2014. május 27., kedd

S azután megírtuk a CV-inket.

Jól odaültünk a számítógépekhez. Kis segítséggel be is tudtuk őket kapcsolni. Aztán mindenféle belépési izéket irkáltunk bele, majd egyszercsak lám: Ott virított a Word!
S ha már ott volt, nem volt menekvés, be kellet írnunk mindenféle adatot, meg izét, amit éppen most tanultunk meg, hogy nagyonelengedhetetlen ha munkát akar valaki kapni. Miután ezzel is megvoltam belém bújt a kisördög, (ha már eddig is nem lakott bennem) és egy barátomtól tanult szlogent odabiggyesztettem a lap aljára. Ezt az ő édesapjának tanította meg annak idején Kanadában valami tréfás kedvű vihoronc. Így szól:
- I'm lazy, you're crazy, please give me a job!
Tanárnéni mindenki CV-jét átvizsgálta, és ha kellett javaslatokat tett a javításra. Az enyémnél eleinte csak bólogatott, néha még helyeslően ingatta is a fejét, aztán... Kibuggyant belőle a nevetés, és kijelentette, hogy erre ő adna nekem munkát!
- Hol van? - kérdeztem, de sokáig nem tudott ismét megszólalni...
Na most akkor mi is lesz a dolgom?   :-)

Angol (как тебя зовут?)

Úgy tanulunk, hogy nem tanulunk. Eszméletlen! Egy idő után a teljesen kezdőként bekerülő "hallgató" is megszólalt, és ma már beszélgetett. És mivel senki nem beszél közülünk litvánul, hát angolul szólalt meg. Az meg hab a tortán, hogy meg is értettük egymást. (oroszul)
- Nu Sto vaprósz? - kérdezte halkan, hogy senki meg ne hallja. Körülnéztem, és láttam, hogy minden szempár figyel minket.
- What's your last name? - mondtam el hangosan. Másodszor is. Elvégre angol nyelvtanfolyamon vagyunk vagy mi.  Aztán odasúgtam: - Kaktyibjázavút? (mert azért mégiscsak jó, ha van némi közös múlt is...) 
-  Kihúzta magát, és érthető angolsággal eldalolta az amúgy igencsak kacifántosan muzikális nevét:
- Antonasz Jankanauszkasz! - és olyan megkönnyebbüléssel nézett körül, hogy szinte hallottam a legördülő kövek zaját.
Szóval kifejezetten jól haladunk.
Most mondjátok meg! Hát nem csupa öröm az élet?

2014. május 26., hétfő

Ha normális lennék, nem lehetnénk barátok...

- Hova tetted a vödröt? Fel kellene mosnom...
- A fürdőszoba előtt. . . Az több mint egy hónapja volt micsoda disznóólban élsz te???
- Fürdőszoba? Az merre van?    Ja az a szürke amiben az a száraz kóró áll?  Az megvan! Röff!  Az a fű ami kihajtott mellette, az kell még valamire?  :-)
- hehe. Nem vagy normális... de ez nem újdonság

Kinyitnám a szemem, de lusta vagyok.

Hűvös a reggel. Olyan jólesően hűvös. A nyitott ablakon áramlik be a friss levegő. Meg a "zaj". Rigók felelgetnek egymásnak. Csukott szemmel gyűjtöm az élményt. Jó lenne érteni, miről folyik a társalgás. Gondolom megbeszélik, hogy ki mekkora kukacot, bogarat, almahéjat - miegyebet talált, s hogy kinek mennyire éhesek otthon a csemeték. Aztán kis csend, és a barázdabillegetők veszik át a szót. "Csííííz-ittt, csíííz - ittt" kiabálják. Mert hogy mindenhol "csíííz"-t találnak. Vagy ha éppen nem, akkor meg egyszerűen csak füllentenek nagyokat, mert ennyi csíííz nincs a világon mint amit itt nekem összekiabálnak reggelente.
A szarkák már kora reggel megjelentek. Hogy honnan tudják, hogy ma szemétszállítás van, az rejtély. Talán rájöttek a kirakott kukák hatalmas jelentőségére. Nem tudom. De minden kukás napon már hajnaltól itt nyüzsögnek. Cserregnek, csattognak, és minden mozgásra hangos felreppenéssel reagálnak.
Ma valahogy a szokásosnál is lassabban jön fel a nap. Amilyen gyorsan tűnt el tegnap este, ma annyira lassan emelkedik a látóhatár fölé. Bár lehet, hogy ezt csak én érzem így, mert szeretem a fényt.
Hűvös van ma reggel. De legalább friss a levegő. Szinte harapni lehet, olyan friss.
Kinyitnám a szemem, de lusta vagyok. Most még a fülemé a főszerep.
Aztán úgyis fel kell kelni.

2014. május 24., szombat

Magyar-e vagy?

- Magyar-e vagy?
- Sztem: Ja!
- Mitet főzté?
- Húsleves-ráátotthús.
- Baszki, akkó télleg!
- Mé? Minek nézté? Zulunak-e?
- Há attú kicsit világosabb vagy mé.
- Naazémondom!
- No csááá!
- Csövike a tövibe...


2014. május 20., kedd

2014. május 17., szombat

Viharkár?




A napokig tartó szélviharban volt, hogy egész nap nem volt áram édesanyámnál. Nem csak nála, az egész faluban. Egyszer csak megjelentek az elektromos "szakemberek", és minden bejelentés nélkül "dolgozni" kezdtek. A ház melletti fenyőfasort végig lenyírták az aljától a tetejéig egyoldalasan, pedig a vezeték közelében csak egy fa állt, azt pedig évekkel ezelőtt már megszabadítottuk a csúcsától. Az igazsághoz tartozik még, hogy az áramszünetet nem ezek a fák okozták, és az is, hogy az elmúlt évben a "cég" szolgalmi jogot vezettetett a tulajdoni lapra a földhivatalnál, így a mostani eljárásuk "jogszerű" volt.  Az nem számít, hogy fölösleges, hogy ezzel károkat okoztak, az sem volt nekik fontos, hogy a rengeteg nyesedéket óriási halomban hátrahagyták... Úgy látszik, ezekre a dolgokra is kiterjed a szolgalmi jog. Bármikor bemehetnek az udvarba, és tönkretehetnek bármit ami azon a területen van ami a légvezeték négyméteres sávjában áll. 

Inkább cserélnék ki a légvezetéket szigeteltre, vagy földkábelre. De nem. Az nekik sokba kerülne. 
Ez meg a tulajdonosoknak, de az ma Magyarországon senkit nem érdekel. 
Szomorú vagyok. Ezeket a fákat tizenhat évesen ültettem együtt a szüleimmel. Levágtak egy nagy darabot a múltamból, és a jövőben ahányszor ránézek, elszorul a szívem.

2014. május 16., péntek

Csak mert emberek vagyunk mind


Amióta bárki írhat blogot, amióta azt közzé is teheti egyszerűen, azóta sok érdekes írást olvastam. Talán többet mint előtte összesen, pedig hát... És ebben az olvasásban az a jó, hogy nem "írók" műveit olvasom, hanem "egyszerű emberek" írásait. Bepillantást engednek hétköznapjaikba, ünnepeikbe, múltjukba, terveikbe, gondolataikba, érzelmeikbe. Persze mindet másképp kell olvasni! Nem szabad abba a hibába esni, hogy néhány sor után eldöntsem: Ezt szeretem, ezt meg nem. 
Mert mindenkinek vannak szép, és vannak zavaró dolgai. Csupán az a kérdés, hogy ki mennyire akarja, vagy tudja ezeket megosztani másokkal. A legtöbben igyekeznek magukról valamilyen képet festeni a blogjukon. Ki csúnyát, (örökös káromkodás, közönségesség, kötekedés, modortalanság, hihetetlen igénytelenség, helyesírás, morgás, állandó kritizálás stb.) ki pedig szépet. Mert sok olyan blog van amiben csak az élet szépsége, gyönyörű képek, válogatottan szép versek, rengeteg önigazolás, szóval csupa-csupa mézesmáz van. És nem biztos, hogy azért, mert az illető ilyennek akarja láttatni magát. Lehet, hogy csupán annyi rossz van az életében, hogy kreált magának egy kis szigetet, egy ideális kis saját világot, ahová megnyugodni, feltöltődni jár. Aztán jobban bírja a gyűrődést. Nekem mindkét típus "bejön". Szeretek a sorok között is olvasni. Szeretek a leírt, lefestett gondolatok, érzelmek mögé is bekukkantani. Engem az is felvidít amikor annak a morgósbloggernek egy-egy villanása elárulja, hogy valójában egy nagyon is érzékeny, széplelkű ember. Mert hiába alakoskodunk mi itt, írásainkból "átmegy" a valóság! Ugyanúgy mint egy-egy telefonbeszélgetés közben "látjuk" a másik felet, hogy most éppen hátradől, az orrát piszkálja, vagy mosolyog éppen. Meg kell tanulnunk egymást megbecsülni! Mert lehet éppen olyan értékes egy "névtelen" hozzászóló véleménye mint egy baráté. Sőt! Lehet, hogy az a névtelen éppen egy barátunk, csak nem akarta magát megnevezni valamiért. 
És vannak esetek amikor az általában megszokottól eltérően írnak a blogírók. Csak mert éppen most olyan kedvük van. Vagy csak mert valami kifordította őket a "rendes" napi ütemből, és még nem tértek oda vissza. Egy biztos: Semmi sem biztos. (de akkor ez sem az?) És főként igaz ez a blogvilágra. Mert mindenki változik. Hol jobbak, hol rosszabbak vagyunk környezetünk, vagy akár csak egészségi állapotunk hatására. Mert a morgós is feltehet néha valami szépet. Mert a zsenik is írhatnak selejtet, vagy ha nem, hát sokan annak nézhetik amit írtak. Csak mert éppen nem tudják, nem akarják megérteni. Csak mert ilyen a világ amelyben élünk. 
Csak mert emberek vagyunk mind...

Meteor 2.1 (Válogatósból)


Sun, 06 Jun 2010 07:13:29 +0100



Valamikor régen, amikor a fehér fehér volt, a fekete meg jó sötét, a barátság tűzön vízen át is barátság volt, pedig mennyi buktatója volt már akkor is!
Valamikor abban a régi időben történt, életem legjobb munkahelyén, hogy egyszercsak eljött a jutalmazás ideje. Mert akkor még volt olyan, hogy jutalom. Igazából mi azt akkor nem tudtuk, nem is tudhattuk, hogy a rendes fizetésünkből tartottak vissza erre egy alapot, amit aztán sajátos módokon osztottak szét közöttünk, (is) de nagy esemény volt az minden évben! Volt aki egy összegben kapott EZER Ft.-ot! Volt aki meg kapott mondjuk 20 Ft fizetésemelést... Mondom: Nem mai a történet. Nagy idők nagy pénzei voltak ezek!
Egy alkalommal a főnök azt találta ki, hogy demokratikusan osztja szét a jutalmat. Neki a demokrácia abból állt, hogy mindenkinek kikérte a véleményét nyilvánosan, aztán elvonult, aludt egyet a sok izgalomra, és döntött, hogy ki mennyit kap. Mert mindenki kapott!
Akkoriban ért Lajos barátom házassága abba a korszakba, amikor sűrűsödnek a tányérdobálások, majd édes a kibékülés. Egy ilyen eset után, este tíz körül beállított hozzánk Lajos, hogy válik, és átmenetileg lakhatna-e nálunk egy picit, míg valami megoldást nem talál.
Egy szónak is száz a vége, Lajos már hetek óta a gyerekszobánkban lakott amikor a munkahelyünkön eljött a NAGY DEMOKRATIKUS JUTALOMSZAVAZÁS!
És akkor ott, mindenki elmondta, hogy a feldobott keretet ő személyekre bontva hogyan osztaná el, kinek mennyit adna belőle, és miért. Mert az indoklás fontos dolog ám a demokráciában!
Általában mindenki igyekezett úgy osztozni, hogy mindenki kapjon valamicskét. De amikor Lajosra került a sor, ő kereken kijelentette, hogy nekem bizony egy megveszekedett petákot sem javasol, mert a múlt hónapban, amikor a mediánolásnál sehogy sem jött ki az eredmény helyesen, akkor biz én csaltam egy kegyeset, és meghamisítottam az adatokat, ami az ő szemében szentségtörésnek számított!
Döbbent csend fogadta bejelentését, mert :
1.- Köztudomású volt, hogy Lajos a barátom, és éppen nálunk dekkol.
2.- Minden normális ember csal a mediánolásnál, ha az elsőre nem jön ki nullára!
Kollégáink zavarodottan nézegettek hol rá, hol pedig rám, arcunkon az indulatok jeleit keresve. Egy darabig csak ültünk a néma csendben, majd Lajos felállt, megkérdezte, hogy vége van-e az őszinteség napjának, fennhangon kijelentette, hogy :
- "Ja kérem! A barátság az egy nagy szuterén!" - s hozzám fordult:
-Jössz tollasozni?
És én mentem. Kollégáink talán még ma sem értik, hogy mi akkor ott ezen miért nem ugrottunk egymás torkának. Az igazat megvallva, ez a lehetőség nekem eszembe sem jutott. Hiszen Lajos a BARÁTOM!
Még nagyon sokáig dolgoztunk együtt. Közben Lajosék több alkalommal kibékültek "édesen", volt még több jutalomosztás is, de ez az eset közöttünk soha nem volt téma...
Lajos azóta az angyalok kedélyeit borzolja igazságérzetével, és talán készül rá, hogy ismét engem tegyen ki barátságának ha én is odakerülök. De ígérem, erre még jócskán várnia kell!
Pedig nagyon hiányzik már!



2014. május 15., csütörtök

Then what?


Vannak pillanatok amikor az ember kényelmetlen helyzetbe kerül. "Mellesleg" élvezi a helyzetet...

2014. május 10., szombat

Addikció

Nehéz dolog az őszinteség. Mert vallom, hogy másként élni nem érdemes, de ha az ember őszinte, akkor számítson rá, hogy nagyon sok ellenséget szerez magának az idők folyamán. Most nem kellene eltévednünk azon a vonalon, hogy idő márpedig nincsen is, csak a tudatunk egy bizonyos polcán kezeljük az emberi ész által felfoghatatlan egyéb kacatok között azt a valamit idő címen, amit másként nehéz lenne, de szükségünk van rá téveszméink igazolásához.
Szóval térjünk csak vissza az őszinteségre! Most készülök éppen "őszintén" lehülyézni minden fejlett civilizációban élő embert. Csak mert ki merem mondani, hogy FÜGGŐK! Méghozzá egy olyan függőség rabjai amit nem önszántukból vettek vállukra, nem élvezetből kapaszkodtak belé, hanem együtt örökölték a civilizációval, mint természetes részét az értékrendnek.
A függőség tárgya: A PÉNZ!
Mert szeretném látni, hogy ki meri azt állítani, hogy nem szerepel a fontossági sorrendjében az első három hely valamelyikén a pénz! Méghozzá már a legtöbb esetben nem is csak valamilyen mellékes szükségesség címén, hanem főhelyen, mint cél. A pénz megszerzése mindent átsző modern civilizációkban. Ez határozza meg a politikát, a társadalmi életet, a hétköznapokat, mentális állapotunkat, egyszóval minden olyan fontos területen berágta magát életünkbe, hogy az már nem egyszerűen természetes, hanem egy olyan fokú függőséget alakított ki bennünk ami nehezen kezelhető. Mert mi is a függőség? Alapvetően mindössze  ragaszkodás valamihez, ami alapesetben, mondjuk egy csecsemő esetében egyenesen a túlélés záloga is lehet. A baj ott kezdődik amikor a függőség sérül, és kórossá válik. Nem akarom most felsorolni az összes válfaját, de bármi elképzelhető mint a függőség tárgya. A pénzfüggőség azonban olyan addikció ami átszövi mindennapi életünket, és mindenkit hatalmában tart. Akit meg nem, azokat a társadalom vagy kiveti magából (lásd: hajléktalanok) vagy egyszerűen csak hülyének tartja. Márpedig szerintem a függőség mértéke meghatározza hülyeségünket is. Méghozzá egyenes arányosságban. Figyeljétek csak meg, mit tesz az emberrel, ha hirtelen pénzhez jut? Elkezd másként viselkedni. Egyszerre magabiztos lesz, egy idő után elveszíti az önkontrollját, és úgy érzi, hogy a gazdagság (és az ezzel együtt járó hatalom) jár neki! Akinek ez nincs, az kevesebb nála. De még ezzel nincs vége. Ezután következik a teljes becsavarodás. Mármint elindul egy olyan spirál amiben az ember még több pénzre-hatalomra vágyik. Ha azt is megszerezte, akkor már az is kevésnek fog bizonyulni, és ez a spirál halálig tart. Az pedig vagy csak úgy eléri az illetőt, vagy azért csap le rá hirtelen, mert nem tudja elviselni, hogy kiesett ebből a körből.
Minden függő azzal védekezik, hogy ő ugyan nem függ. Neki csak átmenetileg van egy kicsit szüksége a "szerre", de bármikor ki tud szállni. Hányszor hallottam már, hogy valaki csak addig akarta hajtani a pénzt amíg annyit nem szerez amennyi neki, és szeretteinek éppen elég nem lesz. Aztán kiderül, hogy nincs ilyen szint. Később már szerettei sem nagyon. Aki megmaradna mellette azt ő maga üldözi el attól tartva, hogy csak a vagyona kell neki.
Hányszor láttam embereket összezuhanni elvonási tüneteik miatt. A nagymenőkön is ugyanezek a tünetek jelentkeznek, ha elvesztik hatalmukat, vagyonukat. 
Szóval kedveseim, ki kell benneteket ábrándítanom. Nem vagytok normálisak! Függők vagytok! Vegyétek tudomásul! 
És eszerint ítélkezzetek a jövőben...

2014. május 8., csütörtök

Tavaszi zűr

Zűrös egy időszak ez a tavasz. Úgy látom, a blogvilág is megzsundult. Egyre-másra akadnak ki a bloggerek. Talán az időjárás hozza ki belőletek, az, hogy a télből nyárba fordulunk, aztán kicsit vissza az őszbe, és egyáltalán minden felborult amit eddig rendnek lehetett nevezni. Nem tudom. De kezdek aggódni értetek! Vigyázzatok magatokra jobban! Ne hagyjátok, hogy betegség, politika, életkor, embertársak stb. kiborítsanak Benneteket! Ha úgy érzitek, nagy a baj, csak húzzatok egy széket a tükör elé, üljetek le kényelmesen, és nézzétek meg azt a szerencsétlent ott a túloldalon! Hogy be van esve a háta! Milyen karikásak a szemei! Milyen sárga a bőre! És milyen egyedül van...
Aztán, ha jól megfigyeltétek, húzzátok ki magatokat! Mosolyogjatok egy széleset! Menjetek ki a tiszta levegőre, nap barnítsa bőrötöket! Menjetek emberek közé!
Azt a széket pedig toljátok vissza az étkezőasztal mellé. Ne legyen többé szükségetek rá máshol!
A tavasz előbb utóbb valóban nyárba fordul. Emléketek sem marad a mostani zűrről.

2014. május 7., szerda

Meteor 2.0 A torony. (Válogatásból)


Thu, 30 Apr 2009 13:39:02 +0100



A torony. Az egy fogalom volt a munkahelyemen. Ez volt az egyetlen hely a nagy semmi közepén, ahonnan legalább néha hegyeket lehetett látni. Azt pedig kell! Mert hegyek nélkül változatosságot esetleg a tehenek színe jelent. Némelyik olyan magyarosan tarka, némelyik meg olyan kávé színű, nagycsöcsű. De a farka végén mindegyiknek bojt van, mint az oroszlánoknak. Szóval a torony. Minden szabadidőmet a toronyban töltöttem, ha tehettem. Bár eleinte kicsit furcsán éreztem magam ahogyan úgy 80 cm-t ingott harminchat méter magasban alattam az erkély, de ezt hamar meg lehetett szokni. Még azt is, hogy ha az ember lenézett, nem látta maga alatt a tornyot, csak ha egészen kihajolt... De hülye ember az, aki azért megy a torony tetejére, hogy lássa az alját. Ezért aztán egy idő után már nem is érdekelt, hogy mi tartja fönt trónusomat. Csak álltam, és a korlátra dőlve bámészkodtam órákig. De nem csak ezért volt ott a torony. Még egy kicsit azért is, hogy tartsa az antennákat amik derékszögben és három szinten voltak kifeszítve a torony és a tőle úgy ötven méterre álló kisebb oszlopok között. Akkor este is a toronyé lett a főszerep. Barátok látogattak meg az obsziban. Rendszeres látogatóim voltak ők. Már egy ideje mint amatőr csillagászok, nálam észlelték az eget, mert ott a közelben nem volt közvilágítás ami ebben őket zavarta volna. De aznap este felhős volt az ég, ezért a kukkerek az állványaikon árválkodtak, gazdáik meg bent a házban múlatták az időt egy csillagos égbolt eljövetelének reményében. De az csak nem akart eljönni. Így aztán előkerültek a lapos üvegecskék, később már nem csak a laposak, hanem a határozottan kövérkések is, s egy pakli kártya mellett egyre vidámabb lett a társaság. S ahogy a hangulat emelkedett, az orrok pirosodtak, úgy jöttek jobbnál jobb ötletek, hogy mit érdemel az a bűnös, aki a kártyában veszít. A körmös az olyan dedós dolog - mondták - így azután azt eszelte ki az egyik eszement, hogy a vesztes másszon fel a torony első szintjére, és vissza. Ha megint veszít, akkor először az elsző szintre és vissza, majd ugyanez a második szinttel... És így tovább a negyedik, legfelső szintig, ha az illető már annyit veszített. Csak halkan jegyzem meg, hogy kipihent állapotban és egy menetben is eltart egy fiatalembernek a toronymászás legalább nyolc- tíz percig. Hát még így, ilyen össze-vissza cikázva a le és a fel között mint a kerge állat... Hajnal felé eljött az ideje, hogy a vesztesek teljesítsék kötelességüket. És lett nagy kavalkád! Valamennyit mindenkinek másznia kellett, de nehezítette a dolgot, hogy a vaslétrán egyszerre csak egy ember fért el, így egymást is kellett kerülgetni. Legtöbbet Zoli Úrnak (alias: Égnéző) kellett teljesítenie. Nekiiramodott, és fantasztikus iramban teljesítette a távot, már a második, már a harmadik, sőt már az utolsó szint következett, de minden pihenés nélkül, egyenletes tempóban végigcsinálta az egész mutatványt! A lent állók meg csak bámultak. Ki-ki vehemenciája szerit, vagy szurkoltak neki, vagy pedig azon törte a fejét, hogy hogyan nehezítsék meg a dolgát. Így találta ki valamelyik nagyeszű, hogy: - Lőjünk rá célba ahogy ereszkedik lefelé! - S az elhatározást tettek követték, előkerültek a nem túlságos gonddal eldugott légpuskák, s egyre-másra csattogtak és pufogtak a golyók, attól függően, hogy a torony vasát, vagy Zoli Úr alulsó fertályát voltak szívesek eltalálni... Csak arról feledkezett el mindenki, hogy az egyik puskának dupla rugózata volt... Szegény ördög, minél jobban kiabált, hogy FÁJ! FÁJ! annál jobban igyekeztek eltalálni a lentiek. Jó tréfa volt... S ennek a tréfának lett a következménye, hogy Zoli Úr, aki másnap bevonult sorkatonai szolgálatra, a gyengélkedőn kezdte a szolgálatot mert néhány ólomdarabot ki kellett szedni az ülepéből. Leülni mindenesetre egy darabig nehezen tudott csak. Szóval a torony! Azóta sajnos már nem áll a torony. Lebontották amikor okafogyottá vált. De ennek a toronynak köszönheti Zoli Úr, hogy akkor is látta a csillagokat, amikor pedig az eget sűrű felhőréteg takarta el a kíváncsi szemek elől...


Meteor 1.5

Említettem, hogy arról a berendezésről még szó lesz. Hát legyen!
Ez egy nagyon híres magyar tervezésű berendezés volt. Valamikor a hatvanas években a tervezője tán még Kossuth-díjat is felmarkolt érte. Alapjában egy szekrényt képzeljetek el, amelynek fiókjai vannak. Ezekben a fiókokban mindegyikben egy-egy áramköri egység volt elhelyezve. Ha valami hiba volt, csak ki kellett húzni a problémás fiókot (modul rendszer alapötlete!) és cserélni a hibás egységet.
Igenám! De abban az időben még nyoma sem volt a mikrotechnikának, a nyomtatott áramköröknek, a tranzisztornak... Tehát, és itt a lényeg, belül pontosan úgy nézett ki az egész, mint ha rengeteg csöves néprádiót rejtettek volna el benne. Mert, hogy lényegében úgy is volt. Ez a hatalmas fémszekrény annyi áramot fogyasztott, hogy méréskor akár a fűtést is ki lehetett volna kapcsolni. Készült is belőle vagy öt darab talán a BRG művek közreműködésével (ez is csak kb. Pocsék a névmemóriám bocsi!) és a világ több pontján telepítették is őket. Még a világkiállításon is díjat nyertek vele! Volt is egy állandó szervizcsapat a cégnél, akiknek szinte csak ezeknek a masináknak a szervizelése volt a feladatuk. Jöttek is rendszeresen időről-időre, és tették a dolgukat. Csakhogy a masina persze nem csak olyankor mondta fel a szolgálatot amikor a szervizesek jelen voltak. Így aztán magunknak kellett segíteni a dolgon, ha dolgozni akartunk. És mi nagyon akartunk!
Tehát házi szerviz. Ez általában (néha konkrétan is) úgy történt, hogy Kurucz kartárs (a főnök) volt a szakember. Ő ehhez is értett. Nemhiába volt rádiós az ántik világban a repülősöknél. Szóval megállapította, hogy mi a hiba jellege, oka, és van-e lehetőség a házi gyorsjavításra. Ezután fiókok kihúzása, betologatása következett. A hibát általában működés közben lehetett behatárolni. Erre a célra voltak összekötő kábelek, amik akkor is működési lehetőséget biztosítottak a fióknak, amikor az a kihúzott állapota miatt nem illeszkedett a szekrény csatlakozóiba. Viszont ilyenkor fokozott veszélyhelyzet állt elő. Ezeknek a fiókoknak némelyikében előfordult az ötvenezer voltos feszültség is. Igaz, minimális áramerősség mellett, de ez akkor is igen kellemetlen meglepetéseket tudott okozni, ha valaki csak úgy tudatlanul, elővigyázatlanul nyúlkált az "uborkásüvegek" között. Tehát alapszabály volt, hogy egyedül végezni ezt a munkát tilos! Mint rendesen, általában én voltam a biztosító személy. A feladatom az volt, hogy amikor Kurucz kartárs félig oldalfekvésben, előre begörbített karral, és ujjakkal elkezdett a csavarhúzóval közelíteni a kritikus helyhez a szekrényben, vagy a fiók mélyén, akkor én az előszobában  álltam, s néma csendben figyeltem, kezemet a főkapcsolón tartva. Mindaddig nem is volt feladatom amíg motoszkálást hallottam. Akkor léptem elő elsőrendűen fontos dolgozóvá, amikor egy hosszan elnyúló olyan nyögést hallottam, mint amikor valakit "érzékeny pontján" rúgnak meg.
- Nyüüüüüüüüüüoooooooooooöööööööö!.-
Ilyenkor főkapcsoló le, én rohantam a szekrény mellett fetrengő főnökömhöz, és az előre odakészített zsebkendővel kihúztam a nyelvét a szájából amennyire csak lehetett, hogy ismét levegőhöz juthasson szegény az áramütés után.
- A! Óanmááá!- mondta, s akkor elengedtem. Kicsit rendezte sorait, és intett a fejével, hogy álljak vissza a főkapcsolóhoz. Ez szinte minden alkalommal megismétlődött néhányszor. Emlékszem, először majd összecsináltam magamat, úgy megijedtem, hogy valami komoly baja esett. De nem. Állítólag ehhez is lehet szoktatni a szervezetet. Na ha igen, akkor ő nagyon jó úton járt a szoktatásban!
Egyszer megengedtem magamnak egy buta viccet is később.
- Főnök! Ma nem menjen haza, mert túltöltötte magát. Még a végén bajba kerül otthon a nagy fickóssággal!
Ha láttatok szomorú pillantást, hát ahogy erre rámnézett a főnök, az nagyon az volt! Nem szólt, nem panaszkodott, de abból a szomorúságból egyáltalán nem a túldelejezettség lehetősége derült ki...
Nos amikor a főnök kellően fel volt villanyozva, uborkásüveg kicserélve, s a műszer ismét rendelkezésre állt, akkor összecsomagoltuk, és megállapítottuk, hogy jobb mint újkorában. Jöhet az a Kossuth-díj!
Valmikor ebben az időben fogant meg bennem a gondolat, hogy a rádióamatőrség nem is olyan rossz dolog... És valóban! Voltak nagy katonai rádió vevőink is a műszerparkban. Bizonyos rádióterjedési megfigyelésekhez, hogy ellenőrizni lehessen, hogy tényleg az ionoszféra bolondult-e meg vagy csak a berendezés. Na ezekkel a vevőkkel előszeretettel kalandoztam az amatőr sávokra, s órákon át hallgattam érdekfeszítő beszélgetéseiket amikben megbeszélték, hogy ki, hol, milyen antennával, milyen berendezéssel forgalmaz éppen, na és azt is, hogy ott milyen időjárás uralkodik pillanatnyilag. Eleinte csak a magyarokat hallgattam, később kis segítséggel rátaláltam az egész világot körberádiózók adásaira is. Akkor arra gondoltam nehéz szívvel, hogy erről a dologról sajnos én már lemaradtam, hiszen ezt mindenki gyermekkorában, egy klubban kezdte el. Én meg már húsz is elmúltam pár évvel! Hát hol vagyok már én a gyerekkortól?
Szerencsére a sors nem volt olyan rövidlátó mint én akkoriban...

2014. május 6., kedd

Meteor 1.4

Még mielőtt bárki könnyelműen azt a hitet táplálná elméjében, hogy a Meteornál munka igazából nem is volt, csak öröm és boldogság, hát ki kell ábrándítanom! Bizony dolgoztunk is általában. Hiszen pont ezért hívták "munkahelynek" és nem "e örö e bodottá" helynek. Mégpedig  a feladat kettőssége miatt minden munkatársnak két egymástól teljesen elütő "szakmát" kellett a magáénak tudnia. Úgyis, mint:
1.- Észlelés.
Ez a munka magában foglalta az időjárás számos speciális eljárással, és eszközzel történő folyamatos megfigyelését, az így szerzett adatok teljes feldolgozását, majd azok rendszeres továbbítását a központba. Ez így leírva talán egyszerűnek tűnhet, de a valóság az, hogy központból is volt vagy három, így aztán a dolog kívülállók számára kissé bonyolultnak tűnhetett. Ha laikus került közénk, az kb. annyit látott, hogy az észlelő kolléga mindig mindent úgy csinált, hogy közben félszemmel, félfüllel, és fél egyéb érzékszerveivel állandóan figyelte az időjárás változásainak minden, a legapróbb rezdülését is. Óránként rendszeresen felpattant, és kiment a műszereket leolvasni, jegyzetelt, majd arcát az ég felé fordítva a felhőzet milyenségét, mennyiségét, annak változási folyamatait megfigyelve könnyített magán hólyagilag. Persze ez nyáron amikor a fű zöld, az ég kék stb. nem problémás. De télen! Amikor mindent hó, és jég takar. Egyrészt nehezebb dolga van, mert előtte melegen fel kell öltöznie, kesztyűben mind jegyzetelni, mind vizelni nehezebb ugye, és reggelre az épület körül, az észlelés közben megtett út mentén bizony a hó színe sárgára váltott. És ez a legközelebbi havazásig, vagy tavaszig meg is maradt.
Nem tudom miért van az, de bizony ha az emberfia hirtelen egy meleg szobából hideg környezetbe kerül, akkor vannak ilyen kényszerei. Márpedig a munka a pontosságra épül. Az észlelést sem megszakítani, sem elhalasztani, sem előrehozni nem lehet. Eleinte próbálkoztam minden észlelés előtt könnyíteni magamon, de akkor nem tudtam. Egy perc múlva, amint kiléptem az ajtón, akkor meg KELLETT! (ezt is érdemes lenne tudományosan kikutatni, hogy mik az alapvető összefüggések az emberi hólyag, és a mikroklímaváltozás között) Nálunk szerencsére csak férfiak dolgoztak, így valamivel kevesebb magyarázatra szorult a dolog. Ha meg vendéget vártunk, előkerültek a hólapátok, mint a jótékony feledtetés hasznos eszközei...
Szóval ott tartottam, hogy miután az észlelő hozzájutott adataihoz, visszament az épületbe, és ott folytatta az adatgyűjtést. Leolvasta a légnyomásmérőt,  a szélirány-erősség mérőt stb... Gyakorlatilag minden észlelés egy kicsit más volt, mert hatóránként sokkal több adatot kellett gyűjteni mint a közbeeső időszakban. Nos amikor minden adat megvolt, akkor nekiült, és egy hatalmas méretű naplóban rögzítette azokat, s ezzel egyidejűleg egy speciális kódrendszer segítségével összeállította azt a táviratot amit minden óra negyvenötkor  a gyűjtőállomás URH rádió segítségével összegyűjtött.
Ez a része a dolognak izgalmas volt, mert országszerte minden állomáson volt rádió adóvevő, így állandó összeköttetésben voltak a kollégák egymással. Abban a világban amikor nem, hogy mobil, de még telefon sem volt otthon a legtöbb embernek, bizony nagy dolog volt hallani egymást ilyen "távolról" élőben. Nos amikor a gyűjtő minden vidéki állomástól begyűjtötte az adatokat, akkor következett a többi tennivaló. Mindig voltak un. szakmai feladatok. Ilyen volt pl. a cserépkályhák üzemeltetése is szükség szerint. A favágástól a takarításig bezárólag. Ilyen volt a műszerek karbantartása, ápolása, és a huszonnégy órás ottléttel együttjáró főzés (ha volt mit egyáltalán) a tollaslabdázás, vagy a sakkozás.  Persze voltak napi, heti, és havi egyéb adminisztrációk is, de minden titkot már mégsem adok csak úgy ki na!
2.- Ionoszféra kutatás.
Hogy mi az ionoszféra, mi a szerepe, és mely területeken, azt guglizza ki akit érdekel. Ilyen csacskaságokkal nem akarom az ujjaimat koptatni a billentyűzeten. (Része a nemzetközi űrkutatási programnak) Mindenesetre volt egy hatalmas műszer a terem közepén ami tulajdonképpen egy óriási rádióadó-vevő volt. Ez jeleket sugárzott függőlegesen (nem állandó azonos frekvencián, hanem végigsöpörve nullától felfelé egy bizonyos tartományt) majd az ionoszféra éppen jelenlevő rétegeiről visszavert jeleket filmen rögzítette. Nos ez minden órában megtörtént. Ott kellett állni a folyamatok indításáért, a mérés ellenőrzéséért, esetleges ismétléséért, és amikor már hasznos jel nem volt, hamarabb le kellett állítani a mérést, hogy ne kopjon a berendezés fölöslegesen, és ne fogyjon az a drága film, ami egyébként kiválóan alkalmas volt a fényképező masináinkba is... Aztán naponta egyszer filmcsere, előhívás, és a sötétkamrában az adatok kiértékelése, rögzítése különböző szakmai szempontok szerint.  Erről a berendezésről egyébként még lesz szó a jövőben.

Mindkét feladatkört mindenki bármikor betölteni volt köteles annak ellenére, hogy még csak nem is ugyanannak az intézménynek a munkakörei voltak ezek. És mint később kiderült, az egyik terület dolgozói még csak nem is honi bért, és fizetést kaptak, bár mindkettő megalázóan alacsony volt. Csak példaként említem, hogy én kevesebbet kerestem mint az akkor még kezdő, képesítés nélküli óvónő feleségem. Pedig... Na hagyjuk ezt!

3.- Állomásvezető

Igen! Jól látod! A kettő feladat az három. És a harmadik volt talán a legnehezebb. Mert az állomásvezetőnek súlyos feladatai voltak. Pl. :
a.-   Minden nap (hét közben) kimenni a munkahelyére, és délután otthonába távozni.
b.-  Minden feladathoz érteni, mert különben nem tudja, hogy mit művelnek a dolgozók.
c.-  Legalább óránként felébredni, és átballagni az észlelőterembe, hogy érezzék a kollégák, hogy itt kérem irányítás van!
d.-  Fogadni a főnöki telefonhívásokat, és meghallgatni a leb@... kat. Na és ezeket feldolgozni!
e.- Havonta jelentést írni az állomás tevékenységéről. Ennek legnehezebb része a "hangulatjelentés" volt amiben bizony személyenként is értékelni kellett a dolgozókat mindenféle szempontok szerint. (olyan kényszerű besúgás jellege volt a dolognak)
f.- Mindeközben fenntartani a vezetői tekintély látszatát...

Nos e sokrétűséget jellemzően két tábla függött a ház falán. Emlékezetből nem biztos , hogy pontosan, de megpróbálom felidézni. ( Valaki segítsen!)

1.- Országos Mereorológiai Szolgálat, Központi Meteorológiai Intézet Békéscsabai Szinoptikus, Földfelszíni Megfigyelési Obszervatóriuma (kb.)

2.- Országos Meteorológiai Szolgálat Központi Légkörfizikai Intézet Békéscsabai Ionoszféra Kutató Állomása. (szintén kb.)

Na ezekért a címekért mondta egyszer egy rendőr miközben az adataimat kérte, hogy:
- Na menjen a francba! Ennyi hely a kitöltéshez a Nagybudapesti Anyakönyvben sincs!
És én mentem... :-)

Most legyen elég ennyi, mert ilyen rengeteg munkát még leírni is fárasztó volt, hát még ...!  (gondolom) olvasni is milyen megerőltető lesz!



2014. május 5., hétfő

Meteor 1.3

Lajossal nagyon egy húron pendültünk. Szavak nélkül is meg... szóval mindent...
Egy alkalommal reggel kilenckor vettük át a szolgálatot Sanyitól. Átlapoztuk az eseménynaplót, és kiértékelésképpen Lajos megjegyezte, hogy amit leírt az tökéletesen fedi a valóságot. De a Veszely Csárdába biztosan nem vitte magával Sanyi a naplót, mert az a rész hiányzik... Sanyi egy külön világ volt. Több élete is volt párhuzamosan. És valahogy olyan "skizof-rém" (!) formára vette némelyik életét. Az egyikben pl. ő volt a család üdvöskéje. Ez abban nyilvánult meg nála, hogy kényére-kedvére azt tett otthon amit csak akart. Egy alkalommal benyitott a szomszédban lakó nagyanyjához:
- Gyerünk Mama! Költözünk.
- Hová kisfiam?
-Ezután velem laksz majd. Jó lesz az neked! Eladtam a házadat!
- Miért?
- Éppen elégért. Na pakoljunk!
Egy másik élete pedig a "városbohóca" nevet érdemelhetné ki. Nem volt alkoholista, de amolyan alkalmi ivóként bizony érdekes dolgokat láthatott a városka lakossága az ő produkcióiból. Pl. egy alkalommal nem szolgálta ki a pultoslány arra hivatkozva, hogy a folyadék nem összenyomható (tanult lányka volt) így ha taposná sem férne a bendőjébe több. Erre a mi Sanyink, csak hogy bebizonyítsa, hogy fér még oda ahová az előző adagok csurrantak, fogta a pulton levő születésnapi rózsacsokrot, kiemelte a vázából, kiitta annak a tartalmát, majd visszacsusszantotta a csokrot a következő megjegyzéssel.
- Ha én inni akarok, akkor én iszok! Ok? Egyébként ez az utolsó sör volt a legjobb amit ma ittam... Ezután kért egy cigit. Kapott. Meggyújtotta fordítva, és amikor a füstszűrő elfogyott, és a parázs a dohányhoz ért volna éppen, elnyomta.
- Nem dohányzom! - mondta- És a dohányfüst különben is ártalmas!
Azzal szépen beült a kocsijába (amit engedély nélküli taxizásra is használt) és a jellegzetes szürke Zsiguli őrült tempóban (kb. húsz km/h sebességgel) hazaindult vele. No csak éppen erre vártak a város éber őrei! Nyomába eredtek, s már előre érezték zsebükben a jutalmat amiért ilyen ügyesen lefülelték a már régóta figyelt személyt. No de Sándorunk nem adta magát egykönnyen! Beletaposott a gázba, és hatalmas üldözéses elfogás vette kezdetét, ami a megyeszékhely egyik jellegzetes burkolat nélküli sártengerre emlékeztető utcájában ért véget. A rendőrök körülfogták az elsüllyedt orosz csodát. Kicsit aggódtak, hogy az autóból kiszálló "gyanúsított" nem esik-e azonnal a vízzel telt árokba. De nem!
- Ki van a hátsó ülésen? - Hangzott el az első kérdés.
- Mér??? Van ott is valaki baszikám?...
   Nos Sándorunk ezek után a munkahelyén szinte hihetetlen, de egy hozzáértő, mindig pontos, megbízható, csendes, jó szakember volt. És nagyon jó munkatárs! Egyszerűen imádnivaló! Azonkívül zseni. Zenei, és sport zseni volt. A háta mögött tartott gitáron, vagy satuba fogott pengető fölött mozgatva hangszerét, Jimi Hendrix számokat játszott az eredetivel megegyező minőségben. A Fradiba is hívták focizni, de arra hivatkozva, hogy sérülékeny, lemondta köszönettel a megtisztelő felkérést.
- Miért? Sérültél már meg? - kérdezték tőle  egyszer. - Még nem. De az nagyon rossz lehet!- volt a lakonikus válasz.
   Szóval őt váltottuk Lajossal. Miután hóvége volt, mindketten el voltunk foglalva sokáig az adminisztrációval. Úgy tíz óra tájban Lajos bekapcsolta a rádiót. Valami jugoszláv állomáson híreket mondtak éppen hős marsalljukat éltetve szokás szerint. Aztán zene. Mi csak ültünk íróasztalainknál, és tettük a dolgunkat. Nem beszélgettünk. Már régóta nem nagyon tudtunk volna egymásnak újat mondani. Eleinte élveztük a csendet. Később meg már mindketten a másikra vártunk, hogy megtörje azt,
Aztán úgy a dálután közepén egymásra néztünk, kezünkben megállt a toll, egy légy ijedten merevedett mozdulatlanságba  az ablaküvegen a feszültség hatására, s mi EGYSZERRE szólaltunk meg imígyen:
- Tovarisom Jánosom Kádárom.
Ahogy illik. A reggeli rádióhírek megtették hatásukat.
Mondom egy húron pendültünk.

Miután jól kibeszélgettük magunkat, leültünk sakkozni. Még nem álltak a bábuk, amikor Lajos azt mondta:
- E-2 E-4
-Kis szünet után válaszoltam komoly pofával.
- Felajánlom a döntetlent a huszonharmadik lépésben.
Lajos két ujjába temette arcát. Nagyon gondolkodott.
- Harmincadikban, de elfogadom.
Aztán estig már csöndben voltunk megint.
Dolgoztunk nagyon...

Meteor 1.2

Új kollégáimnak különös szokásai voltak. Úgy általában mindenben. Például szerettek dolgozni. Ebben könnyen követtem őket. Aztán ott voltak a sportok. Általánosan elfogadott munkahelyi testnevelésnek számított nálunk a tollaslabda, mint a szellemi munka megalapozó kiegészítő tevékenysége. Ezt sokáig csak úgy a frissen kaszált fűben műveltük. De ahogy egyre profibbá váltunk, úgy lett egyre nyilvánvalóbb, hogy KELL EGY PÁLYA!
Nekiálltunk tehát. Lajos tervezte meg  a pályát. Hatalmas odafigyeléssel, teljes látvány- és építési tervet készített. Olyan mérnöki munka volt ez, csak annál (Lajosra jellemzően) sokkal igényesebb. Na ennek alapján (szocializmus volt) mindenki előszedte az ismeretségi köréből, hogy mivel tud hozzájárulni a megvalósításhoz. Az egyiknek a haverja munkagépet szerzett a terület előkészítéséhez. A másiké salakot szerzett az öntödéből. A harmadik ismert egy fuvarost. a negyedik egy sportszerraktárban dolgozott... Szóval lassan-lassan összeállt minden, és mi kalákában (mondtuk minden segítőnknek, hogy ha te is ilyet építesz, majd mi is megyünk segíteni...) nekiálltunk a "Tollaslabda Stadionnak." Jó. Ehhez nem épült többezer férőhelyes fedett fa lelátó, egyáltalán: nem volt lelátó. Az egész Fényesi Tanyák vidéke volt a lelátó. Le ugyan nem lehetett látni, mert mindenki lent volt... de a földeken kapáló asszonyok is bekiabáltak néha:
 - Aztán jó munkát az URAKNAK! - Ezek persze mi voltunk. Köszöntük szépen, viszont kívántuk, aztán folytattuk tovább a "munkát" a katonai stílusú befelé hajló tetejű szögesdrótos kerítéssel védett játszóterünkön. Egyébként úgy általában mi voltunk a környék különcei. Mivel ott állt egy hatalmas vas szerkezet, azonnal híre ment, hogy itt nem ám a Meteorológia van, hanem egy LEADÓ! Ennek pedig az a titkos célja, hogy zavarja a Szabad Európa Rádió adását! Ha valakinek mondtam, hogy hol dolgozom, azonnal jött a válasz sokatmondó pillantások kíséretében:
- Ja! A leadóban!
Végül nem tiltakoztunk. Egy idő után ha kérdezte valaki, hát egyszerűbb volt ezt a válasz adni: A LEADÓBAN... És nem kellett többé magyarázkodni.
Szóval lett nekünk egy pályánk. Tökéletesen megfelelt a nemzetközi szabványoknak. Akár Európa bajnokságot is lehetett volna rendezni rajta. Csak hát az akkori miniszterelnökünk nem fordított elegendő energiát a tömegsportok népszerűsítésére. Így aztán mi magunk élveztük. Minden szolgálatváltáskor akadt partner is, így a szolgálat átadása ezentúl ott történt meg. Valahogy eképpen:
- Te szerválsz! - Mi volt az éjjel?
- Ez hosszú volt bocsi.
- Nem baj, nekem a pont.
- Volt három specitávirat. Meg egy kis kilencvenötös is, de nem sokat zavart.
- Más?
- Na! Ne ilyen erőset! Majd kiütötted a szemem!  Egyébként hajnal felé valaki itt ólálkodott a fáskamra mögött kívül a kerítésen. Úgy csináltam, mint ha macskának hinném, és jól meghajigáltam földrögökkel. "Sicc az anyád! Takarodsz azonnal haza kurrogni?!"
- Ne röhögtess! Nem ér ha mindig eltereled a figyelmemet!
- Mert nem tudsz játszani...
- Te! Az nem a Kurucz Kartárs volt az a macska? Tegnap mondta, hogy ellenőrizni fogja az éjszakai észleléseket.
- Nemtom. Nem válaszolt. Csak valami nyöszörgésféle...
- Mondom, hogy ne röhögtess! Nem méltó ez egy úriemberhez.
- Úriember földlabdával játszik- énekelte erre a kolléga egy régi sláger dallamára.
A játék itt félbeszakadt. Idő volt.
Tehát munka.

2014. május 4., vasárnap

Édesanyám


- Köszönöm Édesanyám!

- Mit fiam?
- Hát, hogy megszültél engem is.
- Nem kis munka volt fiam! Nem kis munka...
- Annál inkább hálás vagyok érte!
- Sokat gondolok rád fiam! De most megyek a konyhába, mert még a krémeslepénynek     csak a tésztájánál tartok. Aztán kiszámoltam, hogy hárommal kevesebb itthon a tojás. De A. megígérte, hogy hoz...
- Legyen a mai napod is szép Édesanyám!
- Tél van fiam. Le nem áll a kazán...

2014. május 3., szombat

Meteor 1.1

Nehéz lenne körülírni, hogy mivel múlattuk az időt új munkahelyemen. Pl. rögtön az elején beosztottak Lajos mellé, mert ő ugyebár nagytudású, tapasztalt kolléga volt, és állítólag sajátos módszerekkel át is tudta adni tudását az újonnan érkezőknek. Nos a nagy tudásban nem is lett volna hiba. A sajátos módszerek viszont... Szóval ha valaki látott volna bennünket tanulás közben, az bizonyára dobott volna egy hátast. Mindenesetre a látvány nem ugyanaz lehetett mint az én legelső siófoki élményem. Itt senki nem járt öltönyben, és nyakkendőben, csak esetleg Intze kolléga amikor sietősen távozott reggel otthonról. De a nyakkendőt ő is csak az érkezésig hordta. Minek nyakkendő ugyanis egy káposztaföld közepén? A Meteorológiai obszervatórium ugyanis a Május 1 nevet viselő TSz Csoport Fényesi Kertészetének a kellős közepén ágaskodott. Ott állt ugyanis a repülőtér egykori irányadó háza, mely akkoriban az Obszervatóriumnak adott helyet. Udvarán egy hatalmas antennarendszerrel, melynek közepén egy harminchat méteres néhai vasúti világítótorony meredt az égnek. Az obszi u.i. kettős feladatot látott el. Egyik feladata a szinoptikus megfigyelés, és adattovábbítás volt. A másik az ionoszféra kutatása. Nos ez utóbbinak volt kelléke az antennatorony is, aminek rengeteg kalandot, és kellemes órákon át tartó távolbanézést köszönhetek. Én ugyanis nem születtem Petőfinek! Ez rögtön kiderült amikor először utaztam az Alföldre, és órákon át nem láttam egyebet, mint ugyanazt a tanyát, tehénnel, akáccal, és ugyanazokkal a "svájcibugyikkal" a szárítókötélen. Akármikor kinéztem a vonat ablakán, ugyanez a változatosnak egyáltalán nem nevezhető látvány fogadott. Márpedig ott a síkon egy tanya, egy fa, egy tehén ( a többiről most nem is beszélve) akadályt képeznek a távollátásban. Tehát annak aki nem a "hatalmas semmi" közepén látta meg a napvilágot, annak az Alföld nyomasztóan hatott távolságok nélküli világával. Mit nekem Te Kárpátoknak vadon száguldozó agyú nagy költőellensége Te!?
De térjünk vissza a tanulmányokra! Munkabeosztásunk nagyon praktikus volt. Négy naponként huszonnégy óra.  Ez azt jelentette, hogy néha kimentünk dolgozni. De a nappalok legtöbbjét mindenki ott töltötte ahol akarta. És mindenki máshol akarta. Kivéve engem, mert eleinte annyira szerettem ott lenni, hogy elüldözni is nehéz lett volna. Mindent csináltam, csak ne kelljen hazamennem. Kaszáltam az udvart. (Ötezer négyzetméter) Aztán forgattam a szénát, majd kazlakba raktam, és boldog voltam amikor kiderült, hogy ezért pénzt is kapok pluszban. Aztán meg nem voltam boldog, amikor Zsíros kartárs valami nagy merészségtől vezérelve eladta egy parasztnak a szénámat. Aztán meg ő nem volt boldog, mert én meg kergettem, és siettemben elfelejtettel letenni a vasvillát. Szóval az élet zajlott rendesen, Lajos bevezetett a felhők, az észlelési kulcsok, és egyéb tudományok világába, közben persze rengeteget sakkoztunk, és mindig az aludt éjjel kevesebbet aki vesztett. Nem sokat pihentem...
És persze szabad időmben fel a toronyba, mert onnan nem csak a szomszédasszony alsószoknyáját lehetett látni (a szárítókötélen!) hanem a Bihari hegyeket is!!! Hegyeket! Kiéhezett szememnek olyanok voltak a távoli vonulatok, mint száraz tevének a Fata Morgana. Vonzottak. Úgy szerettem volna repülni...De azt sem tudtam akkor még. Hiába no! Fiatal, tapasztalatlan suhanc voltam akkoriban!

(itt halkan megjegyzem, hogy ha valakinek van valahol egy eldugott fotója arról a bizonyos "Obsziról" és az antennatoronyról, azt bizony örömmel Venném, és ide fel is tenném hogy mindenki láthassa, és okuljon belőle!)

O.M.SZ.




Most nem az általánosan ismert Országos Mentő Szolgálatról lesz szó. Pedig a címbeli rövidítés sok esetben inkább arra enged következtetni. Én most szeretett, és soha meg nem tagadott munkahelyemről emlékezem. Persze csak vázlatosan, nagy vonalakban, mert hiszen ki tudna részletekbe menni egy ilyen témában anélkül, hogy végül egy regény ne kerekedne ki a megemlékezésből? (Az meg ugye milyen megterhelő lehet, hogy állandóan író-olvasó találkozókra hívják az embert, és olyan dolgokat kérdeznek amik konkrétumok, de az író már régen nem is emlékszik rá?)
Szóval: Első találkozásom az Országos Meteorológiai Szolgálattal valamikor a hatvanas évek végén Siófokon történt. Akkoriban a testvérem az egyetemmel éppen ott töltötte nyári gyakorlatát. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, Eduscho A Szilárdot is ennek a gyakorlatnak köszönheti a nagyérdemű, aki szintén annak a budapesti egyetemnek volt a hallgatója, s lett a Szolgálat elhíresült (majdnem azt írtam: hírhedt) prognosztája, aki eleinte zseniális, később inkább csak "érdekes", végül reklámarc, és magánmeteorológus lett. De ez majd később. Most ott tartok, hogy azon a bizonyos nyári gyakorlaton meglátogattam a nővéremet a siófoki meteorológiai obszervatóriumban. Már a név is varázslatos volt: Obszervatórium. Csak álltam a kapu előtt, és reszkető ujjamat próbáltam a csengő gombján tartani, de nehéz volt egy folyamatos csengetést produkálnom. Aztán belépve a vártnál is komolyabb helyen találtam magam. Persze a tesóm, és évfolyamtársai, mint minden fiatal falka, "életet vittek" a komoly falak közé, de amikor egy úriember (később egyszer mekkorát söröztünk!) körbevezetett, csak tátottam a számat. Mindenfelé komoly arccal dolgozó meteorológusok, mindenféle komoly gépezettel küzdöttek azért, hogy ne érhesse váratlanul a gondtalan balatoni népet egy vihar, hogy ne kerülhessenek veszélybe a vízijárművek... Aztán vannak még halvány emlékeim a strandról, a nővérkém bizonyos évfolyamtársnőiről is,  de a lényeg a SZOLGÁLAT. Egyszerűen elbűvölt. Teltek az évek, s én dolgozó ember lettem. A hűtőiparban építgettem a karrieremet Székesfehérváron. De hogy közelebb kerülhessek menyasszonyomhoz, átigazoltam a békéscsabai MIRELIT-be. Ott aztán kezdhettem előröl mindent, mert természetesen nekik újból bizonyítanom kellett a rátermettségemet. Így lettem ismét kezdő Békéscsabán, ezzel egyetlen hímnemű tagja a 23 fős laboratóriumnak. Erre e korszakra nem szívesen emlékezem. Mert ahol ennyi nő van összezárva egy tefölösszájú férfitanonccal, ott bizony a nők kimutatják a foguk fehérjét, minek eredményeképpen az a bizonyos ifjú kishíján megundorodott a női nemtől, De az igentől mindenesetre majdnem!
Szerencsémre idejében jött a nap amikor döntenem kellett, keresek egy másik munkahelyet, vagy KMK-s leszek. Bármilyen hihetetlen, akkoriban ha valaki három napnál tovább nem rendelkezett munkahellyel, az közveszélyes munkakerülővé vált, s mint ilyent a törvény üldözni, s büntetni rendelte. Bementem tehát a Tanács munkaügyi osztályára, s munkát kerestem.
Ahogy a hosszú listát olvasgattam, megakadt a szemem egy lehetőségen: O.M.Sz. munkatársat keres békéscsabai obszervatóriumába...
Hogy kölcsönkerékpárral úttalan utakon tüdőmet majd kiköpve hogyan találtam a nyugalom e hihetetlen szigetére, azt nehéz lenne leírni. Nem is teszem. Lényeg, hogy ott álltam, és a szívem majd kiugrott a helyéről amikor a "főnök" közölte velem, hogy föl vagyok véve az állásra! Azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy fizetés jár-e érte, de akkor az majdnem teljesen mindegy is lett volna.
 A nap besütött a terem egyik ablakán, s legyek röpködtek az íróasztal fölött. A szolgálatos kolléga egy hatalmas naplóval kilapított egyet, majd hátranézett, és végigmért.
- Most már megnyugodhatsz. - mondta - ülj le, fújd ki magad kolléga úr. - Aztán sakkozni tudsz.e?
Hát perszehogypersze! Mindent tudtam én akkor, csak nehogy fölösleges legyek. Később aztán kiderült, hogy tudok. Lajos barátom nagy megnyugvására, mert legnagyobb bánatára a többi kolléga csak a lépéseket ismerte, azt is elég érdekesen alkalmazta.
Sosem felejtem el, amikor este hazamentem, a szobámba érve eldobtam mindent a kezemből, az ágyamra dőltem, és a plafonnak újságoltam kipirult arccal: A METEOROLÓGIÁNÁL DOLGOZOM!
Ami persze erős túlzás volt akkor még, de olyan jól hangzott...
Folytköv.


2014. május 2., péntek

Kérdések

Hány életet kellene élni, 
hogy mindenre fussa időmből,
hogy ne kelljen azért félni:
valamire nem lesz már elég.
Hogyan bírjam ésszel, szívvel,  és bírjam erőből 
mint hegymászó  kinek ott a csúcs útja delén 
de hosszú még az út vissza
mire az alaptáborhoz leér.
Hány életet kellene élni, 
hogy időm beosztva szerethessem mind
ki a szívemnek kedves, és ölelésre vár,
hogy ne menjek el végleg addig
míg valaki e szeretetsorban áll?
Hány életet kellene élni,
hogy túl a csúcson is lábamon megálljak
s a hóval temetett alaptáborra lelve
ott még életet találjak?

Hány életet kellene élni?
Hány életet?
Kellene élni...

2014. május 1., csütörtök

Kirúgni a kölköket időben!


Amikor a kicsimókus felcseperedett, nem fért el a fészekben a tesóival, Így történt, hogy egy új kéglit foglalt magának, ahová anyamókus eleinte járt táplálni kicsinyét. De mára féltékennyé tette a tudat, hogy a büdös kölöknek olyan luxuslakása van máris ami neki sosem jutott osztályvigyázz, vagyis részül. Ezért magára hagyta a gyereket. Ezzel önállóvá is tette azonnal. Na ezt a hozzáállást kellene sok sorstársunknak eltanulni mókusnénitől! Nem ülne az a rengeteg harmincas "kicsimókus" anya szoknyája szélén!

Sörvirsli

Reggel már arra ébredtem, hogy az utcán az ablakom alatt elvonult egy rezesbanda, és nagyban gyakorolta a repertoárt. Munkásdalok, indulók recsegtek, a madarak ijedten röppentek fel a szemközti ház tetejére, és onnan nézegettek lefelé kíváncsian, hogy ugyan mi ütött ma az emberekbe?
Azok meg mint felbolydult méhkas, mindenfelé kirajzottak házaikból, és egyirányba indultak. A nagy gyülekezőhelyre. Ott aztán hangos zsibongással csoportokká szerveződtek. Ez volt az a nap, amikor az ég is hagyományosan minden évben "beleadott apait-anyait" és harminc fok fölé zavarta a hőmérők higanyszálát. Az emberek mit sem törődve a kánikulával, egyre izgatottabban várták az ünnepi felvonulás kezdetét. Egymást figyelték, s eközben sokan már arról is megfeledkeztek, hogy a mai, egy "kötelező ünnep". Lassan átvették a felfokozott hangulatot, és fokozódó jókedvvel toporogtak a folyamatosan gyarapodó tömegben. Munkahelyek szerint gyülekeztek. Valaki ott elöl tudta a forgatókönyvet, és ő rendezte őket kijelölt helyeikre. Aztán felharsant a a zene. A "hangosból" dőlt a muzsika, és a lelkesítő szövegek. Akármerre jártam a városban, mindenütt egyformán hallatszott, hogy kik vonulnak éppen a tribün előtt. A hangos mindenről jólinformált volt. Tudta az üzem adatait, teljesítményüket, azt, hogy hogy állnak éppen az ötéves terv megvalósításával, név szerint említette a legjobbakat, majd egy kis zene után rátért a következő csoport méltatására.  Mire a tribün elé értek az emberek, mindenki beleélte magát a nemzetépítő munka hasznosságába. Büszkén húzták ki magukat, hadd lássa az érdeklődő tömeg, hogy itt bizony nem akárkik, hanem a szocializmust teljes odaadással építők vonulnak. És minden vonuló csapatnak voltak meglepetései a nézők számára. A tribünön álló városvezetők, pártvezetők, és sztahanovista kitüntetettek feldíszített teherautókból felröppenő galambcsapatokat, négyméteres munkásbábukat láthattak munkát imitálva hatalmas papírmasé üllőiken, vagy csak egyszerűen a munkájukra büszke boldog embereket, akik szinte már a szájukban érezték a sör, és a virsli ízét, amit a tribün mögötti téren osztogattak munkahelyek szerint a vonulóknak. Mert ez volt a csali! Mindenki ingyen ehetett, ihatott. Ingyen! Senki nem gondolta át akkor, hogy milyen sokba is kerül neki ez az "ingyen".
Én magam is ott sertepertéltem iskolatársaimmal együtt, vagy szüleim munkahelye körül. Ha lehetett, akkor mindkettejükénél. Büszkén kihúztam magamat, és TUDTAM, hogy MINDENKI az én vadonatúj piros nyakkendőmet bámulja, amit előtte nemsokkal kötöttek nyakamba. A zene harsogott a hangosból, s a felvonulás után egy hatalmas káoszba rendeződött tömegben boldogan vegyültem én is. 
Csak nagysokára kezdett alábbhagyni a majális lendülete. Egyre több "fáradt bácsit" támogatott hazafelé élete párja, akik még ekkor is a mozgalmi dalok, vagy egyebek hatása alatt álltak. Vagy imbolyogtak. S ahogy halkult a zenebona, úgy fogyott a tömeg. Ami utánuk maradt azt úgy lehet egyszerűen nevezni, hogy rendetlenség. Mindenfelé púposra tömött szemetesek, és körülöttük halomban a már helyet nem találó szemét. Mustárnyomokkal, és zsírfoltokkal ékeskedő papírtálcák, kipukkadt lufik, horpadt rúzsfoltos papírpoharak, színes papírszalagok hevertek költői hanyagságban. A nagy ünnep, a munka ünnepe múlóban volt. Az emberek többnyire hazafelé vették az irányt. Mások még beugrottak gyerekeikkel a Vidámparkba, vagy csak egyszerűen leterítettek egy plédet valahol kint a zöldben, és ellazultak.
Lassan a galambok is visszafoglalták élőhelyeiket. Serényen szedegették a morzsákat mindenfelé, és csak egy picit röppentek arrébb ha valaki megzavarta őket.
Ma is érzem annak a virslinek az ízét a számban. És a hozzá kapott "nagymálnáét" is. Csak az a piros nyakkendő nincs már sehol. Valahogy elkeveredett ebben a mai összevisszaságban...