a gombavadászat is egyfajta közösségteremtő - megerősítő tevékenység túl szórakoztató, és hasznos mivoltán. Eddig is hálás voltam a Teremtőnek, hogy rengeteg elfoglaltsága mellett arra is futotta erejéből, hogy a mi kis világunkra gombákat is teremtsen. Nos ettől kezdve egyel több okom van e hálára.