Péntek óta beköltözött a házba a nosztalgia. Méghozzá egy kisiskolás volt osztálytársnőm személyében. Mint borult égből egy kislányos mosoly, úgy kavart fel bennem szebbnél gyönyörűbb emlékeket. Különösen érdekes volt egymás gyermekkori élményeit újraélni, hiszen akkoriban szinte semmi kapcsolatunk nem volt egymással. Ő volt a szememben a megközelíthetetlen szépség, így aztán nem is próbáltam még csak beszélgetni sem vele hét hosszú éven át. Kisfiú voltam akkor még. Nagyfiú koromban más utakon jártam. Ma a vénemberség-boldog felhőtlen felelőtlenségében pedig olyan jólesik az őszinteség! Csak a napok múlnak gyorsan sajnos. Ma utazik haza Itáliába itthagyva nekem egy nem kis darabot gyermekkorunk ízéből. Jó volt nagyon felidézni a múltat. Hol mosolyok, hol hangos nevetés, hol pedig könnyek között. Köszönöm!
9 megjegyzés:
Én is, hogy hozzám is beugrottatok. Órákig (napokig) folytathattuk volna...
Gábor, én köszönöm Neked ezt a szép négy napot. Gyermekkorunk felidézése is nagyszerű volt, de ennél is szebb volt látni, hogy milyen emberré lettél "nagykorodra". A jó iskola tette? A jó család? A sok nehézség, amin keresztülverekedted magad? Ki tudja. Most csak azt tudom, hogy a végeredmény nagyszerű. JÓ ember vagy.
Már mondtam: Enyém a megtiszteltetés! :-)
Ez de jó lehetett!! :-)
Akkor most már megközelíthető szépség lett belőle. :-) Mert hogy szép, az egyszer biztos. :-)
:-)
annyira csodaszép az a kép, hogy nem lehet szó nélkül hagyni, meseszép a környék IS
:))
Köszönöm, hogy nem hagytad szó nélkül! :-)
Megható szépséggel írtál Róla, az emlékeitekről. Aki ezt a bejegyzésed olvassa átmelegíti a lelkét, nekem legalább is ilyen érzésem van most. :-)
Szívből jött... :-)
Megjegyzés küldése