Ne kácsongj mert fölesel!

Ujjait tarkóján összefonta, s székén hátradőlve a felhőket kémlelte, 

meg a szemközti dombon álló kíváncsi őzbakot.

De besiklott a képbe a plafon, s eltakart előle eget, bakot, és napot.

Egy pók egy legyet bűvölt éppen ki hálóján fennakadt, 

de szárnyai zümmögtetésén kívül annak 

a szórakoztatásra sok lehetősége már nem maradt.

Ő ütemesen billegett székén,

a rádió egy lágy dallamot burrogott, 

gondolatban a világot váltotta meg éppen 

mert ezzel a világnak már nagyon régen tartozott.

Az ütés a fejét érte s a hátát egészen,

teste mint nyárfalevél reszketett,

nem értette, a szék hogy került kezébe

amikor ő épp a gonosszal verekedett?

S amikor kimászott alóla, 

a törött karfába kapaszkodott,

csak akkor kapott annyi levegőt, 

hogy nyöghessen egy jó nagyot:
- Reccs! - mondta, és a röhögés fogta el, 

anyja intelme jutott eszébe:

"Ne kácsongj a széken fiam, 

mert még egyszer fölesel!"