Válogatás: Jó illatot hoz a szél

Sun, 17 Jun 2012 09:41:55 0100

Kellemes nyáreste volt. Az egésznapi hőség után direkt jólesett az a kellemes, hűvös szellő, ami az erdő illatait hordozta magával a kutya felé. Nyugodtan feküdt. Felületes szemlélő talán azt is hihette volna, hogy alszik. De ez csak a látszat volt. A vizsla nagyon is éberen pihent.  Valami különös, valami nagyon izgató illatok keveredtek a levegőben. Volt valami ellenállhatatlan ezekben az illatokban. A kutya persze sohasem hallott még a hormonokról. Ő csak azt tudta, hogy ezen az estén neki mennie kell. Hogy hová, merre, az majd kiderül. A nap még magasan járt az égen amikor útnak indult. A kerítés drótja alatt úgy suhant át, mint ha az nem is lett volna ott. Orrát magasan tartva szívta magába az illatokat, és határozott ügetéssel haladt egyenesen a szagok irányába. Sorra hagyta maga mögött a házakat, udvarokat. Nem törődött senkivel, és semmivel, nem is hallotta talán a méltatlankodó kollégákat, akik nagyon nehezményezték a betolakodót. Ő csak ment az orra után. Közben olyan izgatottság vett rajta erőt, amit eddig még nem ismert. Néha megállt amikor egy hűvös fuvallat összezavarta egy pillanatra. Olyankor orrát a földre szögezve futott egy kis kört, majd egy kicsit nagyobb sugarút is, és hamar rátalált ismét a keresett irányra. Már kilométereket tett meg, már ismeretlen terepen ügetett, de észre sem vette. Az illatok egyre határozottabbak lettek, egyre erősebben vonzották. Hamarosan egy tisztás szélén találta magát. Leült, és figyelt. A tisztáson egy emeletes ház állt, előtte autók, az autók mellett asztalok, és padok. Emberek vacsoráztak ott. Nem messze az asztaloktól egy tűzrakón még gőzölgött valami finom étel egy bográcsban. Az emberek hangosak, jókedvűek voltak. Vidáman nevetgéltek, és sűrűn emelgették poharaikat is.
- Nem tudom mi van ezzel a döggel! - kiáltotta az egyik. - Két napja dögrováson van. Nem eszik, kedvetlen, és csak nyalogatja magát.
- Ugyan hagyd már! - csitította egy asszony. - Tudod! Ilyenkor mindenkinek más a hangulata.
- Milyenkor? - kérdezte a férfi, és nagyon furcsán vigyorgott asszonyára.
- Tudod te azt. - mondta a nő, és egy darab fát dobott a tűzre. Addig piszkálta, míg az ismét lángra nem kapott. A felszálló szikrák fényében tűnt csak fel, hogy már egészen beesteledett.
- Nekem egy kutya ne legyen nyűgös! - morogta a férfi, és kihúzta magát, mint aki most aztán jól megmondta a tutit.
- Majd pont te fogod megmondani neki, hogy hogyan érezheti magát szegény szuka!
A többiek zavartan nevetgéltek. Láthatóan mindenkinek megvolt a saját véleménye, de nem akartak belefolyni a beszélgetésbe.
Hamarosan a poharazás, vagy a friss mátrai levegő hatására, a társaság elálmosodott. Lassanként eltűntek a házban, a tisztáson nem maradt más, csak az ételmaradékok, meg a szuka...
A szuka!
A kutya feszülten figyelt. Már tudta, hogy megérkezett. Az a valami, ami olyan ellenállhatatlanul vonzotta, itt van! Amikor minden elcsendesedett, lassan egyre közelebb osont a szukához. Eleinte figyelt még minden apró neszre, de közelebb érve az inger olyan erős lett, hogy teljesen megfeledkezett mindenről. Megfeledkezett az óvatosságról, megfeledkezett az idegen környezetről, megfeledkezett a világról, és nem volt más a szívében mint a SZERELEM!
A szuka egy csinosnak mondott németjuhász keverék volt. Érdeklődve figyelte a vizsla közeledését. Igazából ő már akkor észrevette amikor még az a tisztás szélén lapult, és várta az alkalmas pillanatot. És ez a bizonyos pillanat most elérkezett. Hosszan szaglászták egymást. Mindketten egyre izgatottabbak lettek. Ha valaki most látta őket, azt is hihette, hogy táncolnak. Folyamatosan kerülgették egymást. Apró érintéseik olyan szemérmesek voltak, hogy az már szinte emberi. Bár bizonyos esetekben szerintem illő lenne néha megfordítva, ilyen helyzetekben találóan állatinak nevezni az emberek finom közeledését egymáshoz.
Aztán a vizsla egyszer csak azt tapasztalta, hogy a szuka nem lép el előle tovább. Olyan helyzetbe került, amikor már semmi más nem lehetett a következménye ennek a táncnak, mint egy hatalmas ölelés, és az egybeforrás, ami mint tudjuk a kutyáknál szó szerint értendő.
Forrtak, csak forrtak egybe még sokáig. Ez is egy tánc volt, de ez már sokkal inkább az utódnemzés ösztönös felvonása mint udvarlás. Aztán az elválás, elszabadulás öröme. Mindketten hosszan nyalogatták magukat, szinte észre sem vették, hogy mikor vált ismét érzékelhetővé körülöttük a világ.
Egy macskabagoly nyávogott a nagy tölgyfa alsó ágán mintha csak egy kisgyerek sírását utánozná. A vizsla ekkor már a tisztás széle felé ballagott. Még megállt egy pillanatra, visszafordulva válla fölött még jól megnézte magának "szíve hölgyét" aki éppen az ajtót kaparta bebocsájtást kérve, majd nekivágott az erdőnek, hosszú, kellemes ügetéssel róva a kilométereket.
Olyan magabiztosan követte hazafelé saját szagát az úton, mint ha mindig erre járt volna. Pedig! ...
Otthon határozott mozdulattal lökte be az ajtót. Egyenesen a helyére ment, felugrott a kanapéra, összegömbölyödött, és azonnal mély álom nyomta el..
Gazdi hallotta az ajtó nyikorgását. Álmosan csoszogott ki fogadni az érkezőt. Bezárta az ajtót, majd leült kutyája mellé, megsimogatta az alvó állatot, és csendesen mosolygott magában.
- Rendben van! Minden rendben van. - motyogta mielőtt visszabújt ágyába.
- Aludni kell. Még hosszú az éjszaka. Még a madarak is csöndben vannak. - húzta magára takaróját. Ismét csend uralkodott a házon. Bár a padláson a mogyorós pelék még rohangáltak egy kicsit, s egy kuvik is kereste még a kalandot az erdő szélén, lassan visszatért minden a megszokott kerékvágásba. A hold is megértően mosolygott le az égről a világra. Fényében, az egyre nyúló árnyékok mentén minden olyan békésnek tűnt. Néha még felvisított egy-egy rágcsáló, majd ők is elcsendesedtek az éjszaka vadászainak karmaiban.
Csak a vizsla rándult meg néha a kanapén. Olyankor aprókat vakkantott is.
Álmodott.
Azt álmodta, hogy olyan jó illatokat hoz a szél...

Válogatás: Sort álltunk egy sort miatt

Thu, 14 Jun 2012 21:17:42  0100



A férfi bágyadtan ült a zöld furgon volánja mögött. A délutáni csúcs dugójában állt már hosszú percek óta. Gondolatban talán már otthon járt, ahol ki tudja hány évtizede várja minden este az asszony meleg vacsorával, Este meccs is lesz... A sort Hófehér volt. Volt benne valami szűzies, ahogy átbillegett a furgon előtt. Óvatosan tekergett az álló autók között, nehogy bepiszkolja valamelyik véletlenül. A sofőr tekintete előbb felélénkült, hosszan követte a sortot, amit egyébként egy kifejezetten csinos, fiatalka leány viselt kacéran. Majd egyszerre csak lemondóan legyintett egyet a levegőbe, és látszólag unottan elfordult az ellenkező irányba. Ekkor találkozott a pillantásunk. Nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyogjam magam a látványon. A pasi ettől határozottan zavarba jött, mint egy kisfiú, akit rajtakapnak, hogy meglesi a tanítónéni melleit, amint az mélyen lehajolva magyaráz neki. Rákvörös arccal fordult el, de csapdába esett, mert ott megint a sortot látta, ha akarta ha nem, hiszen a lányka elakadt a forgatagban, és sehogy nem tudott tovább billegni formás lábain. Emberünk előtt ekkor hirtelen megindult a forgalom. Ő egyesbe kapcsolt, vagy talán zavarában ezt elvétette, és harmadikba, mindenesetre lefulladt a kocsi. Lehajtott fejjel, vörös arccal indított idegesen újra, s amikor ez sikerült neki, néhányan megtapsolták a járdán. Zavarodottan rám nézett, és ekkor megtörtént a csoda! Elnevette magát! Először csak egy kicsit, majd olyan hahotába tört ki, hogy az indulással még egy zöldet kellett várnia. Nevetve mutogatott a lány felé, s nekem jelezte két kezével gömböt formázva, hogy miben is állt a problémája... Mire a Kolossy térről a Lajos utcára fordultunk egymás mellett párhuzamosan, már régi barátoknak számítottunk. Azt hiszem. Hát igen! Az a sort! Az valóban tudott valamit!

Válogatás: Szajkó

Fri, 18 May 2012 15:15:59  0100


Ennek a kedves, bolondos jószágnak Garrulus Vieill. Nem összetévesztendő a Gryllusz Vilivel!)ismét gyarapodott a repertoárja. A ház hangjai, az autók kürtje, és a villanykapcsoló után ismét rendesen meglepett. De nem csak engem. Az előbb arra lettem figyelmes, hogy a kiscicák anyjukat hívják. Jellegzetes, ismerős cincogás. Kamilla azonnal ugrott is, majd hirtelen megtorpant. A nyávogás ugyanis kintről jött. A kiscicák meg még sosem jártak a házon kívül. Most éppen az igazak álmát aludták az íróasztal mellett. Csak úgy egyik pillanatról a másikra, játék közben dőltek el a fáradtságtól. És édesen szunyáltak. Kamilla a nagy sietségben kis híján átesett rajtuk. De a cincogás csak folytatódott. Kinéztem az ablakon, s a sejtésem beigazolódott. Az egyik fán ott ült a SZAJKÓ. Nevezhetjük akár Mátyásmadárnak is, de akkor is ott ült. És nyávogott. Amint kiléptem elröppent. Gondolom ment a szomszédokhoz tanulni a veszekedés hangját... Kamilla, és kölykei pedig megvannak. Hol esznek, hol pisilnek, hol játszanak. De többnyire az igazak álmát alusszák. És nem is sejtik, hogy közben egy fa tetején nyávognak!

Válogatás: Pillanatkép

10 May 2012 21:42:21 +0100



A folyosóról behallatszik K-bácsi amint a szokásos "MHŐŐŐVÉRKE! Fhááázok! " monológját gyakorolja. Betegtársaim már nem is hallják, annyira megszokottá vált. Mindenki a saját bajával van elfoglalva. Ki a  beteg lábával, ki a torkával, ki pedig mind a hét lábaujjával. És persze a hirtelen megélénkülő nővérkerajzással. Fekszem az ágyon. Lábamon ott díszeleg a tegnapi kötés. Hamarosan nagyvizit. Addigra ezt le kellene fejteni. Belibeg az osztály legtüneményesebb nővérkéje. (olyan húsz kiló a vasággyal együtt, de ilyen gyönyörű vaságyat én még nem láttam!)  Mindjárt lebontom a lábát! - közli. Mire én:
- Talán elég lenne a kötést...
Jelentős pillanat volt, ahogy megakadt a lendülete, de aztán a válla fölött visszanézett, és a tekintete azt mondta: " Na megállj! Lesz ennek még böjtje!"
Kis idő múltán, miután a lábamat immár szabadon körbelengte a kellemes koranyári huzat, G A "kolléga" tette fel gyönyörű szemű nővérkének a kérdést emígyen:
- Nővérke! Engem is leápol?- Nővérke rámkacsint, és csak annyit válaszol: - Csak a lábát kedves beteg!- majd felém villan: "Tanulok ám!"
És a szobába beköltözött a boldog elégedettség. A betegek senyvedtek, a nővérek robotoltak, az orvosok... Tényleg! Őket nem is láttam! Csak a folyosó egy távolabbi zugából szólt ütemesen unalomig K-bácsi, Miszerint:
- HŐŐŐVÉÉÉRKEEE! Mőőővééérkeee! Éhhes vagyooook!- Mővééérke! Beszartaaaam! Bocsááánat!
- Hőőővérke! Hány óóra vaaan?
Szóval az élet folyt tovább megszokott medrében.

Brokkoli Te csodás!

Tegnap megpároltam a brokkolit fűszeres lében. Aztán leszűrtem, és hagytam kihűlni. Ma reggelig a hűtőben várta a sorsát.
Ma egy tepsiben összeraktam a következőket:
Hajában főtt burgonya szeletelve a tepsi kikent aljára. Erre egy réteg rizs. (mind a burgonyát, mind a rizst csak kb. 90 %-ig főztem meg. A brokkoli is ugyanilyen készültségű.)
Erre egy réteg húsmassza.(Pulykadarálthús hagymán fűszerekkel puhára főzve) Ebbe beleszurkáltam a brokkoli rózsákat, majd ezek közé a maradék főttkrumplit bedobáltam. Az egészet leöntöttem egy sűrű, de még folyós besamellel amibe jó sok sajtot olvasztottam előzőleg. Betoltam a sütőbe, és most várom, hogy mi lesz belőle.
Hát ez lett.

Lassan ismerkedem a Blogspottal Régen azért nem szerettem bele, mert túl könnyen adja magát. És az ugyebár nem olyan kívánatos mint ha előbb jól  meg kell dolgozni érte. Egy nő is annál kívánatosabb minél tovább kéreti magát. Persze egy pont után lankad az érdeklődés, de egy NŐ pontosan tudja, hol a határ. És szétteszi a kezét. "Megadja magát". Vagy nem...
Így vagyok most ezzel a bloggal is éppen. Rengeteg bloggert elvakít a lehetőség, és telepakolja a blogját mindennel ami szép, és jó, csak ettől olyan tömény lesz a dolog, hogy már ragad. Vagy csöpög. Mindig gyanús ha valaki csak a szépet teszi fel. Meg a jót. Valahogy az már nem őszinte nekem. És én szeretem az őszinteséget. Most sok idő eltelik majd azzal, hogy igyekszem a blogom küllemét leegyszerűsíteni. Mondhatnám: lebutítani. Hogy hasonlítson a valósághoz. (hozzám :-) ) Buta dolog ez de jó.
És a tartalom. Sokszor ért az a kritika, hogy túl nyitott vagyok a blogomon. Egyesek szerint túl szókimondó, édesanyám szerint túl őszinte, s ezt talán nem kellene.
Volt olyan is aki miután semmit nem értett meg abból amit olvasott, egyszerűen hímsovinisztának titulált. Jót röhögtem rajta. És azóta is ha valaki felemlegeti szegényt. Volt aki előbb hízelkedett, zseniálisnak, és barátjának nevezett, majd hirtelen kiderült, hogy időközben már a hátamban tartotta a "kést". Pitiáner-mondhatnánk. De ez nem lenne igaz. Mert ő valóban zseniális. Csak sérült, mint a mai világban annyian azok vagyunk. De ki így, ki másként takargatja, gyógyítgatja meg sérültségét. Erre (is) való igazából a blog. Meg jó arra is, hogy az ember kiírja magából az indulatait. Jót, rosszat egyaránt. Olyan ez mint egy jó kamra. Az ember belepakolja azt amivel éppen nem tud mit kezdeni, s majd az idő eldönti, hogy mi érték, és mi nem az a sok vacakból. Én bevallottan garafomán vagyok. Amilyen nehezen tanultam meg írni annak idején (édesanyám rengeteget kínlódott velem, hogy ez sikerüljön) olyan késztetésem van ma az írásra. Régi diszgráfiámnak is maradtak nyomai. Abban az időben persze ezt a fogalmat még nem ismertük. Csak az volt nyilvánvaló, hogy vért izzadtam minden szóval amit papírra kellett vetnem. Mára ebből annyi maradt, hogy ha sietve írok gyakran keverem a zöngés, és zöngétlen hangpárokat. Pl. g helyett k-t írok. stb. Máig megakadok egy ly-j kérdésnél, és szégyen, nem szégyen előbb utánanézek, s csak azután nyomok entert. Szeretek írni. Szeretem megírni (kiírni magamból) a régi történeteket. Közben újraélem őket. Olyan ez, mint amikor az ember újraolvassa kedvenc könyveit, és újra, és újra felfedezi magának. Szinte ugyanazzal az örömmel veszi birtokba a lelkét az irodalom mint amikor először találkozott vele. Csak a megítélés változik néha. "A mai fejemmel" már többet tudok a világról, másként látom a dolgot. Amikor gyermekkori történeteimet írom, egyszerre vagyok ezeknek a történeteknek szereplője, és kritikusa is, aki már felnőtt fejjel egészen másként ítéli meg azokat a világrengető kalandokat.
És szeretek olvasni is. Ma már nem elsősorban a világirodalom nagyjai kötik le a figyelmemet. Rengeteg könyvem van. (szinte mindet olvastam is) de ma inkább érdekelnek azok az egyszerű, hétköznapi de valóságos dolgok amik Veletek történnek.
Kedves Bloggerek, és Kedves Bloggerínák!
Ezúton közlöm Veletek, hogy szeretlek Benneteket! Azt is aki csak olvasgat néha, azt is aki kommenteket is fűz néha az olvasmányhoz, azt is aki csak kötözködni akar különféle álneveken, azt is aki saját nevén írogat, azt is akit én is CSAK olvasok, (de sok van ilyen!) egyszóval nagyon boldog vagyok, hogy köztetek lehetek! Jó dolog a blogírás. Megismerhetünk általa sokféle embert. Kötődnek ezáltal barátságok, szerelmek, sok esetben ismeretségek. És ami a lényeg: Megismerhetjük saját magunkat. És ez nagyon fontos dolog! Mert  mi vagyunk az egyetlen ember a világon akit el kell viselnünk, akivel együtt kell élnünk utolsó leheletünkig.
 És ez nagyon nehéz feladat lenne egymás nélkül.
Ezért ismerkedem most a Blogspottal.  Azt hiszem ez az a pont ahol megadta magát nekem. Most tette szét a...kezét... nekem...

HARC lokátor

This post is all about who understands. Only those who understand.

My HARC locator temporarily: IO64IO 35xd

109HA992

This photo illustration only. The frequency is not a reflection of reality.

Rendőrfotó

Ma a házam előtt ismét karambol volt. ( Pontosan ott ahol pár hónapja egy halott néni esett az egyik kolléganőm kocsijára, aki éppen ott járt vesztére.) Most öt autó próbált egy meg síkban, azonos időben, és azonos ponton áthaladni. Naná, hogy csak részben sikerült!
Én akkor jöttem hazafelé a városból amikor már körbeszalagozta a rendőrség a helyínt. Nagyban fotózkodtak, méregettek, és minden szemtanút a helyszínen meghallgattak.  Gondoltam egyet elővettem okoskát, és csináltam egy képet, utána egy rövid videót a "csoportosulásról". Már az ajtót nyitottam volna amikor utánam szaladt egy kifejezetten csinos rendőrnő, és afelől érdeklődött, hogy én készítettem- e a képeket, mert valaki szólt, hogy fotóztam. Mondtam, hogy igen. Kérte, hogy mutassam meg. Én megmutattam a képet. Nézte, látta, hogy azon semmi személyt, vagy autót azonosító jel nem látszik, és mondta, hogy ok! Mosolyogva megköszönte, és szaladt a dolgára. Nem szóltam a videóról. Rossz bácsi voltam. Utána tudtam meg, hogy errefelé nem szabad rendőröket fotózni. Akkor sem ha nők.
Azt viszont csodálattal néztem, hogy milyen szervezetten takarították el a romokat. A helyszínelés végén az egyik rendőrautóból előkerült egy takarító egységcsomag, és egy rendőr összesöpörte a nagyját, majd valamit rászórt az olajfoltokra. Nem fűrészport, nem homokot. Valami granulátumot. Mindenesetre amikor végeztek, már ott állt készenlétben néhány tréler. Felrakták a romokat, majd ők is rászórtak valamit. Amikor ők is végeztek, jött az öttagú takarító brigád. Teljes menetfelszerelésben...
A lényeg: kb. egy órával a baleset után SEMMI nyoma nem volt a dolognak.
Csak a telefonomban...

The sweet benefit

Kellene egy bank,

ahová ha beteszek egy mosolyt,

az ott szerelemmé dagad.

Kellene egy bank,

ahol egy mosolyomra sok csók a kamat.

És kellene,

                       hogy Te fogadj mint ügyfelet,                        

amikor a betétemet megszüntetni megyek!

Az év utolsó előtti napján elvittük a gyerekeket az óceánhoz. Nem árt egy kis friss levegő így télidőben. Pláne mert előtte napokig a szobába kényszerültek az időjárás miatt. S ha már elmentünk, vittem egy kájtot is. Futni sem szeretek ok nélkül, s a friss tengeri szelet is könnyebb elviselni ha valami egyéb céllal tesszük. Tehát sárkányt eregettünk. Míg a szél a sárkányt magasra emelte, az Atlanti óceán a lábunkat nyaldosta. Éppen akkor volt ugyanis az ár maximuma. A máskor kétszáz- háromszázötven méteres parti sáv szinte teljesen víz alá kerül ilyenkor. Érdekes megfigyelni, hogy többféle hullámzás van jelen. Van egy "apró" hullámokból álló nagyjából egyforma hullámzás. Ezeken a hullámokon lovagolnak akik lovon nem hullámogolnak. És van egy sokkal lassúbb, lusta hullámzás aminek a hátán ezek az apró kis hullámok nyüzsögnek. Nos ez a lomha hullámzás abban nyilvánul meg, hogy az aprók hol a parti sziklákat mossák, hol meg meg sem közelítik azt, és elhalnak úgy jó ötven méterre a parttól.
De mi nem hullámmegfigyelésre vonultunk ki. Bőszen eregettük a sárkányt felváltva, s végül mindannyian sikerélménnyel gazdagodtunk.

Szép délután volt ez is. Köszönjük "Óci"!

2014 január 1 azaz: 01.01.14. Happy new year!

Most, hogy ebben az évben először ragadok billentyűzetet, most érzem igazán a közben eltelt év kihagyásának nyomait. Bár lehet, hogy nem is azt érzem... Whiskey... Mit tegyek, ha itt az terem minden bokorban? És nem az a borként eladhatatlan lőre amit kizárólag a franciák jó üzletpolitikájának eredményeként durrogtat ilyentájt mindenki.
Néhány dolog foglalkoztat engem éppen.
1.-   Érdekes lehet most a világűrből nézni a földet. Mert ahogy az időzónák alakulnak, úgy terjed a tűzijáték fénye keletről nyugat felé. Tulajdonképpen egy nem geostacionárius ponton egyhelyben álló űrhajóhoz helybe megy a látvány.
2.-   Hol vannak azok a szervezők, akik a halottak napján éppen az ablakom alatt rendeztek egy a budapesti aug. 20-át is meghazudtoló tűzijátékot? És hol a tűzijáték? Mert itt semmi. Csak egy gyermekduda elhaló nyávogása volt hallható egész este összesen. Hát nem éppen a robbantások országa ez? Nyápic népség! Csak titokban mer robbantgatni. Amikor meg kellene, akkor alszik.
3.-   Most kénytelen leszek megenni egyedül az összes szendvicset, mert ha nincs durrogás, nincs éhes banda! Alszanak tovább édesen.  Én meg egyedül hadakozom a szenyákkal. Hát milyen dolog ez?
4.- Egy órája láttam egyenes adásban ( leánygyermekem közvetítette okoska-skype-n) hogy az olaszoknál elszabadult a pokol, mint minden évben ilyenkor. Hatalmas "házi" tűzijátékok sora világította meg az éppen újholdi sötétségbe burkolódzott Toscanát! Élénk emlékeim vannak erről a korábbi évekből. A néha vízszintesen repülő petárdatámadások, a déliek szokása szerint ilyenkor az ablakokból kihajított mindenféle fölösleges tárgy (Ha a szekrényt unta meg, hát azt dobta ki a negyedikről. ha a zongorát, hát azt...) az a feneketlen vidámság, ahogy az emberek egymásnak, és az ünnepnek örültek...
No itt alszik a banda. Csak a lyukas kipufogódobos félnótás kacsázik a városban őrülten, mint minden éjjel rendesen.
Még van egy szendvics. Melegszenya. Olivaolajjal megloccsantva, szárított paradicsommal megrakva, meg sajt hegyek, és spanyol kolbász rajta. Megsütve, itt illatozik előttem. De már ránézni sem bírok. Elég volt!
Ez is a sok lagymatag ír miatt van, mert nem tudták fölkelteni egy kis pufogtatással a kölköket. Sem az érdeklődésüket!
Szóval Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek aki ezt most olvassa.
Meg aki nem (most) annak is!

(újra)Kezdés

Többször elkezdtem már blogspotos blogot írni. Először 2007-ben. Másodszor 2010-ben.  Valamit biztosan nem jól csinálok, mert a régebbi blogomba nem enged vissza a Blogger. Látom, de tovább szerkeszteni nem enged. Így a régi blogcímemet sem tudom használni. Ezért az új. Ha mégis sikerül valahogyan elérnem majd, akkor visszatérek a Vénember címhez. Addig ez van, ezt kell szeretnem. Ma van 2013 év utolsó napja. Mivel semmiféle bulit nem tervezek (a gyermekfelvigyázáson kívül) lesz időm keresgélni a régi blogmagamat.

És ezt az oldalt is elkezdem módosítgatni. Addig  addig változtatgatok majd rajta, amíg nem hasonlít legalább egy kicsit a freeblogoshoz. Legalább külsőleg. Most egy darabig még a blogol.hu-n is írok. Aztán meglátjuk. Remélem!

Szóval Üdvözlet (magamnak) újra a fedélzeten!

Here we go!

Az előzmények: ITT:

itt vagy velem

szívem pumpálja fülemben az ütemet

valami megnyugtatót várok, biztató jelet

hallom lépteid neszét, arcomon érzem kezedet

s kifújom magamból feszítő ijedtségemet

"Gyuri"

Vissy Károly

Sat, 05 Nov 2011 10:19:13 +0000

6298844

Mondom én, hogy egyre nagyobb a veszély. Úgy csapkod körülöttem az a bizonyos sötét alak a kaszájával, hogy az már több mint elgondolkoztató. Mert lehet, hogy azért halnak egyre sűrűbben körülöttem a fontosak mert öregszem, s velem együtt ők sem lesznek fiatalabbak. De hogy már öregebbek sem? Ezt nagyon nehéz elfogadni!
Most, hogy "Gyuri" is elment, rengeteg gondolatot ébresztett bennem. Mert ő példakép volt előttem is, akárcsak rengeteg őt ismerni szerencsés társam előtt. Egy jól megtervezett, s még nagyszerűbben kivitelezett életpályát mondhatna magáénak, ha még mondani tudna valamit egyáltalán. Persze tudni tudhat még, mert amiket véghezvitt életében azzal még nagyon sokáig, és sokaknak "mondhat" olyan dolgokat, amiket érdemes meghallgatni. Haláláig akart dolgozni. Mert neki nem egyszerűen munka, vagy szakma volt a meteorológia, hanem megszállottja, szerelmese volt hivatásának. Valami többet tudott róla mindenkinél. Mert lehet, hogy szakmailag mások érdekesebb, esetleg korszakalkotóbb dolgokat tettek le a tudomány asztalára, de ő a mindennapi elemzés, és prognosztizálás mellett még tudott valamit. Tudott minderről közérthetően, emberi módon beszélni nyilvánosan. Tudott az őt hallgatókból érzelmeket kicsalni. Mert ha az időjárásról, az éghajlatról, a meteorológiáról esett szó, akkor Gyuri megfeledkezett a környezetéről, és pár centivel a föld felett lebegve, kezeivel szinte repülő mozdulatokat téve olyan lelkesen ásta bele magát a témába, ahogyan arra senki más nem képes. Magát adta. Mert Ő egy volt a meteorológiával. Lehetett Őt szeretni, vagy nem szeretni, ez ízlés dolga. Egyvalamit nem lehetett: Őt közömbösen fogadni lehetetlen volt.
Gyuri elment. Magával vitte a túlvilágra rengeteg tudását, élményeit, ember, és munkaszeretetét. De itt marad velünk valami nagyon fontos dolog.
Az emléke.
Megőrizzük!