Hogy is van ez?

Doki ul velem szemben. Szomoruan bamul maga ele mint valami kisgyerek akinek nyomja a lelket valami, es most mindjart szint kell vallania.
Varok. Turelemmel. Ha fontos, ugyis mondja majd.
- Magas volt a cukra az elmult idoszakban. - szinte suttog. Majd kutatoan a szemembe nez, de ott csak valami rosszul ertelmezett huncutsagot talalhat.
- Mert olyan kis edeske vagyok. - gondolom, de nem mondom ki, ezert a fura mosoly
- Ujra be kell allitanunk az inzulun adagokat.
- Rendben. - mondom, s hulye agyammal mar latom is amint az inzulint beallitjuk a sarokba buntetesul
- Es van itt meg valami. - rebegi hatalmas szanalommal a Doki. - A vesejevel is bajok vannak.
- Melyikkel doktorur? -erdeklodom artatlan pofaval.
- Mindegyikkel. - mondja. - Negyvenkilenc szazalekban meghalt a veseje. A maradek otvenegy meg dolgozik, de az mar nem eleg az egeszseghez.
Rengeteg kerdesem lenne, de nem teszem fel oket. Talan jobb is, mert mar kaptam a fejemre nehany dokitol a komolytalansagomer. Pedig az csak a latszat. Istenbizony! Szoval elkepzelesem sincs rola, hogy ha bennem halott vese(reszek) van(nak), akkor en most akar hullamergezest is kaphatok? Es ha vannak ilyenek, akkor hogyan oszlik ez meg? Az egyik beadta a kulcsot, a masik meg csak eppenhogy botladozott egy kicsit? Vagy mindegyik testveriesen vallalta a felelosseget, es kb felereszben haltak meg? Vagy nem is haltak meg, csak lustak, amitol meg en halhatok meg?
Izgalmas kerdesek ezek, es meg vannak ilyenjeim boven.
Miutan mindent megbeszeltunk (Doki megbeszelte, en meghallgattam) azert a kezfogas elott meg csak kicsusszant egy fontos kerdesem.
- Mr Doki! Azert a maradek vesekkel meg megelhetem a szaz esztetndot?
Itt elhagyta vegre a szanalom az arcat. Mosolyogva allt fel a szekebol, es ugy nyujtotta a kezet:
- Kis szerencsevel uram!
Tegnap voltam vervetelen, aminek az eredmenye csak holnapra lesz meg. Ez ugy latszik egy nagyonnagyrutin. Tobb ido kell hozza mint rendesen. Szoval most izgatottan varom az eredmenyt. Lehet, hogy az a regebbi vizsgalat  tevedett? Lehet, hogy nem is 49-51 az a franya araany? Lehet, hogy tok egeszseges vagyok, vagy... na hagyjuk!
Holnapra kiderul. Es en is megtudom majd ket het mulva a diabetes nurse-tol.
Itt igy mennek a dolgok. De mennek legalabb.

Itt kell bevallanom egy hatalmas bunomet.
Egy csaladi esemeny alkalmabol valaki azt kerdezte, hogy hogy jellemeznem a "kinti" egeszsegugyet.
En gondolodas nelkul (ez sajnos sokszor hibam) elmondtam, hogy itt engem MEG AKARNAK, ES MEG IS GYOGYITANAK!
Es bar ez valoban igy is van, nagyon megserthettem az otthoni haziorvosomat, aki erejen felul elviselt engem, es hobortjaimat, mivel nem igazan voltam egyuttmukodo. Es ott ult az asztalnal, amikor en nem fejtettem ki jobban, hogy itt ez a redszerre vonatkozik, es nem az orvosokra. Szoval bunko voltam azzal az Angyallal, akinek pedig olyan sokat koszonhetek. Sajnalom! Nademosttenyleg!

u.i. (ez nem aztat jelenti am, hogy "ur ir"
A rengeteg hibefeleseg azert van, mert a konyvtarban ulok, es itt irok, mert mivel a baleset ota nincs autom, a tomegkozlekedes pedig errefele nem all a helyzet magaslatam, meg van masfel ora addig, mig a baratom visszaer a szomszed orszag fovarosabol, es hazaszallitja beteges testemet. hogy otthon valami elelemfeleseggel tovabb rongalhassam magamat. Elnezest ezekert! (is)

Evidencicák

A macska nem kutya. Mégha négy lába van, szőrös, és és morogni is tud.
Az a "szakmai" óraadó az nem tanár. Még ha néha a tanáriban munkaköpenye ujját felhúzva be is mutatja a kollekcióját.
- "He! Köll óra? Na itten van egy neked olcssón e! "

Csak ülök, és bámulok

Csak figyelem.
Ülök mellette, vagy szemben vele, és bámulom. Hallgatom ahogyan mesél. Elmesél mindent ami fontos volt neki eddigi életében. Örömöket, bánatokat, mesés, és valóságos történeteket. És egyre szomorúbban konstatálom, hogy a szomorúságokból sokkal több jutott neki mint örömökből.
Csak nézem.
És hallgatom. Rólam ezt talán nehéz elhinni, de most ez van.
- Te most csak hallgaas! Most én beszélgetek - mondta egyszer, és azóta ez van. És ez hatalmas adomány nekem, aki eddig soha nem tudtam csak hallgatni. Most jövök rá, hogy ez mennyivel jobb így. Mert igaz, hogy beszélni, mesélni, közölni jó, sőt nagyon jó ha van kinek, van mit, és van miért, de hallgatni... csodálatos.
Az benne a csodás, hogy ezzel sokszor többet tudok segíteni mint ha szóval irányítanám a "helyes" útra az engem hallgatót.
Bár ahogy a kérdésekkel is, a hallgatással, a meghallgatással is pont ugyanoda lyukadunk ki mint ha direkt módon befolyásolnám. Mert tulajdonképpen segítséget kért. Ötleteket, tanácsokat, lelki támogatást.
Csakülök, és nézem.
És látom ahogyan kiteljesedik. Arca átszellemül, kisimul, megszépül ahogy mesél. Pedig többnyire panaszkodik. Na nem nekem! Szinte csak magának sorolja régi sérelmeit, bánatát, csalódásait, fájdalmát. Én csak a helyemre képzelt hallagatóságát képviselem ebben a "párbeszédben". Így valahogyan ki meri, és ki is udja mondani gondolatait azoknak akiket most én képviselek. És ettől megnyugszik.
Lelki szemetes lettem.
És büszke vagyok erre a státuszra.
Csak ülök, és bámulok.
Bámulom a ragyogást szemeiben, bámulom átszellemült tekintetét, bámulom ŐT! És boldog elégedettség tölt el, hogy még bámulhatom, hiszen tudom, hogy rám csak eddig volt szüksége. és örülök minden hívásának annak ellenére, hogy látom, most már inkább csak azért hív, mert rájött, hogy ezzel ő is ad nekem. És adni ő is jobban szeret...
És én csak ülök, és bámulok...

Bicigli

Bicigliztem, bicigliztem...
Itt a hajam helyén vérzett...

Még jó, hogy volt nálam Betadin!
Anya gyógypuszija után ez fontos...