Pipulkáztam

Régen elhatároztam már, hogy egyszer szemügyre veszem élőben is. Gondoltam, olyan jó úgysem lehet mint amilyennek az írásai alapján megismertem. Aztán jól pofára is estem, mert Ő bizony pont olyan. Se több, sem kevesebb. Nem festi magát sem átvitt, sem igaz értelemben. Nem akar jobbnak mutatkozni mint amilyen, és pont ettől lesz a legjobb! Ajánlom mindenkinek ezt az "ügyes húzást". A pszichológiában van neve is ennek a "módszernek". Úgy nevezik: "Őszinte tisztaság"
Nekem már a kutyája is árulkodott. Régen kutyás vagyok már. és pontosan meg tudom ítélni a gazdit a kutya tulajdonságai alapján. Általában a kutya tükrözi valamilyen formában a gazdáját.
Nos Tepertő rám mordult amikor a kocsiból kilépve felé indultam. Amikor közöltem vele, hogy lehet engem szeretni is, kissé félrefordította a fejét, és úgy figyelt rám. Aztán amikor megláttam a szemében a kíváncsiságot, benyúltam a kapu résén, és megvakartam a nyakát. Aztán jobb híján a nyelvét. (Nálam itt kezdődik a kutya. Amikor belenyúltam a szájába, az egész kézfejem eltűnt benne. Amelyik ennél kisebb, az csak kutyuli...)  Aztán orrhangon visítottam a varázsszót : Erikaaaaaa! , mire végre megjelent a ház asszonya is, kezében a kapukulccsal. Tepertő majd ledöntött a lábamról amikor kinyílt a kapu. És mi ketten abban a pillanatban barátok lettünk.
Pipulka = Pipulka. Semmi érdekes.( :-) )  Legalábbis olyan értelemben, hogy semmi meglepetés nem ért. Pedig nagyon féltem a csalódástól. Az ember néhány tüneményes poszt után hajlamos felmagasztalni írójukat. Nos ezesetben minden pont olyan, mint várható volt. Megsemmisítően igaz, természetes, és szimpatikus.
Már a ház külseje is árulkodó volt ahogy messziről kitűnt az átlagból A belseje pedig egyenesen "pipulkai" otthonos, meleg. Semmi máz, semmi álságos "népieskedő"
Nem ragozom tovább. Egyszerűen sajnálom, hogy ma nem volt több időm Kemencére. Egy rövid séta után (bevitt az erdőbe) elváltak útjaink, Én jobbra (mert az erdőn át ő ismert egy rövidebb utat nekem)  ők meg balra.
Folyt köv.

Kezek

Ülünk a teraszon egymás mellett. A lemenő őszi nap utolsó melegét élvezzük, s közben beszélgetünk.
Mesél. Mint régen amikor még kisgyerek voltam. Meséi felölelik egész életét. Egymással versengve tolulnak elő kisiskolás emlékei. Aztán hirtelen már szülőszobáról, majd ismét gyermekkori barátnőiről, és Szeréna-néniről szól a megemlékezés, aki tanította őt annak idején.
Előre dőlök a karosszékben, mint mindig ha indulni készülök valahová. Szelíden megfogja a kezem. Rám sem néz, csak mesél tovább. Most már a jelennél tartunk.
- Ebédeltünk ma már? - kérdezi. Tekintete valahol messze  a felhőket kutatja.
A kislányom jut eszembe róla. Esti elalvás előtt ugyanígy követelte, hogy maradjak még
- Keheeem. - mondta, és kicsi kezével az enyémet kereste.
Most anyám tart fogva éppen úgy.  Hirtelen felém fordul, és minden körítés nélkül azt mondja:
- Mostanában félek egyedül...
Ülünk a teraszon, és fogjuk egymás kezét.
Már nem is szólunk csak beszédesen hallgatunk.
Egy darabig még néz engem, majd figyelmét ismét a felhők kötik le.
Látszólag

Valamikor az olvasás élvezet volt Ma veszélyes időtöltéssé változott.

Olvasom, hogy környezetünkben hányféle ártalmas vegyianyag forog amik előbb utóbb felfalják a férfiakat. Előbb csak el fogunk nőiesedni. Lelkileg, érzelmileg. Azután testileg is. Aztán pedig egyszer csak ha körülnézünk, azt fogjuk látni, hogy magunkra maradtunk mi nők... De még most egy kis ideig vagyunk még néhányan akik a hímnemet képviselve a női igent próbáljuk felkutatni mindenáron. Mert ez kötelességünk! Génjeink őrült játéka, és a szokásrend alapján. Bár én már csak olyan bácsi vagyok. Olyan igazi. Nem csak játékból felvett vén álarc mögé bújó, hanem egyszerűen bácsi. Az a fajta aki belül ifjú, de a srácok csak nehezen tegezik vissza, Én pedig csodálkozom ezen. Mert ugyanolyan fiatal vagyok itt bent ebben a rozzant, agyonstrapált vén testben bezárva mint ők ott körülöttem erőtől duzzadóan, a világot megzabálni készen. Bácsi vagyok. Olyan igazi. Tiszta szerencse, hogy nem néni! Már csak az hiányzik! Márpedig azok a fránya vegyianyagok...

Bio Puzzle

Csak néhány vevő lézengett a boltban amikor bevásárlólistámat olvasgatva a baromfipulthoz értem. A pult mögött egy szimpatikus, de mosolytalan hölgy pakolgatta az árut.
- Mit parancsol? - kérdezte. Az jutott eszembe, hogy parancsolni semmit, de kérni annál többet szeretnék. Uralkodtam magamon, és nem adtam hangot a gondolataimnak. Akkor még nem...
- Csirke alkatrészeket szeretnék vásárolni. - feleltem, s máris adódott a folytatás...
- Mégpedig? - nézett rám gyanakvóan a hölgy.
- Négy szárnyat kérek.- Figyeltem, ahogy kifordít egy nylon zacsit, és azt kesztyűnek használva pakolni kezdi az árut. Gyakorlott mozdulattal emelte fel két sarkánál fogva a tasakot, majd maga felé lendítve kettőt csavart rajta, végül csomót kötött rá.
- Mégvalamit? - nézett rám készségesen.
- Igen. Kérek még két csirkenyakat, négy kaparót, (tudja, a csirkeláb körmökkel) négy combot...
- Májat is szeretne? - érdeklődött kíváncsian az eladó.
- Szívet, zúzát is kérek két-két darabot.
A hölgy pakolt, csak pakolt, és csak néha nézett rám közben. Arcán eluralkodott valami ördögi mosoly, amikor megjegyeztem, hogy:
- Holnap összerakok otthon két csirkét. Ez egy új játék nyugaton. Bio- puzzle a neve. Ha működik a dolog, egy idő után tojásért már nem is akarok jönni.
Nehéz lenne leírni azt a hangot amit a pult túloldalán álló hölgy adott ki magából miközben a kitörni akaró nevetését fojtotta vissza. Szó nélkül nyújtotta át a csomagot, de akkor már akkora mosoly volt az arcán, amekkora csak éppen, hogy ráfért.
- Köszönöm! - búcsúztam, s még mielőtt szóhoz jutott volna, angolosan távoztam fapofával a pénztár felé.
Egy pasi állt előttem. Ránézésre semmi különös, de az a szag! Olyan igazi régen (vagy sohasem) mosdott penetráns pézsmaillat. Szegény pénztárosnő nem győzött hátrálni, és sietősre vette a fizettetést. Levegőt sem véve hadarta a végösszeget. A pasi fizetett, a hölgy méla undorral fogta meg a pénzt.
Közben pár másodperc várakozás után kipakoltam a holmimat. Csirke anatómiai gyűjtemény, egy főzőtök, egy csokor kapor. A pénztárosnő most először vett egy nagy levegőt az előző vásárló után, majd amikor a kaprot tette arrébb felsóhajtott:
- De jó illata van!
Kihúztam magam, felemeltem a bal karomat, mélyet szippantottam alóla, majd büszkén kivágtam:
- Ugye? Tegnap fürödtem!!! " Oldspice tusfürdő. A karom, meg a hasaaaam"...
Egy darabig egyedül álltam a pénztárpultnál. Csak a fagyihűtő halk zümmögése adott némi zenei aláfestést a hangulathoz. Akár ki is pakolhattam volna a kasszát olyan messzire futott a pénztárosnő. Kb. két percig vidultak a csirkeosztály tündérkéjével együtt mire újra munkaképessége csúcsára ért.
- Köszönjük a vásárlást! - búcsúzott nevetve amikor távozni készültem.
- Én köszönöm a lehetőséget! - válaszoltam mint ha csak egy tévéinterjúban vettem volna részt.
- Szeretek itt vásárolni. Olyan kellemesen búgnak errefelé a fagyasztók.
És valóban...

Minden értük, és miattuk történik

Kell a vágyakozás,
kell az őrjítő várakozás,
kell a hit, hogy amikor megkapod
nem csapja be orrod előtt az ablakot
ami a lelkébe engedne betekintést,
amikor a szemedbe néz, és lebont minden kerítést

Kell a vágyakozás,
kell a gyermeki rácsodálkozás,
hogy megérje ismét várni,
megérje ismét távolabbra látni,
hogy az orrodon túl is lásd a világot
míg zavarodban elmorzsolod a neki szánt virágot

Budapest Bank Te csodás!

Na kezdődik a "magyarérzés" gondoltam amikor  keszthelyi BudapestBank fiókból kitámolyogtam. A fejemben számtalan szebbnél szebb gondolat kavargott. Pl. :
- Ha be akarok tenni valakinek a számlájára pénzt, miért kell tudnom a bankszámlája adatait? Miért nem elég azonosítanom, hogy igen, neki akarok pénzt a számlájára tenni.  Na mindegy. A kioktató választól felhevülten ("Ez a szabály!" sivította a hölgynek egyáltalán nem kinéző nőnemű egyén) léptem az utcára, és ismét nyakamba vettem a várost. Miután minden információval felvértezve visszatértem az ürességtől pangó fiókocskába, egyenesen az előbbi személyhez léptem: - Erre a bankszámlára szer... - Fáradjon a pénztárhoz, ott a kolléganőmnél azonnal befizetheti a pénzt!.  - szakított félbe.
A pénztárhoz léptem hát, de a pénztáros kisasszony nem volt ott. Még mindig az előbb említett nőneművel pletykált, s közben többször lopva engem figyelt. Majd végül távozott, s kis idő múltán belépett a pénztárba.
- Személyit, lakcímkártyát! - Csattant fel, s olyan tekintettel mért végig, mint ha  a Notre Dame-i teremőr jelent volna meg előtte teljes díszében.
- Sajnálom, de nekem nincsen lakcímkártyám. - mondtam, de őt ezzel nem lehetett meghatni. Lakcímkártyája mindenkinek van! - jelentette ki határozottan, majd a kolléganője felé küldött egy büszke pillantást: "Jól csinálom?"
- Nekem nincs. Évek óta külföldön élek. tudja...
Sajnálom, így nem tehet be számlára pénzt!
- Nem kivenni akaraok, hanem betenni! Mi baj származhat ebből? Kit rövidíthetek meg fondorlatos módon, hogy ha pénzt helyezek el a bankban? A bank nem szereti ha valaki befizet?
Ez a szabály! - harsogta ő is.
 Na itt szakadt el a cérna nálam. Olyan gondolatok kavarogtak a fejemben, hogy ezért sem érdemes ebben  az országban élni. Ha egyszer valakinek a kezéből kiesik a nagykapa, és beültetik egy székbe. akkor ő ott hatalmat gyakorol! És fitogtatja is! (Bár ezt a szót nem teljesen értem. Mi az a fitogás? És miért nem teheti ezt maga az ember, miért csak mással tetetheti meg? Na mindegy!) Szóval az jutott eszembe, hogy "Na ez is csak azért festi a körmét, hogy eltakarja ami alatta van"
Bizony mondom néktek, mondtam nekik is néhány indulatos, kedves szót. Tulajdonképpen szexuális programjavaslatot tettem nekik az országukkal, és a bankjukkal kapcsolatban. Később, Vonyarcvashegy táján eszembe jutott, hogy tévedtem. Ez az én országom is.
Ezzel ne tegyék...
Balatonedericsnél már egészen megnyugodtam. Kiengedtem azt a levegőt amivel még a bankban szívtam tele magamat, és lenéztem a kilométerórára. Még éppen idejében, mert kicsit odébb mértek éppen.
Miért is nem csodálkozom ezen is? Nem is értem!